Gyönyörű nap

Megállt az utca közepén, és azon tűnődött, hogy vajon mikor fog az egész elkanyarodni valamerre. A hét elején minden olyan bizonytalan és zűrös szokott lenni. Ilyenkor még a legszélesebb bulvárok is képesek akár önmagukba visszakanyarodni, hogy végtelen és kilátástalan mókuskereket alkossanak. Azt kifejezetten utálta volna. Nem akart napokig körözni a problémák körül a megoldás minden reménye nélkül. Akkor inkább nem megy ma sehova. Beteget jelent és megvárja, hogy a kedd mit adhat számára. A kedd mindig jobb. Olyankor fényesebbek az utcák, mint amikor az ember már kiért az alagút legsötétebb gyomrából.
Várt.
Az utca mélyén Marcell tevékenykedett a kávéház előtt. Tonett asztalokat penderített ki a tavaszi ég alá. Ma nem lesz eső. Sokan ülnek majd ki a szabadba, hogy magukba szívják a friss napsugarakat.
– Hello, Borisz – lépett mellé valaki.
A hangból is tudta, hogy Michelle csatlakozott hozzá. Tetszett neki a lány. Bolond volt és praktikus, mint egy elmegyógyintézethez írt használati útmutató. Két antagonisztikus tulajdonság egy testben. Már ezért is érdekes lett volna, de Michelle még ennél is több volt: értette a világot.
– Hello, Michelle. Szerinted?
A Blanche tér közepén álltak. Együtt néztek a Rue Lepic felé.
– Szerintem ma nem lesz semmi. Olyan szép idő van. Nézd, Marcell is kipakolt.
– A legnagyobb pofon a váratlan pofon.
– Vagy, amit vársz, de nem kapsz meg.
– Az még jobb – biccentett elismerően Borisz.
Szinte egyszerre sóhajtottak.
– Én elindulok. Mintha nem is lenne hétfő – mondta Michelle.
– Gondolod, hogy átverheted Lepic-et?
– Nem akarom átverni, csak bízom benne. Az nagyon más.
– Az nagyon más – ismételte elgondolkodva Borisz. Vajon tényleg ennyit számít a bizalom? Vagy az is túlértékelt dolog, mint a macaron, ami valójában csak tojás, cukor és némi mandula?
Michelle nekiveselkedett a Lepic-nek. Borisz néhány másodpercig hátulról nézte a nőt. A feneke is őrült és praktikus volt. Őrülten gyönyörű és praktikusan pont ott van, ahol a leggyönyörűbbnek néz ki. Ő is nekiveselkedett a kaptatónak, és beérte a nőt.
Az utca talán eddig aludt, vagy direkt éppen erre a pillanatra várt. Ki tudja? Egy biztos: hirtelen élesen balra és lefelé kanyarodott. A vége eltűnt a szemeik elől.
– Mégis hétfő van – jegyezte meg Borisz.
– Igen, de lehet, hogy csak viccel velünk.
– Velem még soha nem viccelt a Lepic.
– Mert túl álmodozó vagy. Így észre sem veszed, hogy mi a vicc és a komoly közötti különbség. Minden egyszerre vicc és komoly nálad.
– Gondolod?
Michelle nevetve vonta meg a vállát.
Elértek a kanyarig, ahol kiderült, hogy az utca pár méter múlva újra csak elkanyarodott, most már jobbra felfelé, a szokásos hétvégi irányába.
– Ez jó nap lesz – jegyezte meg az utcára kilépve Marcell. Két kezében székek csörögtek, mint valami afrikai hangszerek.
– Ugye, Marcell, szerintem is. – mosolygott rá Michelle. – Ez nem is hétfő…
– Nem ám! Ez inkább szerda, mademoiselle Michelle.
– Bezzeg Borisz hétfőt lát benne.
– Ez hétfő – mutatott az utcára komolyan Borisz, ami éppen a szemük láttára csóválta meg magát és egyenesedett ki, mint valami kijózanodott korhely. – Mégpedig egy igencsak veszélyes hétfő. Ami így indul, az akár katasztrófába is végződhet. Ebből körkígyó lesz, figyeljétek csak meg.
– Körkígyó utoljára akkor volt, amikor a bajuszkár betette ide a lábát a hadseregével – csóválta meg fejét Michelle nevetve. – Túl pesszimista vagy.
– Te pedig túl bolond és praktikus. Kiigazodhatatlanság.
– Az élet szép, Borisz, még hétfőn is.
– A hétfő veszélyes.
– A hétfő izgalmas. Gyere, megmutatom – lépett közvetlen elé Michelle.
– Te mit csinálsz?
– Valami őrültet, hogy lásd, a Lepic semmi hozzánk képest. Egy utca sem lehet nálunk hétfőbb. De keddebb, szerdább, csütörtökebb…
– Azt nem hiszem – nyögte Borisz.
– Jó, a csütörtök tényleg őrült – bólintott a nő. – De péntekebb, szombatabb és vasárnapabb sem lehet, mint mi ketten.
– Bolond vagy.
– Nem vagyok az.
– Bolond és gyönyörű. Csacsinos.
– Te pedig vak vagy, mint egy bányaló.
– Hiszen látlak – nyögte Borisz.
– Én is – súgta Michelle és az orrát Borisz orrához érintette.
– Ilyen közelről nyilván látsz. Most mit csinálsz?
– Szerinted?
– Szirtinem félsz, hogy körkígyó lesz a Lepic-ből, és nem mersz odanézni.
– Én mindenhova merek nézni – súgta a nő, és megcsókolta a férfit.
Az utca hullámzott egyet, majd az ég felé meredt. A kávézó teraszára kitett asztalokon csúszkálni kezdtek a hamutartók.
– Gyerekek, menjetek szobára – kurjantotta el magát nevetve Marcell.
Borisz kibontakozott a csókból és Michelle szemébe nézett.
– Ez mi volt?
– Egy gyönyörű nap, Borisz. És még csak hétfő van.
Vijjogva vágtatott el mellettük egy eszementőautó.
*
1920. március 10. Boris Vian születésnapjára