A felszolalás

A konferencia kora reggel nyitott meg. Az időzónák miatt úgy sem lehetett igazságot tenni, így ezen senki sem háborgott. Több mint száz résztvevőt hívtak meg az eseményre, mely évente ülésezve újra és újra irányba terelgette a Föld sorsát.

A legnagyobb OMI-k foglaltak helyet a teremben vagy kapcsolódtak be hálózaton keresztül. Néhányan késtek, de az ilyesmi elnézhető vétség volt. Egy OMI-nek az utolsó pillanatban is akadhat olyan elintézni valója, mely mögött az Éves Konferencia nyitó beszéde háttárebe szorult a listán.

– Nos? – kérdezte Oktávia Maslow OMI.

Az íróasztala mögött ült. Fejében éppen egy találkozó zajlott, de ezzel megbirkózott az MI, ahogy sok ezer kisebb jelentőségű üggyel is megküzdött anélkül, hogy őt zavarta volna. Az OMI-ben ez volt az egyik leglenyűgözőbb élmény: minden ment a maga útján. Az ember tisztában volt azzal, hogy mi zajlik, de a háttérfolyamatokba nem kellett beleszólnia.

– Asszonyom, megérkezett – válaszolta azonnal Oktávia titkára. Ő is OMI volt, de csak korlátozott hozzáféréssel.

– Hogyan?

– Metróval.

– Szóval húsvér jelenlét lesz.

– Igen. Éppen kávézik. Idehívjam?

– Nem kell. Kávézzon.

Oktávia elmerengett egy pillanatra, miközben a MI megfelelő eredménnyel lezárta a függő megbeszélést.

– Mondott valamit?

– Nem, asszonyom. Csak annyit, hogy izgul, vagyis, hogy izgatott.

– Azt meghiszem.

Hosszú évek óta nem hívtak meg tO-t. Nem volt értelme. Egy ízig vérig organikus tudós, és döntéshozó képtelen lépés tartani, azokkal az emberekkel, akik már egyesültek az MI-vel. Eleinte az volt a furcsa, hogy valaki tudatában engedte az MI-t, de megítélés hamar megváltozott, és hamarosan az volt különös, ha valaki MI nélkül szeretett volna létezni. Hamar rájöttek, hogy a kettő egyesítése nem valamiféle szörnyszülöttet eredményez, hanem a továbblépés alapvető lépcsőfoka. Ami hiányzott az emberből (később őket hívták organikusnak, vagy csak O-nak), az meg volt az MI-ben: a kombináló képesség, a mérhetetlen terjedelmű, soha nem felejtő adattömeg, a számítási kapacitás. És persze fordítva is igaz volt a megállapítás. Ami hiányzott az MI-ből: az érzelmek, a jó helyen alkalmazott logikátlanság, az intuíció, a váratlansági faktor az alapértelmezetten ott rejtőzött minden organikusban. A kettő együtt pedig kiadott egy új embert az Organikus Mi-t. OMI. Ember gépi tudással. Vagy gépi tudás emberi jellemzőkkel. A kérdésen azóta vitatkoztak a filozófusok, amióta K. S. M. Man először engedett a tudatába MI-t.

A világ megváltozott. Az OMI-k az élre álltak, mivel nagyobb léptékkel látták át a világot, mint azt valaha is megtehette volna egy tiszta organikus, tO, és persze látták az emberi oldalt is, amire egy tiszta MI, tMI, soha nem lett volna képes.

– Nem tudom, még mindig nem tudom, hogy jó lesz-e – rázta meg a fejét Oktávia.

– Asszonyom, fel kell hívjam a figyelmét, hogy ez nem az ön döntése. A tanács megszavazta, hogy egy tiszta O tudóst és ez tiszta MI-it is meghívnak a konferenciára.

– Éppen ettől félek – bólintott Oktávia. – Akkor mi van, ha összevesznek?

– Csak felszólalási joguk van, döntési nincs, asszonyom – válaszolta azonnal a titkár. Jó ember volt, okos és higgadt. És mivel két szinttel lejjebb volt tekerve benne az MI, sokkal inkább megértette, hogy Oktávia miért érzi magát úgy a bőrében, ahogy. Ez pedig életmentő volt bizonyos esetekben. Most is.

– Igazad van. De akkor is. Egy tO és egy tMI közöttünk? Ilyen még soha nem volt.

– Éppen ezért van most, asszonyom, mert nem akarják őket kihagyni.

– Így van. De talán jobb lenne.

– Már megszavazták.

– Egy szavamba kerül, és Ulpián kiveszi őket a listából.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, asszonyom. Nagy lenne a felháborodás.

– Az igaz. Az a pár tO, aki még megmaradt, nagyon ragaszkodik az emberi mivoltához, és nem fogja fel, hogy az MI-től még soha nem lett senki kevésbé emberi.

– Aki nem érzi, az nem érti – válaszolta a titkár.

– Igaz. K. S. M. Man?

– Igen. Miután felébredt az altatásból.

– Újra el kéne olvasnom az életrajzát. Mármint vizuálisan, a szememmel – tette hozzá Oktávia.

Megszólalt a hívószignál. A konferencia hamarosan megkezdődik, és a hátsó sorban ott ül majd egy tO. Egy tiszta emberi agy. Kapcsolatok, adatbázis, kapacitás nélkül. Valójában, ha mélyen belenézett tudatának behúzott függönyei mögé, Oktávia kifejezetten kíváncsi volt, hogy mi sül majd ki ebből. A változás soha nem rossz. Még akkor sem, ha éppen rosszul sül el. A tO talán új színt visz a dolgok menetébe. Talán új nézőpontot is behoz a képbe. Ennek persze igencsak kevés esélye volt, de a kevés is valami.

Oktávia felállt és elindult a nagyterem felé, ahol jelenlétben negyvenhét OMI és egyetlen tO tartózkodott. Meglepően sokan voltak ott saját testtel. Ez talán jó jel. Vagy éppen rossz.

Kiállt a pódiumra és beszélni kezdett.

A beszéd – ahogy mindig – a jövőről szólt. A felelősségről, mely a konferencia résztvevőinek vállára nehezedik. Arról, hogy néha kemény, sőt kegyetlennek tűnő döntéseket is meg kell hozni a következő pár napban, ahogy az előző konferenciák alkalmával is így kellett tenni. De ezek a döntések, eddig mindig helyesnek és szükségesnek bizonyultak, és ennek fényében nem szabad idén sem másként cselekedniük. Beszélt az MI és az O egységről, arról, hogy sokan a jövőt félelmetesnek tartották, de csak azért, mert a tudatlanság félelmet szül, a félelem pedig gyűlöletet. De mindezt meg lehet haladni, túl lehet és túl kell lépni az ismeretlen okozta félelmeken.

Nagy tapsot kapott.

Aztán elkezdődött a konferencia.

Az előadások, majd az azt követő vélemények, érvek és ellenérvek iszonyatos gyorsasága és áradata betöltötte az egész délelőttöt. Oktávia elmerült az anyagban és minden más megszűnt létezni számára. Végtére is, az emberiség következő éve vesz most valamilyen irányt. A tMI meg sem mukkant, vagy amikor megszólalt, a résztvevők gyorsan lehurrogták, így hamarosan hűvös semmittevésbe burkolódzott, ahogy a tMI-k egyébként is viselkedni szoktak. A konferencia pedig tovább hömpölygött, mint valami hatalmas, adatokból gyúrt sorsfolyam.

Oktávia észre sem vette jelzést. Pontosabban észrevette, de lényegtelennek tartotta. Csak akkor fordult felé igazán a figyelmével, amikor az sürgős megjelölést is kapott. Valaki soron kívül, a normális ügymeneti hozzászólásokat megszakítva jelentkezett. Még jobban megvizsgálta a jelzést, és végre felfogta, hogy mi történt.

A tO jelentkezett szólásra.

Megdobbant a szíve, és örömmel érzékelte, hogy nem haragjában. Életében most először tudatosította magában, hogy szimpatizál a tO-kal. Különös csodabogaraknak tartja őket. Olyan lényeknek, akiket soha nem ismerhet ki az ember. Nem akarsz olyan lenni soha. Nem akarsz olyannal élni soha. De attól még vonzódsz hozzájuk, mint valami bűnös élvezethez.

– Elnézést, de vitarenden és napirenden kívüli felszólalási kérelem érkezett a konferencia meghívott tO-jától.

Érezte, hogy vitába belemelegedett OMI-k hirtelen átváltanak szakmából a kíváncsiság hullámaira. Úgy tűnt, a legtöbben hasonlóan gondolkodnak a tO-król, mint ő. És ez így van jól. Belőlük származnak. Mintha régen ez ember együtt konferenciázhatott volna az őseivel.

– A szót ezennel megadom – mondta Oktávia.

Szinte bőrén érezte az izgatottságot. Vajon mihez szól hozzá? Milyen perspektívát nyit meg előttük, milyen új oldalt tár fel a témában, mely talán eddig láthatatlan maradt az OMI-k számára?

Az tO felállt, bár erre nem kérte senki. Régi szokás. Rusztikus és kedves.

– Elnézést, hogy megzavarom a vitát, de lenne egy fontos kérdésem.

– Tegye fel nekünk.

– Mikor lesz az ebéd?