Enzo és a számok

Enzo a metrómegálló huzatmentes zugában várakozott. A szerelvény néhány perce ítélte várakozásra, és a peron fölötti kijelző szerint még legalább három percig tart a büntetés.

A két fiatal alig fél méterre állt meg tőle. Húsz környékén járhattak. A fiú hanyagul dőlt a műmárvány falazatnak. A lány megállt előtte. Enzo egy pillantást vetett rájuk, és úgy döntött, hogy egy kezdődő románc szemtanúja lehet mintegy száznyolcvan másodperc erejéig.

Nem tévedett.

Hiába, elég öreg volt már ahhoz, hogy felfedezze az árulkodó jeleket. Magát persze nem érezte vénnek, de biztosan állítható, hogy a mellette álló gyerekek a múlt egy lassan életből kikopó alkatrészének látják őt. Talán igazuk is van. Akinek kevesebb van előre, mint hátra, az már, ha akarja, ha nem, visszaszámol és nem előre. A kopás pedig tényleg kopás. Itt van például a térdízülete. A kenőanyag elszivárgott valahova, az öreg alkatrészek egymást karistolják a régi bőrtokban.

– Te hogy szoktál utazni? – kérdezte a fiú.

Enzo elvigyorodott magában. Hát igen. Ilyen korban még mindegy miről beszél az ember. A lényeg a beszéd. Az igazi kommunikáció mélyebben rétegekben zajlik – a gondolatokban, a hormonokban és idegpályákban pezseg a lényeg. A szavak csak szükséges helykitöltők ahhoz, hogy fennmaradjon a látszat: mi most éppen beszélgetünk egymással.

– Metróval – bökött a peron felé a lány mosolyogva.

– Aha. És…

Mindegy, mit kérdezel, öcsi, gondolta Enzo. Nyert ügyed van. Tetszel neki. Ami egyébként nagy mázlid, mert mint minden tapasztalt ember – így hívják az öregek maguk között önmagukat – tudja, hogy mindig a nő választ. Mindig!

– És láttad azt a sorit? – vette át a szót a lány.

A fiú persze látta. Hamarosan belemerültek valami értelmetlen, és nyilván agyatlan sorozat szereplőinek sekélyes, sőt, siralmasan egydimenziós történetébe. Enzo szinte semmit sem értett belőle. Így pusztul majd ki az emberiség. Egyszer azt mutatják majd a neten, hogy a világ éppen megsemmisül, a fiatalok pedig majd megbeszélik a hírt a metróban, mint valami sorozatot, miközben tényleg megsemmisülnek.

Aztán áttértek a többiek kitárgyalására. Ki, milyen VIRTU-t tett fel magáról. Enzo csak homályosan értette a fogalmat. VIRTU. Állítólag manapság az ember felteheti a netre a teljes lakókörnyezetét, szobáját, házát, sőt, saját magát is a hálózatra. És persze ha valaki úgy dönt, akkor akár be is költözhet hozzá. Mármint elektronikusan. Életközösségek valós élet nélkül. Az intimitásnak nyilván csak a csillagos ég szab határt. Hiszen ki akadályozhatná meg ezentúl, hogy ne a szobát, hanem egyenesen a saját testnyílásait tegye fel a nem létező, mégis jelenlévő térbe? Senki. O tempora! O. mores!

A fiatalok belemerültek a VIRTU szépségeibe, és Enzo most már tényleg öregnek érezte magát. Talán neki is fel kéne tennie kissé kopott nappaliját Démonszamurájjal együtt a netre. Démonszamuráj – akit egyébként Démonnak hívott – tizenhárom éves kutyája volt, aki pont annyira volt a szoba része, mint a kanapé. Biztos nagy látogatottságnak örvendene.

– Akkor megadod? – kérdezte a fiú.

Enzoban halványulni kezdett a kanapén heverő Démon képe és újra visszatért a gyerekekhez.

– Mit is? – kérdezte a lány kihívóan mosolyogva.

– Jaj, ne már! – nyafogott műnyafogással a srác.

Enzo elnyomott magában egy kis mosolyt. Az élet évezredek óta ismétli magát.

– Na, mit? – kérdezte a lány.

– Hát a számod? – bökte ki végül a fiú.

Így kell ennek lennie. A győzeleméret meg kell harcolni.

– Hát meg – mondta a lány és elővette a mobilját.

– Köszi! – mondta a fiú és a zsebéhez nyúlt. – Pillanat! – mondta zavartan, majd a hátizsákjában kezdett kotorászni. – A francba!

– Mi van? – kérdezte a lány.

– Otthon hagytam a mobilom.

– Hát az baj – válaszolt a lány olyan hangsúllyal, mint aki nyeregben érzi magát.

Enzo alig láthatóan megrázta a fejét. Ez a mai fiatalság. Az analóg világban már életképtelenek. Ha nincs mobil, nincs szám? Nincs nő? Egyszerre érezte a harag, a szánalom és a felsőbbrendűség diadalmas érzését. Három ez egyben. Mi lenne ezekkel áram nélkül? Elvesznének. Már nem ismerik a papír és a ceruza varázslatos világát, ahol egy fiú remegő kézzel kaparta oda a lány számát, hogy majd este felhívja, ha végre elég bátorságot gyűjtögetett össze magában. Ha nincs mobil, akkor nincs kapcsolat.

– Hát igen – bólintott a fiú. – Akkor mi legyen?

Enzo nem bírta tovább. Nagyot sóhajtott, majd megköszörülte a torkát.

– Ne haragudjanak, hogy közbeszólok, de van megoldás – mondta és belső zsebéből egy jegyzetfüzetet és egy tollat húzott elő, melyet a srác felé nyújtott. – A számra. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen kedves pár a semmibe vesszen, csak azért, mert nincs mivel feljegyezni azt a fránya számot.

A fiú és a lány őszinte meglepődéssel a szemükben néztek rá.

Nem tesz semmit, gondolta Enzo, azért egy öreg is jó a háznál.

A lány kezdett először nevetni, de a srác sem bírta sokáig.

– Most mi van? – kérdezte Enzo megütközve.

– Elnézést, hogy kinevettük, bácsi. Nem is magát… – rázta fejét a fiú.

– Nem. Tényleg nem – csatlakozott a lány is.

– Akkor? – nézett rájuk Enzo értetlenül.

– Tudja, bácsi, a szám.

– Mi van vele? Írja ide, amit a lány diktál. Régen még ez volt a módi. Vagy nem tud írni, csak géppel?

– De tudok írni – válaszolt a fiú. Enzo is elismerte magában, hogy a fiú meglehetősen tisztelettudó volt. Kiröhögte ugyan, de udvariasan. A fiatalság arroganciáját pedig nem lehet kiküszöbölni.

– Akkor? – kérdezte Enzo. – Írja le! Nem szégyen a régi módszer. Hasznos lehet, srácok.

– Bácsi! Tudja, hogy mekkora számról beszélünk?

– Mit tudom én, hogy mi ma a módi.

– Két teljes oldalnyi lenne azon a papíron – bökött a notesz felé a srác. – Ne haragudjon, de annyi időnk azért nincs.

– Nem is tudom fejből – nevetett fel a lány, és kedvesen, ahogy egy öreg kutyát szoktak, megsimította Enzo kabátujját. – De azért köszönjük, bácsi.

A szerelvény befutott és a két fiatal nevetve szállt fel rá.

Enzo pedig életében először ismerte be magának, hogy öreg. Nem vén, de öreg, az öregség minden arroganciájával együtt.