Az entropizátor

Megálltak a szirt pereme előtt. V. megigazította a hátizsákját és óvatosan előrelépett.

– Lassan nézz le. Vigyázz, csúszik – mondta halkan.

D. előrehajolt, és elszorult a torka. A szörny iszonyatos volt. D. elméjének hosszú másodpercekre volt szüksége, hogy felfogja a látványt.

– Ez…?

– Igen, ez az. Kevesen jutnak le ide önszántukból.

D. újra lepillantott. Egy gigantikus tó terült el alattuk. Felszíne tűkörsima jég volt. A közepén egy hatalmas alak állt, derékig a tóba fagyva. Fején nem egy, hanem három arc foglalt helyet, így minden irányba nézett. Csupán a feje akkora volt, mint egy hold. D. úgy vélte, hogy a Jupiter LII holdja annak egy kilométeres átmérőjével ennél csak egy parányival lehet nagyobb. Az arcokon ülő szemek, úgy tűnt, hogy nem figyelik a környezetüket, üresen forogtak üregeikben, értelem nélkül, vakon pislogtak. Az óriási testhez izmos, nyúlánk, indaszerű karok kapcsolódtak, melyek végén, az ujjak helyén éles tüskék meredeztek.

– Nem lát? – kérdezte D.

– Szelektíven. Csak a bejövő adatokat észleli. Azokat, amiket ideküld az entrópia. Minden másra vak és süket. Legalábbis így hisszük – válaszolt V.

– És azok, akik… vagy amik…?

– Mindegy, hogy hívod őket. A lényeg, hogy őket látja… Nézd, ott jön egy! – mutatott fölfelél V.

D. feje fölött egy emberformájú alak hullott alá visítva. A zuhanás lassú volt, szinte lebegésnek tűnt, és ahogy közeledett a jéghez, tovább lassult.

– Ezt nem értem.

– Adatgravitáció. Az entrópia forráshoz közelítve minden lelassul.

– Mint a fekete lyuknál?

– Valójában ez is az. Csak kicsit… színpadias – mosolyodott el V.

A lehulló alak közben leért a jég felszínére. A visítást végül abbahagyta. Feltápászkodott és körbenézett. Úgy tűnt, hogy nem veszi észre a fölé tornyosuló gigantikus alakot. Lassan, tétován indult el éppen a szörny felé, aki egyik éppen felé forduló arcával nézte az apró kis lényt. A szörny nem mozdult, mintha várt volna valamire.

– Mit csinál? – kérdezte D.

– Várja az inputot. Az, hogy lehullik valami, amit entroipzálni kell, még nem jelenti azt, hogy minden lehulló dolgot szét kell bontani.

– Szóval elsétálhatna onnan az a szerencsétlen?

– Ha véletlenül jött ide, akkor igen. De ilyen véletlennek az esélye egy a milliárdhoz. Fentről jött a gyűjtőből és oda elég ritkán kerülnek be balesetből.

– De akkor…

– És mégis. Az entropizátor megvárja a jelet, hogy biztosra menjen.

– Milyen jelet?

– Figyelj! – biccentett V. a tó felé.

Az aprócska alak tétován lépkedett a jégen egy ideig, majd megszólalt. Parányi hangja vékony volt, de mégis kivehető.

– Hahó!

A szörny felemelte a kezét.

– Van itt valaki?

A csáp azonnal a férfi fölé lendült. Az nem vette észre a fenyegetést.

– Hol vagyok?

– Na, ez az! – bólintott V, miközben a kar végén lévő tüskék egy mozdulattal átfúrták az alak testét, aki most újra üvölteni kezdett, és egészen addig üvöltött, míg a csáp végén fityegve el nem jutott a gigantikus alak szájáig, mely kinyílt és ezernyi vékony, de éles fogakkal el nem tüntette lábai és alteste jó részét. A szörny rágott, majd újra harapott és néhány pillanat alatt semmivé őrölte a már csendben tűrő alakot.

– Nem értem. Csak annyit mondott, hogy „hol vagyok?”

– Vagyis beismerte, hogy nem tudja, hogyan került ide.

– És?

– Ide kétféleképpen lehet eljutni. Tudatosan, vagy öntudatlanul. Aki nem emlékszik az útra, azt bizony szét kell bontani. Ez az entrópia elve. Mondhatjuk úgy, is, hogy ez a halál elve, de az úgy túlzottan antropomorf lenne, nem igaz?

– Mert ez nem az? – mutatott le a tóba fagyott óriásra D.

– Jó, igaz – vont vállat V. – Ez egy régi entropizátor. Vagy kétezer éve működik már. Ha leáll, akkor majd másmilyen lesz, abban biztos vagyok.

Eközben újra hullani kezdtek fentről az alakok. Most egyszerre érkezett egy tucat. A jelenet szóról szóra ismétlődött meg az előzőt mímelve.

– Lassan mennünk kéne. Az entropizátornak vannak nem kívánatos tulajdonságai, és nem akarjuk, hogy azok hassanak ránk, ugye? – kérdezte V.

– Milyen tulajdonságok?

– Példának okán ott van az információvonzó ereje. Az entropizátor nevéhez illően minden információt magához vonz, hogy szétbontsa azt. Azokaz az információkat is, melyek bennünk vannak.

– Kiszívja az agyunkat?

– Nem. De a benne hordozott adatokat lassanként igen. Többek között azt is magához vonzza, amit arról őrzünk, hogy hogyan kerültünk ide. Márpedig ha a tó közepén felejtjük el, hogy miért vagyunk itt…

– Aha. Értem – húzta el száját D. – Akkor talán mennünk kéne.

– Mintha ezt mondtam volna – vigyorodott el V. és leakasztotta a vállán átvetett mászókötelet, melynek végét a szirt egyik sziklájához kötötte, a másikat pedig egyenesen lehajította a szakadékba.

– Ne sokat totojázz – mondta V. és az ereszkedő eszközt befűzve eltűnt D. szeme elől.

A leereszkedés nagyjából fél órán át tarott. D. háta mögött találomra bekövetkező visítások jelezték, hogy az entrópia soha nem áll le. Amikor D. végre elért, kimerült volt és ideges.

– Ezt elég rossz hallgatni.

– A halál nem kellemes dolog – vont vállat V. – Mehetünk? Ha igen, akkor kövess, és azt javaslom, hogy ne nézz fel.

D. bólintott.

A jégen való átkelés hideg volt és rémisztő. Nem egyszer haladtak el tétován őgyelgő, rémült alakok mellett, akik zavarodott pislantásokkal próbálták meg kideríteni, hogy hol járnak. D.-ék számukra láthatatlanok voltak. Egy fiatal nőt éppen D. mellől emelt fel a szörny. D. összekuporodott.

– Ne vesztegesd az időt. Nem érzed, ahogy szív minket? – vakkantotta V.

D. felállt és követte vezetőjét, aki egyre erősebb tempót diktált.

Talán a fáradtság miatt, vagy azért, mert elkalandozott a figyelme, vagy talán a szörny hatott így rá, D. végül felpillantott az előttük meredező, hegynyi magas alakra. A lába földbe gyökeredzett. A szörny hatalmas arca közvetlen fölötte lebegett. Vizslató szemei úgy pásztázták D. környezetét, mint azok, aki bár látni vélnek valamit, de mégsem veszik azt észre.

– Már halványan lát – súgta V. és megmarkolta D. kezét, úgy húzta maga után.

– Mit lát?

– Téged!

– Mert?

– Mert totojázol.

– Nem totojázom – horkant fel D. – Azt sem tudom, hogy….

– Kuss! – kiáltott V. és futni kezdett. Úgy rángatta maga mögött D.-t, mint valami zászlót. Hosszú percekig futottak így D.-nek nem volt ideje arra, hogy bármit is mondjon.

Egy falhoz értek, melyből karvastagságú jégcsapok meredeztek vízszintesen előre. V. lihegve görnyedt a térdeire.

– Ez necces volt.

– Mi történt?

– Majdnem belekeveredtél.

– De… és most?

– Már alatta vagyunk. Itt alig van vonzás. A mag önmaga felszínén nem vonz semmit. Mázlink volt.

Percekig fújtatva próbáltak magukhoz térni. D. most vette észre, hogy a fal valójában nem fal, hanem a szörny teste, a kiálló jégcsapok pedig a belőle kiálló szőrszálak. Elborzadva nézte az égig érő bundahegyet.

– Akkor előre – kortyolt egyet V. a kulacsából. – Innen már mászni kell.

D. jobbnak látta nem kérdezősködni.

V. megfordult és lassan belépett az ágas-bogas szőrszálak közé majd eltűnt D. szeme elől.

– Jössz? – hallotta D. a rengetegből.

– Aha! Rohanok – csóválta meg fejét D. és ő is befúrta magát a sűrűbe. Néhány percnyi nyomakodás után D. beérte vezetőjét. Egy most már tényleg szürke falnak kinéző függőleges sík előtt álltak. Lábuk előtt, a jég és a fal között, jó egy méteres rés tátongott. V. megfogta az egyik szőrszálat rálépett, majd lábával lejjebb nyúlt és ott is rálépett egy másikra.

– Mint egy sima létra – kacsintott D.-re és mászni kezdett.

D. követte. Az ereszkedés látszólag örökké tartott.

– Most lassíts! – kiáltott fel V.

– Eddig sem rohantam – lihegte D.

– Jó, de ahhoz képest lassíts!

D. óvatosan tette meg az utolsó létrafokokat, hogy V. mellé érjen.

– Igen? – nézett kimerülten V.-re.

– Na, akkor most figyelj! – kacsintott V. és lehajolt ahhoz a szőrszálhoz, melyen állt, majd két lábát leeresztette róla, úgy, hogy egész testével a hasán lógott, mint valami porolásra váró szőnyeg.

– Ez szép gyakorlat volt! – bólintott elismerően D.

– Ne hülyéskedj, figyelj! – mondta V. és mindkét lábát előre lendítette, miközben kezeivel átkarolta a hasa alatt húzódó szőrszálat. V. teste lendült egyet, majd egy félfordulatot téve ugyanott állt meg, leszámítva azt, hogy most fordítva lógott a szálon, lábai, keze és feje D. felé mutatott.

– Érted? – kérdezte V. majd kezével felnyúlt egy közelik szőrszálhoz, mely D. számára még mindig lefelé volt és felhúzta magát. V. most ugyanazon a szálon állt, mint D., azt leszámítva, hogy feje a másik irányba mutatott, mintha ketten egy üveglap két oldalán állnának tükörképként.

– Az igen! – mondta D. elismerően.

– Ez az átfordulási pont. Csináld te is! – intett D. és egy lépést a fal felé húzódott, hogy D.-nek helyet adjon.

D. megpróbálta leutánozni vezetőjét, de a manőver szánalmas próbálkozásba fulladt, és csak V. hathatós segítségével volt képes átbillenni a két irány között. Izzadva egyenesedett fel V. mellé.

– Nincs hányingered? – kérdezte V:

– Eddig nem volt, de most, hogy mondod…

– Tartsd meg magadnak. Innentől mászunk – bólintott V. és mászni kezdett fölfelé.

– Biztos jó irányba vagyunk? Nem éppen visszafelé mászunk? – kérdezte D.

– Biztos – válaszolta V. kurtán.

D. nagyot sóhajtott és vezetője után eredt.

Órákon át másztak mire elértek egy sziklaperemet.

D. nyögve rogyott le a kőperemre.

– Innen egy tapodtat sem megyek tovább – zihálta.

– Jó. Pihenünk. Aztán irány a felszín – fütyörészte V. és elővette a kulacsát. – Nem vegy éhes?

D. úgy döntött, hogy válasz helyett alszik egyet…

*

1321. szeptember 14-én halt meg Dante Alighieri. Szerteágazó munkásságának örökéletű ékköve az Isteni színjáték. A fenti történet a Színjáték első részének (Pokol) utolsó, Harmincegyedik jelenetét (A Föld középpontja) írja le kicsit modernebb, általam elképzelt formában. És amint látjuk, itt a pokol bizony be van fagyva. Szóval, ha azt mondjuk legközelebb, hogy „majd amikor a pokol befagy” gondoljunk Dantéra és arra, hogy talán már eleve fagyott.