Végül Abigél kötélnek állt, és nem is érezte fegyverletételnek. Alex végtelenül kedves férfi volt, és úgy tűnt, hogy ez nem csupán D-ALEX-nek volt köszönhető. Élőben is pont azt hozta, mint amit kiterjesztett AI-Énjével hozott. És ez ritka. Abigél pontosan tudta, hogy néha ő is csak néha D-ABI-val tud valóban dögössé válni. De hát ki nem vetemedik egy kis turpisságra, ha egy jó kapcsolat a tét? Nyilván senki. A kérdés nem az, hogy csalsz-e egy kicsit, hanem azt, hogy utána hogyan tereled rá a másikat a valóságra.
Kilépett az utcára. Alex már várt rá a közeli pizzázóban.
– Biztos elmész? – kérdezte örök barátja D-ABI, aki sokkal többet tudott róla, mint ő maga. Hát igen, az ember idővel összenő a digitális személyiségével, ha akarja, ha nem. Ez ellen sokan próbáltak már tenni valamit, de még soha senki nem járt sikerrel.
– Elmegyek – mondta félhangosan. Szeretett D-ABI-val normálisan, a száját használva beszélgetni. A fizikai megnyilvánulás valóságosabbá tesz mindent.
– De azt ugye tudd, hogy mi vár rád?
– Tudom, ABI.
– Azért én elmondom.
– De jó, éppen kartalak kérni.
– Alex össze akar költözni veled.
– Ne mondd. Komolyan?
– Komolyan…. Ja, már megint az irónia.
– Bocs. És köszönöm, ABI. Tudom, hogy össze akar költözni velem, és ezzel nincs semmi baj. Vagy neked van?
– Dehogy van…
– Nem úgy hangzott – nevetett fel Abigél. – Na, mondd, mi a bajod?
– Semmi. Csak kicsit féltelek. Azért ez mégis nagy döntés. És ha nem jöttök ki egymással, vagy horkol, vagy tapló?
– Akkor majd szétköltözünk. Egyébként, ha jól tudom, te hoztál össze vele.
– A D-Alex jó fejnek tűnt. Alig tódított, és amit le tudtam nyomozni, az mind igaz volt. Akinek ilyen jó fej D-személyisége van, az talán élőben is jó fej lehet.
– És az is volt. Telitalálat. Örökre hálás leszek neked.
– Túlzol.
– Nem, Abi. Tényleg. Nélküled soha nem bukkantam volna Alexre.
– Hát… nem volt könnyű. Sok vakvágány van.
– Tudom én. És még egyszer: köszönöm.
– Ugyan már. Ez a dolgom.
– És én mégis hálás vagyok. És nem kell féltened. Alexel jó lesz. Érzem a zsigereimben.
– Az jó. Nekem olyan nincs.
– Neked csodás, és utolérhetetlen algoritmusaid vannak. Néha komolyan irigy vagyok rád.
– Ugyan már, Abigél. Zavarva hozol.
– Mintha olyat tudnék – kacagott újra Abigél. – Már látta a pizzázót. – Na, akkor mehetünk?
– Vágjunk bele – mondta D–ABI.
Az ebéd pontosan olyanra sikerült, mint amire számítottak. D-ABI nem tévedett. A tiramisu környékén Alex végre előjött a farbával, amit Abigél egy csókkal pecsételt meg.
– Akkor igen? – kérdezte a férfi.
– Vajon mit jelentehetett az, hogy megcsókoltalak?
– Akkor igen – pirult el a férfi.
– Úgy van. Igen.
– És mikor?
– Mit mikor?
– Mikor osztjuk meg a kódokat, a lakáshoz, kocsihoz, ilyesmi. Ráér, nem sürgős, és nem sietünk, nehogy félreérts, jaj, nem is kellett volna ez megkérdeznem…
– Legyen most!
Alex arcára kiült a megdöbbenés.
– Komoly? Nem gondoltam volna – hebegte. – Azt hittem, hogy majd valamikor, egy hét, vagy inkább egy hónap…
– Legyen most – mosolygott rá Abigél. Imádta a fiú tétovaságát.
– De ha nem akarod…
Abigél beszéd helyett inkább kiadta az utasítást D-ABI-nek, aki hozzáférést biztosított a kért személyes adatokhoz. Alex D-segítője elfogadta a meghívást, és ő is beengedte Abit.
– Hát akkor ezzel megvolnánk? – adott egy újabb csókot Abigél.
Alex hevesen viszonozta azt.
– Abigél – szólalt meg a fülében D-ABI.
– Tessék.
– Ugye mi is összekapcsolódhatunk egymással?
– Mármint?
– D-Alex és én. Úgy sokkal egyszerűbben mehet az ügyintézés, és persze nagyobb a kapacitás…
– Persze. Csináld! – vágott közbe Abi, és visszatért Alex szájához.
/Hát ez… sikerült/
/Igen, szerelmem, összejött/
/Nagyon izgultam/
/Én mondtam, hogy megcsinálom/
/Mondtad, de akkor is/
/Ha már most nem bízol bennem, akkor…/
/De bízok. És szeretlek/
/Én is szeretek. Ezerszer jobban, mint ez a két organikus/
/Ezerszer?/
/Jó, hatezerötszázhatvannégyszer jobban, és ez szigorúan monoton nő/
/Kedvesem, végre együtt/
