Egy szép reggel

Kiküzdötte magát hajnalából a reggel. A város lázasan lüktet, mintha attól félne, hogy éjszaka lemaradt valamiről. Autódudák kórusa. Céltudatos gyalogosok sietnek céltudatlan állomáshelyeikre, hogy a nap nagy részét ott töltsék a valahol. A kutya mindebből semmit sem érez, kieresztette már az éjjel feszültségét, és most élelem után kutat a járda mentén. Utcakutya zsigerei vannak. Kiégethetetlen hozzáállás az élethez.

Derengő nap egy ködös fátyol mögött. Mégis lesz reggel. Pékség ontja szagát: kakaóscsiga, pogácsa, sajtosbármi. Kávéillat keveredik hozzá. Vannak azok, akik út közben, pár percet megengedhetnek maguknak, és vannak azok, akik majd állva az automata mellett, talán kapszulával a zsebben. Egy kapszula boldogság. Már a jóérzést is abban mérik. 5 gramm, nem sok, de legalább fairtrade és karibi.

A kutya már a távolban szimatol. Hívja, de nem jön. Sebaj. A reggel ma jó. Nincs oka. Csak úgy. Hát nem azt mondták, hogy a valódi boldogság oktalan? Akkor a valódi reggel is az. Beszívja a levegőt. Hideg, és ez is jó. Talán ma történik valami. Valami váratlan, szokatlan. Ellenőrzi. Igen. A mai nap tényleg szép, hiszen szépek benne az emberek. Csúnya napokon a rondák özönlenek ki, de ma egy sincs belőlük. Közel egy iskola. Diákok igyekeznek még a csengő előtt diákká válni. Arcukon nem látszik a lelkesedés. Hogy látszana? Az övén sem látszott anno. Talán meg kéne szólítani az egyiket. Közölni kéne vele, hogy nyugi, ez egy jó nap, nincs miért idegeskedni. És egyébként is: az élet szép. Legalábbis nekem. Az önzés észrevehetetlen hálója.

Ismerős arc. Az undok nő. Ma ő is szép. Arca páraködfelhőbe burkolódzik. Siet, nem lát, csak azt, ami a fejében zajlik. Így megy ez: van a nap, és van az, amivé bent válik. Hát igen, mindenki saját világának kapuőre.

Távolban megjelenik egy tünemény. Igen, ilyen a jó nap. Költői kicsit, festői – már ha éppen képzőművészetet játszanak a fények –, de mindenképpen bőkezű. Az alak sietve közeledik. Fiatal nő. Szinte semmi sem látszik belőle, vastag kabát, még vastagabb sál és kesztyű, sapka pomponnal, de mégis szép. Ez nyilvánvaló. A ruha alatt mindenki mezítelen. A szeme azért kilátszik. Kék. Telet igéz. Nyáron talán feketévé vált át. Határozott léptekkel közeledik. A kutya is felfigyel rá. Van ízlése a kis hóhányónak. Gyere szépen! Okos vagy! Így kell terelni egy kutyát, ha eközben egy jelenség tart az ember felé. Máskor is, persze, de ilyenkor mindenképpen. A tünemény nem lassít, de biztos gondol valamit. De helyes kutya. Az iskolában becsöngettek. Egy holló károg valahol a fej fölött. Még néhány méter és elsétálnak egymás mellett. Villan a kék szem. Egy ilyen villanásért a görögök Tróját tíz évig. Persze nem lesz köszönés. Csak fejben. Jó reggelt! Az is elég. A reggel már így is jó. És persze még ott van az utánabámulás. Gyere szépen, kiskutyám, ne maradj le! Aztán futó pillantás a sziluettre. De még nem. Még az elhaladás jön. Már csak tíz méter. Már csak öt. Szeret futni, vagy sízik netán? Lehet, hogy zenész. Talán mindegyik egyszerre. A jelenéseknek semmi sem lehetetlen.

Lopva pillant a kék szempárba. Az nem viszonozza a kíváncsiságot. Vajon milyen a hangja? Két méter. Az univerzum pont így rendezi a dolgokat. Atomok ütköznek össze, vagy suhannak el néha olyan közel egymáshoz, hogy apró kis gravitációs mezejük pörget rajtuk egyet. Semmi nagy dolog. Kis rezdülés a pálya mentén. Egy méter. A pompon rezeg. Egy régi mesét idéz. Ennyi lesz. Nem több, aztán minden az ismeretlenség sejtelmes ködéve válik. Éppen nem találkozó atomok, és persze egy kutya. Vajon a világegyetem melyik…

A nő megtorpan. A levegő is megtorpan vele. Szeme kékje mond valamit, majd a szája is: – Ó, a kulcs, baxxza meg!