Egy másik gondolat

Paul átsietett a rue Debiev-re, ahonnan jól látszott már a Szajna a rajta ringatózó hajókkal és a Notre Dame hátsó traktusa. A házakból sikongatások, hörgések és a halál egyéb zajai szakadtak az utcára. Balra kanyarodott és átfutott a bitók mellett, ahol több hevenyészetten felállított oszlop is állt a hivatalos emelvényhez szögelve. Férfiak, asszonyok és gyerekek is lógtak rajta. Párizs nem kegyelmez senkinek, és ennek most teljes szívből örült. Futva érte el a Petit Pont-ot és átfutott a szigetre. Kezében kétélű kardot tartott harcra készen. Ezekben az órákban nem ártott az óvatosság. Sietnie kellett. A mészárlás majdnem tizenkét órája tartott, és félt attól, hogy ennek a szabadságnak bármikor vége lehet. Ha a király hirdet, akkor a halál leáll, és neki nem marad több mozgástere. A hatalom ad lehetőséget és a hatalom el is veszi azt.

A szigeten különösen sok hullát látott. Előző nap este még csak a főnemesek hullottak, de pár órán belül az őrület fékezhetetlenné vált és átterjedt a köznemesekre is. Ez volt a szerencséje.

A szigeten balra fordult a rude De la Varerie-én.

– Hé, te! – kiáltotta el magát egy férfi, aki éppen kilépett az utcára. Kardja véres volt.

– Ne zavarj! – mondta hűvösen.

– Aztán melyik templomból jössz ide, barátom? – kérdezte a férfi.

Nem volt sem kedve, sem ideje beszélgetni. Egy határozott mozdulattal két méterről a férfiba hajította a kardját, aki még akkor is csodálkozó képet vágott, amikor futtában kihúzta belőle. Zavartalanul ért el a pont Muniers-ig. Itt egy kisebb csoport éppen vízbe ölt néhány szerencsétlent. Egy pillanatra megtorpant, mert a nőt ismerte és tudta, hogy most éppen a kard rossz oldalán áll, de az idő sürgette, így kénytelen kelletlen hagyta a dolgot.

A jobb parton viszonylagos békesség honolt, ami nem igazán tetszett neki. Talán már egy olyan rendelet tett itt rendet, mely nem jutott még el a szigetig. Idegesen futott tovább, aztán éppen mellette zuhant le az utcára egy halott. Rendben van, még tart a szabad vásár.

A Chatelet-en túl végre elérte a célt.

A kapu zárva volt. Ezen egyáltalán nem csodálkozott. Lekanyarította az eddig hátán hordott szekercét és néhány jól irányzott csapással darabokra zúzta a zsanérokat.

Az előtér és a lépcsőház lakatlan volt, bár számított némi ellenállásra. Felrohant az emeltre és megállt az ajtóban.

– Louis!  Itt vagyok! – kopogott be.

Csend volt a választ. Erre számított. Újra elővette a szekercét és megcélozta az ajtót, de mielőtt rásújthatott volna, bentről egy tétova hang szólalt meg: – Paul? Te vagy az?

– Én. Kire számítottál?

– Pillanat – jött a válasz, majd hallani lehetett az ajtóra szerelt reteszek csusszanását. Az ajtó résnyire kinyílt.

Belépett a szobába.

– Jaj, Paul, még tart kint az őrület? – kérdezte Louis. Falfehér volt az arca a rémülettől.

– Hogyne. Csak most kezdődött igazán.

– Ez borzalmas. Hogy engedhetik? – rázta meg fejét Louis és felemelt egy flaskát az asztalról. – Kérsz? – nyújtotta az üveget Paul felé.

– Nem.

– Hát én igen – vont vállat a férfi és jókora kortyokban inni kezdett. Amikor befejezte, könnyes szemmel Paulra nézett. – Tudod, nem hittem, hogy idáig fajulnak a dolgok. Az emberek egy percen belül állatokká válnak, és nem ismernek sem istent sem embert. Főleg isten nem.

– Nem nagyon – bólintott kurtán Paul.

– Tudod, nem az a baj, hogy az emberek másban hisznek. Az nem lenne gond. Hidd el, nem lenne gond. Az a baj, hogy ezért gonosznak hisszük őket. Ellenségnek. Azt hisszük, hogy ha nem öljük meg őket, akkor ők ölnek meg minket. Elhisszük, hogy a hitük miatt gonoszok, gyilkosok, kegyetlenek lesznek és hogy van miért félnünk tőlük. Elhisszük, mert ezt mondják nekünk és amiért elhisszük, ezért aztán védekezni kezdünk. És ha egyszer támadásra is lehetőség nyílik, akkor védekezésből, félelemből, haragból, támadni fogunk. És mikké válunk? Gonosz, kegyetlen, gyilkossá. A legrosszabb ellenségünkké válunk azért, mert elhittük róluk, hogy ők is ilyenek. És gyilkolunk. A hitünk védelmében. És kegyetlenkedünk azért, mert félünk a kegyetlenkedéstől. Aztán pedig már csak vér van és sikolyok. Érted ezt, Paul?

– Értem – bólintott komolyan.

– És?

– Mi és?

– Te hogy látod?

– Nagyjából úgy, ahogy te.

– Az jó. Az nagyon jó.

Kint valaki keservesen visított.

– Nem bírom hallgatni – ivott újra Louis, és az ablakhoz óvatoskodott. – Ez iszonyatos.

– Igen – állt mellé Paul.

– Borzalmas látni az értelmetlen erőszakot. Az üres, ételem nélküli, puszta embert, akit egyetlen gondolat is képes állattá tenni. Csupán egyetlen gondolat, melyet a fülébe suttogtak: ő más, tehát vesznie kell. Ennyi elég, és az ember kivetkőzik magából.

Az utcán elhalványult a halálsikoly.

– És te? Miért jöttél? Mily gondolat szele fújt felém?

– Egy egészen más gondolat.

– Valóban?

– Hát igen. Emma itthon van?

– Emma? Hála Isten, éppen elutazott a nővéréhez Lyonba.

– Mikor jön vissza?

– Egy hét múlva.

– Egyedül vagy?

– Nem. Itt vagy velem – válaszolta Louis, de nem tudta levenni szemét az utcán heverő testekről.

Paul bólintott, majd kihúzta kését az övéből és egy gyors mozdulattal elmetszette Lous torkát. A férfi nem adott ki hangot. Elkapta az éppen összecsukló testet és kitaszította az ablakon. Jobb, ha nem vérez össze mindent.

Lenézett a testre, nagyot sóhajtott majd leült az asztalhoz. Nem kellett sietnie. Egy hete volt, hogy felkészüljön a csodás Emma érkezésére. A hatalom addigra már újra visszaveszi az irányítást. És az úgy lesz jó.

*

1572. augusztus 24. hajnal

„Szent Bertalan éjszakája a 16. századi francia vallásháborúk egyik legismertebb eseménye. 1572. augusztus 23-áról augusztus 24-ére virradó éjszakán a békülési célzattal Párizsba gyűlt hugenották (francia reformátusok) nagy részét a király beleegyezésével lemészárolták.

A Katalin és kisebbik fia által összeírt listán eredetileg csak pár tucat ember szerepelt.

Az első áldozat Coligny admirális volt, akit kidobtak az ablakon, majd az utcán lefejeztek, majd Navarrai Henrik köre következett. A csapásra a Saint-Germain-l’Auxerrois-templom harangja adott jelet – kissé korán, így néhány hugenotta el tudott menekülni. Az eseményeken felbuzdult, hagyományosan katolikus párizsi lakosság is bekapcsolódott az eredetileg politikai célú gyilkosságokba, így a közrendű hugenottáknak sem volt kegyelem.

Károly másnap azonnal a békére utasított, és augusztus 26-án jelent meg először a nyilvánosság előtt, amikor tájékoztatta a parlamentet, miszerint egy összeesküvés megelőzése miatt volt szükség a fellépésre.” /részben wiki/