Egyik pillanatról a másikra fújt be a szél a völgybe. Kisöpörte az állott őszi levegőt és télit hozott a helyébe. A sátor szárnyait összehúzták, bent tüzet raktak a tábori kályhába. Két tábornok, a hadvezér és néhány tiszt bámulták a térképet. A társaságból csak egy mert megszólalni, de az éppen csendben maradt. Kintről besüvített a szél, és havat ígért.
– Mennyi fánk van? – kérdezte végül a hadvezér.
– Egy hétre elég. Maximum kettőre – válaszolta az egyik tábornok.
A hadvezér bólintott, mint aki amúgy is tudta az információt.
– És a sereg?
– A túlparton vertünk tábort. Akarja, hogy átköltözzünk?
– Nem. Maradjon így.
Ismét csend lett. A hadvezért a térképet nézte, a többiek pedig őt, mivel a tárképen nem igazán volt semmi érdekes. Mindenki pontosan tudta, hogy mi a helyzet. A sereg letáborozott a völgyhíd másik oldalán. Fáradtak voltak, éhesek és főleg fáztak. A vezérkar átjött a hídon és ott ütött szállást, ahonnan hamarosan tovább indulhatnak. Ők jártak élen, még a táborozásban is.
– Az erőd hatnap járásra van. Erőltetett menetben sikerülhet. Sikerülhet? – nézett fel a hadvezér.
– Nem, uram. Éhesek, fáradtak, ingerlékenyek. Legalább egy hét pihenőre van szükségük.
– Ingerlékenyek?
– Azok uram. Az éhes katona ingerlékeny. Ha fázik is, akkor pedig egyenesen veszélyes.
– És élelemmel hogy állunk?
– Vacakul, uram. Már csak a lovak vannak.
– Remek, egyék meg a lovakat.
– Megtehetik, de akkor lassabban haladunk. Az pedig azt jelenti, hogy az úton többen hullanak el. És ha elhullanak, akkor ingerlékenyek lesznek.
– Ingerlékenyek?
– Igen uram. Az éhes ember ingerlékeny, pláne, ha fázik, és plánébb, ha haldokolnak a társai. Az igazán nem tesz jót a közmorálnak – válaszolt a tábornok.
A többiek eleinte azon tűnődek, hogy honnan vesz ekkora bátorságot, aztán hagyták a dolgot úgy, ahogy van. Legalább nem rajtuk csattan az ostor, ha valami rosszul sül el. A sátorban meleg volt, és ez elég indoknak tűnt arra, hogy csendben maradjanak.
– Értem. Akkor az indulást el kell halasztanunk.
– El, uram. Egy hadnagyom azt mondta, hogy a legtöbben járni is alig tudnak. Éhesek.
– Mégis csak a lovakkal kéne valamit kezdeni. Persze nem a vezérkar lovaival. Azokra szükség van a továbbhaladáshoz.
– Természetesen – bólintott a tábornok. – A legnagyobb problémát azonban a hideg jelenti. Megfagynak a sátraikban, uram. Úgy hiába pihennek, ha közben meghalnak.
– Nekünk nincs elég fánk – nézett a duruzsoló kályha felé a hadvezér. – Így is hideg van. Szóval fa kéne?
– Fa kéne, uram – bólintott a tábornok. – De az errefelé nincs.
Ezzel a ténnyel mindenki tisztában volt. Hetek óta kietlen tájon haladtak. Pusztaságot látott, amerre csak nézett az ember. Néha hordák támadtak rájuk. A semmiből jöttek és a semmibe mentek, miközben magukkal hurcoltak élelmet, lovat, embert, amit csak értek. De fa sehol nem volt.
– Tehát nem mehetünk tovább, de nincs fa, és ha a lovakat megesszük, vagyis megeszik, akkor lelassulunk.
– Akkor tulajdonképpen mozdulatlanná válunk, uram. A hordák pedig csak erre várnak. Őrszemeink tüzeket láttak a horizonton.
– Akkor van fájuk? Honnan van fájuk?
– Azt nem tudjuk, uram.
A sátorlap megmozdult. Egy altiszt surrant be rajta. Mindkét kezében forró táskannák fityegtek. A hadvezér kibámult a hirtelen keletkezett résen. A túlparton fehér sátrak rengetege hullámzott a kora téli szélben.
– Szóval megfagynak, ha nincs fa?
– Meg, uram.
– De van fa.
A kijelentés utáni döbbent csöndet csak a teáskanna percegése nem vette tiszteletbe.
– Uram? – kérdezte a tábornok.
– Van fa. Ott a híd! Kezdjék meg lebontani a hidat. Az ennyi embernek legalább két hétre elég, nem?
A tábornok összehúzott szemöldökkel biccentett egyet.
– Na. Akkor ez rendben van. Akkor adja ki a parancsot.
– Uram, előtte át kell telepíteni a tábort…
– Megoldható?
– Zúgolódni fognak.
– Mert ingerlékenyek?
– Igen.
– Nem, akkor maradjanak ott! Nem kellenek ide ingerlékeny katonák.
– De uram…
– Maradjanak ott! Lesz fájuk. Nem fognak fázni.
– Egy rövid ideig…
– Lesz fájuk, vagy nem lesz fájuk?
– Lesz.
– Rendben. Este átmegyek, beszédet mondok, és ők örülni fognak, mert lesz fájuk.
– De a híd, uram… ha eltüzeljük…
– Figyeljen ide, tábornok! Nem én találtam ki, hogy nincs fa. Nem én találtam ki, hogy a híd fából van, és azt sem, hogy nem tudnak átjönni.
– De ha megszervezzük…
– Nem! Ingerlékenyek nem jöhetnek át. Ez egy vezérkar, amit óvni kell. Katona bárhol terem, belőlünk csak egy van. Lásson munkához!
A tábornok tisztelgett. Az altiszt úgy érezte, hogy a tárgyalásnak vége lett, és itt az ideje a teának. Csörömpölni kezdett a csészékkel. A hadvezér a sátor bejáratához lépett és bár még mindig fújt a szél, felhajtotta a ponyvát. Bent fázni kezdtek, de szólni senki sem mert.
– A beszéd után, ha valaki akar és nem túl fáradt, akkor persze átjöhet – mondta szinte magának.
– Értettem – mondta a tábornok. – A többi?
– A többi ott marad. Az ő bajuk, hogy nem kapcsoltak. Melegszik, pihen. És persze megehetik a lovakat is. Kész haszon, hogy nem lesz híd és nem lehet tovább menni.
– Értettem. Melegszik, pihen és eszik. A vezérkar pedig?
– A vezérkar holnap továbbmegy. Majd visszajövünk, ha tudunk… Vagy valami ilyesmi.
Odaát néhány katona baltákkal bontani kezdte a hídfőt.
– Látja, maguktól is tudják, hogy mit kell csinálni – intett fejével feléjük a hadvezér.
– Igen, uram. Fáznak. Az magától jön, nem kell hozzá sok tudás.
– Remek. Remek.
A segédtiszt egy csészét kínált fel a hadvezérnek, aki elfogadta azt. Belekortyolt az italba.
– Huh, ez forró – szisszent fel a hadvezért. – Apropó forró. Kezdjék el bontani ezt a felét is. Az útra is kell fa, hogy legyen tartalékba, és egyébként sem lenne jó túl sok ingerlékeny katona ideát.
– Értettem, uram – mondta a tábornok, és kilépett a hidegre.
– És még valami, tábornok. Ne nagyon eméssze magát. A háború áldozatokkal jár. Ez a dolgok rendje.
– De ennyivel? – vágott a hadvezér szavába a tábornok.
– … és ezért azt javaslom magának, inkább örüljön, hogy továbbjöhet velünk. Itt lesz fa. Mármint a jó embereknek. De persze ha maradni akar…
– Értettem, uram – bólintott a tábornok határozottan és tisztelgett.
A hadvezér figyelte egy ideig, ahogy tábornoka átsiet a hídon és parancsokat osztogat. A katonák ujjongtak. Eldördült néhány puska is, lovak nyerítettek egy utolsót. A távolban pedig kis zsarátnokok várakoztak csendesen. Nem fognak támadni. Elég várniuk. Persze lehet, hogy csak pásztorok. Mindegy, holnap már úton lesz a vezérkar és addigra nem lesz híd, amin az ellenség átkelhet.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!