Demó-kratein
A busz nekilendült a sztrádának, és kisvártatva szalámisszendvics szag terjengett a levegőben. Nem volt túl meleg, nem ment a klíma. A csoport nagy része kifelé bámészkodott, bár a sztráda nem adott sok látnivalót. Néhányan olvastak, vagy számukra érdekes, de egyébként lényegtelen pletykákat cseréltek egymás között. Az osztály rendesen viselkedett, és ez bizakodásra adott okot az első üléseket elfoglaló utasoknak.
– Hallotok? – szólalt meg üvöltve a mennyezetbe épített hangszórósor.
– Jesszusom! – visított fel Bebóra ijedtében.
– Hallotok? – dörgött bele a dobhártyákba újra Paméla, az osztályfőnök.
– Halljuk, tanárnő – kiabálták vissza néhányan.
– Hátul is?
– Ott is! – üvöltött vissza Ciprián. Neki nem kellett mikrofon.
– Jól van – bólintott Paméla. – Mint tudjátok, a mai napra városlátogatást tűztünk ki szabadprogrammal.
A bejelentésre hevenyészett bólogatások érkeztek.
– Mivel a délelőtti kötelező városnéző körút után, ahogy mondtam, szabadprogram lesz, szeretném ezt megbeszélni veletek.
– Foci! – üvöltött néhány fiú a hátsó ülések felől.
– Jaj, ne már foci – nyafogta azonnal Eugénia, aki közvetlenül az osztályfőnök után foglalt helyet.
– Foci! Foci! – kiabálták a fiúk kórusban, de Paméla erőfölényben volt.
– Csendet! Elmondom a lehetőségeket, aztán szavazunk. Mint tudjátok, a sofőrbácsinak van egy pihenőideje, ez alatt a busz nem mozoghat. Ezért aztán olyan helyet kell találnunk, ahol el tudunk tölteni négy órát, és nem kell parkolódíjat fizetni.
– Tanárnő. Akkor álljunk meg itt egy parkolóban – kiabálta előre Ciprián.
– Nagyon vicces, fiam, de a többiek nem biztos, hogy ezt értékelnék.
– Ciprián, hülye vagy! – kiabált hátra Ditta.
– Szóval! – vetett véget a vitának Paméla. – Két lehetőség közül lehet választani. Az egyik az állatkert, a másik a városi múzeum előtti parkoló, ami egyébként közel van a városközponthoz, a sétálóutcákhoz, ahol vásárolni lehet, be lehet ülni egy kávézóba, el lehet menni ebédelni.
– Tanárnő, hol lehet focizni? A fiúk focizni akarnak.
– Értem. Nem tudom, hogy hol lehet focizni. Nem jártam még ebben a városban.
– Az állatkertnél, Ciprián. A majmok tudnak focizni – kiabált hátra Ditta. Enyhe röhögés suhant át a buszon.
– Menjél szépen múzeumba, hátha befognak és kitömnek – vágott vissza Ciprián. Most főként a busz hátsó traktusa nevetett.
– Csendet! – kiabált bele Paméla a mikrofonba.
Bebóra újra visított, és a befogta a fülét.
– Mivel ez egy rendes osztály, és azt akarjuk Soma bácsival, hogy jól szórakozzatok, és hogy az történjen, amit a többség szeretne, szavazni fogunk. Legalább kipróbáljátok, hogy milyen az. Nevezzük ezt demó-demokráciának.
– Ez jó volt, tanárnő – vigyorgott Eugénia.
Paméla kacsintott egyet. Szerette a lányt. Soha nem volt vele semmi baj. Nem volt túl okos, de a legtöbbje nem volt az. Sebaj, ezzel kell dolgozni.
– Tehát. Tegye fel a kezét az, aki az állatkertbe akar menni.
A teljes hátsó traktus keze a magasba lendült. Néhány lány a busz közepéről is jelentkezett.
– Rendben. És most tegye fel a kezét az, aki a múzeumba és a városközpontba akar menni, ahol mondom, kávézók, éttermek, és rengeteg bolt is van.
A busz elején kezek jelentek meg az üléstámlák fölött.
– Jó. Úgy látom, hogy a múzeum…
– Tanárnő, nem kellett volna megszámolni? – kiabált valaki hátulról.
Paméla a hangból úgy sejtette, hogy Melissza nyitotta ki a száját. Azzal a lánnyal csak a baj volt.
– De. Igaz! – bólintott Paméla. – Tehát ki akar az állatkertbe menni?
– Foci! – kiáltották a fiúk, és újra a kalaptartók felé nyújtották kezeiket, egyesek a lábaikat is.
– Rendben. Mielőtt megszámolom a szavazatokat, tudnotok kell, hogy ott nincs focira lehetőség.
Néhány kéz csalódottan hanyatlott le.
– A tanárnő azt mondta, hogy nem járt még ebben a városban – kérdezte a hangjából ítélve újra Melissza.
– Akkor sincs – válaszolta Pamela. – Én tudom. Ez egy álltakert, nem egy sportközpont.
– És nincs ott egy park? – kérdezte Ciprián.
– Nincs.
– De tanárnő…
– Mondom, hogy nincs. Az állatkertnél nincs foci. Ez biztos.
– Honnan tudja?
– Soma tanár úr tudja. Ő mondta nekem.
Soma tanár úr nem mozdult.
– Tanárúr, hol van focipálya? – kiabáltak előre a fiúk.
Paméla Soma tanár úr orra alá tolta a mikrofont.
– Ahol a tanárnő mondja – közölte Soma tanár úr.
– Tehát nincs.
– De tanárnő…
– Ciprián, nem szeretnék hatalmaskodni. Kérlek, maradj csöndben, és ne akadályozd a szavazást.
Ciprián még mondott valamit, de az már nem érte el a busz elejét, és így nem is zavart senkit.
– Nos. Az állatkertnél nincs foci, ezt már tudjuk. Viszont a múzeumnál van étterem, kávézó, boltok és van fagyi is.
Néhány kéz újra lehanyatlott.
– Az állatkertnél nincs fagyi? – kérdezte Melissza.
– Nincs. Az állatok nem esznek fagyit. Megárt nekik – válaszolta Paméla.
– De hülye vagy. Megárt nekik – kiabált hátra Eugénia.
– De gyerekek vannak.
– Nekik is megárt – mondta Paméla. – És ne feledjétek, hogy ebéd előtt nincs fagyalalt. Megfájdul a hasatok, és én felelek a szüleiteknek. Szóval nincs fagylalt.
– Az állatkertnél? – kérdezte Roland, aki eddig nem szólalt meg, és Paméla eddig abban reménykedett, hogy nem is fog.
– Igen. A fagylalt nem egy egészséges dolog. És persze a vattacukor sem az. Az aztán igazán nem az, márpedig vattacukrot előszeretettel árulnak az állatkert bejáratánál. Azt pedig nem engedem meg, hogy vattacukrot egyetek. Én nem állok a szüleitek elé, hogy miattam kaptatok hasmenést.
– Fosást! – kiabált előre egy fiú.
Paméla kivárta, hogy kiröhögjék magukat. Kell egy kis jókedv.
– Tehát. Összefoglalom, amit eddig megtudtunk. Az állatkertnél nincs foci, a fagylalt nem egészséges, és a vattacukor pedig kifejezetten ártalmas, amit nem ehettek. Mindez az állatkertnél. A múzeumnál bezzeg van a múzeum, üzletek, ahol bárki vásárolhat, kávézók, ahol el lehet tölteni akár két kellemes órát is, és persze vannak éttermek is. Ellenben az állatkertnél ezek közül egy sincs. Aki tehát az állatkerthez szeretne menni, kérem diktálja be hangosan a nevét, és én felírom, hogy biztos legyen a szavazata. Egyébként csodálkozom, hogy vannak olyanok, akik nem figyelve a többség érdekeit kifejezetten rosszat akarnak saját osztálytársainak. Mert legyünk őszinték, aki fagylaltot töm le vattacukorral mások torkán, az bizony más szörnyűségekre is képes. Hiszen szegény állatok elpusztulnak ilyen bánásmódban.
– De tanárnő, a vattacukor embereknek van – szólalt meg Roland.
– És azt mondod, hogy az állatoknak nem árt?
– De árt.
– Hát akkor? Az állatkertben állatok vannak, nem?
– De tanárnő…
– És az állatkertnél kapni vattacukrot, nem?
– Tanárnő.
– Igen vagy nem?
– Igen, de…
– Akkor? Te nem szereted az állatokat, fiam? Nyilván nem, ha feltetted a kezed. Ezt nem néztem ki belőled, Roland.
Újabb kezek hanyatlottak le.
– De persze megértem, ha valaki az állatkertbe akar menni. Azonban ő is értse meg, hogy akkor kénytelen leszek megkérni Soma tanár úrat, hogy az év végén egy erőteljesebb témazáró dolgozatot állítson össze biológiából, hogy az állatok emésztése egyértelműen tisztába kerüljön mindenki számára. Gondolom azok az állatgyűlölők, akik fent tartják a kezüket, ezt egyáltalán nem bánják.
– Ciprián, ne szarozz már – fordult meg az ülésén Ditta. – Tedd le a kezed!
Ciprián megrázta a fejét. Még négy fiú és Melissza tartott ki.
– No, most, hogy minden információt ismerünk, akkor összeszámolom a szavazatokat, de előtte szeretném hallani, hogy tényleg a múzeumba akartok-e menni.
Paméla kacsintott egyet, Eugénia orra alá tartotta a mikrofont, aki széles mosollyal szólalt meg: – Igen. Megyünk a múzeumba.
– Ahol?
– Ahol vannak boltok és étterem és kávézó.
– Így van! – vette vissza a szót Paméla. – Köszönöm Eugénia. És köszönöm mindenkinek, hogy ilyen felnőtt módon döntöttetek. Ezért jó ez a rendszer, gyerekek. Jóska, akkor a belvárosba kéne kanyarodni.
– Nekem mindegy, de ott parkolási díj van – vont vállat a sofőr.
Paméla kikapcsolta a mikrofont.
– Nem baj, osztálypénzből megoldjuk – hajolt közel, és meglapogatta a sofőr vállát. – És természetesen az ebédet is.
Jóska biccentett egyet.
– A város egy csoda, majd látni fogjátok – kapcsolta be újra a mikrofont Paméla.
– Tanárnő, miért nem megyünk ki a tengerpartra? – kiabált előre Melissza feltápászkodva az üléséről.
– Azért mert a város, ahová most megyünk, nem a tengerparton van, Melissza.
– De nem arról volt szó, hogy ma oda megyünk…?
– Nem! – kiáltotta Paméla. – És ezzel kapcsolatban viszont nem szeretnék vitát nyitni. Én döntöm el, hogy melyik városba megyünk engedelmeddel. Ennyire azért nincs demokrácia, kislányom.
Melissza vállat vont, és visszahuppant a helyére.
– Gyerekek! – mosolyodott el Paméla. – Higgyétek el, ritka nagy szerencsétek van, hogy pár órát eltölthettek a belvárosában. Történelmi utcácskák, csodás boltok és olyan vendéglők, hogy egy életre emlegetni fogjátok a rántotthúsukat ebéd után.
– Tanárnő, erre nem elég a zsebpénzem – tette fel a kezét Bebóra.
– Semmi baj, Bebóra – intett felé Paméla, majd újra szájához emelte a mikrofont. – Gyerekek, akiknek nincs pénze ebédelni, az egye meg, amit hozott, és ebéd után, még az indulás előtt veszek mindenkinek egy fagyit.
– Fagyi! – fiabálták a fiúk hátulról.
– Ne üvöltsetek – nevetett Paméla. – Csak egy gombócot kaptok. Annál több nem fér bele az osztálypénzbe.
Paméla letette a mikrofont, és visszaült Soma bácsi mellé, aki hüvelykjével mutatta, hogy rendben volt, amit hallott.
– Gyerekek. – Paméla rákacsintott, és a hatalmas szélvédőn át nézte, ahogy körülöttük hömpölyög a forgalom. Szeretett elől ülni. A busz pedig lassan visszasüppedt a szokásos utazós hangulatába. Ciprián csak ekkor tette le a kezét. Elfáradt, és a fagyi azért nem fog rosszul esni.
*
Szeptember 15. A Demokrácia nemzetközi napja.
A szó a démosz/nép és kratein/hatalom szavakból tevődik össze.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!