A demobot

– Hát apám, ez baromi nagy lett – álltak meg mellette csodálkozva.
Irdatlan emberszabású robot várakozott a csarnok közepén.
– Simán eltapos akármit.
– Engem is?
– Csak egy mozdulat, öcsi. Beleülök, megnyomom a pedált és már lapulsz is, mint bogár a járdán.
– Hát az remek.
– Nekem mondod? Iszonyúan tetszik!
Egy ideig megilletődve nézték a monstrumot.
– Én nem akarom, hogy eltaposs vele.
– Akkor legyél jó!
– Vagy…
– Mi vagy?
– Vagy csináljuk meg úgy, hogy ne tudjon emberre taposni. Legyen demokrácia robot. Demobot?
– Nem tetszik. Taposnia kell.
– Mégis ki akarsz lapítani?
– Mondom, hogy nem. Haver vagy.
– És ha rossz kedved lesz?
– Nem lesz.
– Honnan tudod?
– Tudom.
– És ha megharagszol rám és nem leszek haver?
– Nem fogok megharagudni.
– Vagy megijedsz?
– Nem félek tőled.
– De ha mégis? Akkor ezzel itt simán eltaposol.
– Hülye vagy. Nem taposok el senkit. Főleg téged nem.
– De ha mégis úgy hozná az élet… ha valami miatt mégis bepöccennél, akkor megtehetnéd…
– DE NEM TESZEM!
– Istibizti?
– Istibizti. Haverok vagyunk. És most kipróbálom…
– Én is akarom!
– Majd utánam.
*
Nem szoktam aktuálpolitizálni, mert a művészetnek ez nem igazán sajátja. Azonban, ahogy naponta figyelemmel követem az SZFE történetét, nem tudom magamban tartani a demokráciáról érzett és megfogalmazott véleményem.
A demokrácia alapvetően nem érdekvédelem, hanem annak az erőnek a tudatos korlátozása, mellyel minden hatalom rendelkezik. Önkéntes lemondás az erő által nyújtott előnyökről. Amennyiben megfosztjuk az erőt a korlátaitól, azonnal és automatikusan letérünk a demokrácia útjáról. Igaz ez akkor is, ha nincs mögötte rossz szándék, vagy akkor is, ha mindez tudatosan történik. Akkor is, ha ígéret születik arra, hogy soha nem használja fel senki majd rossz célokra az erőt, mert nem az a lényeg, hogy mi az ígéret, hanem az, hogy MIRE NYÍLIK LEHETŐSÉG, ha egyszer mégis úgy hozná az élet. Ha a hegytetőn álló hatalmas kőgolyóbis alól eltűnik az ék, hiába az ígéret, hogy egy ujjal sem ér hozzá senki a sziklához, a hegyoldalban élők rettegni kezdenek. MERT AZ ÉK NINCS OTT, és a sziklát bárki megsimogathatja.
Az SZFE diákjai, tanárai és művészei nem az elkövetkezendő esetleges jótól félnek. Ilyesmitől nem fél az ember. Az ellen tüntetnek, hogy ezentúl ott áll mögöttük egy gigantikus robot, mely már KÉPES a taposásra. Az bosszantja és ijeszti meg őket, hogy a hegy tetején álló kőgolyó alól HIÁNYZIK az ék. Még nem történt semmi. Talán nem is történik, de nem ez a lényeg. Az számít, hogy ami eddig lehetetlen volt, az valós lehetőséggé vált. És aki félelemben él, az soha nem lehet szabad. Ez a két fogalom kizárja egymást.
Az SZFE sorsa így nem egy egyetem sorsát, hanem a demokrácia jövőjét mutatja majd meg számunkra. Mert ha az a gép nincs jól programozva, és bármit megtehet vele az ember, akkor már nagyon nem mindegy, hogy ki kerül éppen a kezelőpult mögé.
Mert amit meg lehet tenni, azt valaki valamikor meg is teszi.
És ez független kortól, rendszertől, embertől.
Ebben biztosak lehetünk.