Meghallgatták újra és újra. A dal nem lett jobb. Sőt, egyre bántóbbá és bántóbbá vált. Minden benne volt, amitől féltek, sőt még egy kicsivel több is.
– Ez azért elég rossz – mondta a nagyember.
– Ez katasztrófa – helyeselt a titkára.
– Nem igazán örülnék, ha ezt énekelnék úton útfélen.
– Azt megértem, uram.
Újra meghallgatták a dalt. Most még jobban csípte a szemüket.
– Mintha engem szidna – mondta a nagyember.
– Uram, ez konkrétan ön gyalázza.
Csend nehezedett a szobára.
– És tetszik nekik?
– Kiknek?
– Hát nem is nekem. Másoknak.
A statisztikák azt mutatják, hogy tetszik nekik.
– Akkor éneklik is.
– Eléggé, uram.
– Ez most nekem nem tetszik.
– Érthető, uram.
A nagyember felállt és sétálni kezdett a teremben. Egyenlő hosszú lépéseket tett, és a ritmus némileg lecsendesítette tűzben égő idegeit.
– Nyilván nem állíthatjuk félre.
– Mármint kit?
– A szerzőt.
– Megtehetjük, de azért az egy kis időbe telik.
– Az nem jó. Most kell valamit tenni.
– Nyilván.
– És nyilván nem tilthatjuk be ezeket a szavakat sem.
– Nem, uram. Ezek a szavak mindenki által ismertek, és elég sok van belőlük. Egyet kettőt még megoldhatunk, de ennyit semmiképpen.
– És a sorrendjüket?
– Azt sem. Ritkán lehet bizonyos szó-sorrendet betiltani.
– És ez nem olyan?
– Nem, uram. Ez még nem olyan.
– De engem szíd.
– Akkor sem. Az nem fog átmenni a rendszeren.
– Akkor minek van a rendszer?
Erre a titkárnak nem volt válasza. A nagyember újra meghallgatta a számot. Fejével bólogatva verte a ritmust.
– Ha nem lennének benne szavak, tetszene.
– De vannak benne szavak, uram. Ez a lényeg.
– Vannak, hogy a fene esne belé. No és a dallamot. Azt nem tilthatjuk be?
– Az is bajos. Nehéz megfogalmazni. A zenészek szétszednének. Meg aztán a huszonegyedik századot írjuk. Nem hiszem, hogy dallamot vagy harmóniát be lehetne tiltani.
– Akkor mi a frászt tiltsunk be rajta?
Újra beindította a számot.
– A végén még megszeretem. Egész jó lüktetése van – mondta, miközben a lábával kopogtatta az intarziás padlót.
– Azt hiszem, hogy megvan! – vigyorodott el a titkár.
– Mi van meg?
– A megoldás.
– És?
– Uram, ön szerint illik így kopogtatni a padlón, így lóbálni a fejet, így rázni a testet?
– Lövésem sincs. Illik?
– Hát, nem, uram. Nem illik. A rázkódás, az izmok lötyögése, az a ziliáltság. Egyszerűen undorító. Kirázza az emberből a tisztességet.
– Tényleg?
– Tényleg! Hogy néz ki egy ilyen ember? Rendes, kedves, törvénytisztelő ember az, aki így lóbálja a testét, ilyen zaklatott, beteges tempó zakatol az agyában? Meg lehet bízni az ilyenben?
– Nem?
– Nem bizony! Az ilyen ember bármire képes. Gyilkos is lehet. Lázadó, elmebeteg. Az ilyen ember valójában egy állat. És ezért kell betiltanunk a sebességet.
– Azt meg hogyan?
– Uram, ha a kocsiknak van sebességhatára… – nézett a nagyemberre a titkár és nem fejezte be a mondatot.
– Akkor a zenének is lehet, nemdebár?
– Dedebár uram. Dedebár – pattant fel a titkár. – Megfogalmazom, holnap megszavazzuk.
Már az ajtónál járt. Fejében már a törvényjavaslat szövege zakatolt.
– De ugye…! – szólt utána a nagyember.
– Tessék, uram?
– De azért a Pink Folyd marad, ugye? Azt szeretem.
– Melyik szám?
– A falas.
A titkár dúdolni kezdett. Lábával verte az ütemet, majd elmosolyodott: – Az marad. Bőven marad. Egyébként meg… valakinek ellenőrizni is kell a törvény betartását, nem igaz?
*
Csecsenföldön törvényileg betiltottak minden percenkénti 80-tól 116-ig ütemjelzés közé eső dalt, éneket és táncolt, mint a nemzeti érzelmet és mentalitást nem tükröző alkotást. Forrás: CNN április 8.
**
