Csata előtt

Floransz végignézett a csapaton.

– Nos, ne kerteljünk, ez háború. Mindenki tudja, erről nem kell beszélnem. És mégis, minden egyes nap emlékeztetnünk kell magunkat erre. Minden egyes csata előtt fel kell idéznünk magunkban, hogy harcba megyünk. Felvesszük az egyenruhát és indulunk.

A teremben csönd volt. Elszánt tekintetek meredtek vissza a szónokra, aki tovább beszélt.

– És nem, nem kifogás, hogy a gépezen nem működik, az sem kifogás, hogy nincs fegyverünk, és nincs mivel harcolni. Ezeket nem akarom hallani. Nem azért, mert nem igazak, nem azért, mert folyamatosan vesztésre állunk, nem azért, mert nem látom, hogy a túlerő nagy, és mi kevesen vagyunk, fáradtak vagyunk. Nem! Azért nem akarom hallani, mert mi nem azért vagyunk itt, hogy panaszkodjunk, nem azért megyünk ma is harcba, hogy kényelmesen érezzük magunkat. Mi, barátaim, harcostársaim, azért küzdünk, hogy talpon maradjon a világ körülöttünk. Az alapokat védjük, az életet. Majd később, ha jobb idők jönnek, majd akkor sajnáljuk magunkat. De most nem tesszük ezt. Ha felemeljük a hangunkat, akkor azt a sötétség miatt tesszük. Mert mi vagyunk a pislákoló lámpa a sötét alagsorban. Mi vagyunk a remény halvány sugara. És minél nagyobb a sötétség, annál nagyobb szerep hárul ránk. Most minden csepp energiánkat arra kell fordítanunk, hogy megmaradjon az, aminek nem szabad elmúlnia. Az élet megőrzése a célunk. Háború van, és mi tartjuk a frontot. És ha megtartottuk, majd utána foglalkozunk azzal, hogy ez az élet milyen. Most csak maradjon meg. Mi vagyunk az utolsó csavarok egy széthulló gépezetben. És persze mondhatjuk, hogy vesszen a csata, legyinthetünk, és hagyhatjuk, hogy eluraljon mindent a sötétség, de akkor önmagunkat dobjuk sutba. Akkor saját magunkat alacsonyítjuk le a sötétség szintjére. Nem válhatunk semmivé, nem válhatunk a sötétség hordozójává. Tartani kell a fényt. Magunk miatt, a fény miatt, azok miatt, akik ebbe kapaszkodnak. Ezt csak azok érthetik meg, akik most itt ülnek velem szemben. Mi vagyunk azok, akik…

– Elnézést! – szólt közbe valaki a hátsó sorból.

– Tessék, Ila!

– Ez tényleg nagyon szép volt.

– Köszönöm.

Többen bólogatni kezdtek.

– Jaj, nagyon örülök. Egész hétvégén erre készültem. Azért ez egy fontos nap. Meg kell értenünk, hogy…

– Igen, de az ötösben magához tért a néni, aki a sürgősségiről hoztak be éjjel.

– Mindjárt vizit és lázmérőzni is kéne…

– Megjött a reggeli…

Floransz széttárta a kezét és elmosolyodott.

– Nővérek, hát akkor ennyi volt mára. Csatába!

*

Május 12. Az ápolók nemzetközi napja. 1820-ban e napon született Florence Nightingale brit ápolónő, a modern nővérképzés, valamint a betegellátás reformjának elindítója.