Tódor megállt a kikötőben és várt. Tivadar valószínűleg hamarosan partra száll, ha nincs semmi baja. És miért lenne? Haragudott Tivadarra. Nem csak a szája volt mocskos, de aljas dolgokat terjesztett róla, amikor részeg volt, és Tivadar szerette a gyümölcsleveket erjedt formában.
Ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy mit keres itt, ebben a nyálas, ködös hajnali órában, akkor azt monda volna, hogy puszta barátságból jött ki a kikötőbe. Jól esik mindenkinek, ha nem egyedül kell hazabandukolnia. De ha mélyen magába nézett – nem is kellett volna olyan sokat kutatni –, akkor a válasz egyértelmű volt. Be akart olvasni Tivadarnak. Valami szaftos, arcpirítót akart a fejéhez vágni, ahogy Tivadar is így tett, amikor felszállt a hajóra. Kard ki kard. Fogat fogért, és ilyesmi.
A hajókötél megfeszült, majd újra petyhüdtté vált, ahogy a hajót megdobta egy tenger felől érkező hullám – egyik másik átszökött a kikötő mólójának csapdái között.
Tivadar felbukkant a fedélzeten. Tódor megköszörülte a torkát. Egy teljes napja készült egy igazán kemény mondattal. Belefoglalta Vilhelminát is, aki úgy oda volt Tivadarért, mintha más férfi nem is létezett volna a világon. Vilhelmina lelkendezését hallva a világ összes férfija egyszerre kezdte utálni önmagát és Tivadart.
– Ahoy, Tódor! – kiabált le Tivadar. – Nincs jobb dó’god, mint itt ácsingózni, te falábú?
Tódor nem számított ilyen fogadtatásra. Elpróbálta a dolgot nem is egyszer, és azokban mindig ő szólalt meg először.
– Hát, te… megjöttél? – kiáltott fel, hogy időt nyerjen.
– Áy-áy, Kapitány. Mi a nyüves helyzet itt, ebben a sivár patkánylyukban?
A hajó megint liftezett egyet.
– A rosseb! – jegyezte meg Tivadar, de nem borult fel. – Na? – kiabálta le a fedélzetről. – Hogy van Vilhelmina?
Tódort a rosszullét környékezte. Hát most hogy hozza így szóba a nőt, ha már szóba van hozva? Valamit mondania kell.
– Csak ne siess Vilhelminához, nem vár téged, nincs is otthon – kiabált fel Tódor. Ez persze hazugság volt, de jobb a semminél.
– Azt én má’ nem hiszem, te rühes kis tacskó. Vilhelmina csak arra vár, hogy én meglátogassam ma este. Ötszázszor! Mer’ a hajóút kiéheztetett.
Tódor érezte, hogy le fog fagyni. Nem úgy mentek a dolgok, ahogy annak menniük kellett volna. Legalább egy sértést ki kéne szenvednie magából, mert akkor tényleg semmi értelme nem volt felkelni és kislisszolni a kikötőbe. Maradhatott volna otthon is, ahol senki sem sértegeti.
– Tivadar! Mi vó’t? – kérdezte Tódor és kicsit büszke volt magára, hogy úgy beszél, mint egy igazi hajós.
– Hát, mi lett vó’na, te nyeszlett sárdagasztó? Portyáztunk, ahogy kell. Vó’t zsákmány, vó’t egy kis vízi csetepaté. Ami kell. Na, lemegyek, azt rád dobom a vasmacskát, hogy te érezd kicsit, milyen a vízi élet.
Tódor szája megremegett. Most vagy soha. Ha Tivadar lejön a hajóról, akkor esélye sem lesz megszólalni. Már fentről is úgy beszélt, mint egy kalózkapitány. Nem csoda, hogy Vilhelmina bomlik érte. A franc essen belé! Büdös kis… És akkor elé ugrott a szó. Végre egy stílusos, kemény riposzt. Olyan, amitől még hónapok múlva is kellemes mosollyal felkszik majd le esténkén. A szó úgy fénylett Tódor fejében, mint Kékszakáll kincse.
– Na, gyere le, te szárazföldi patkány – kiáltotta hangosan, jól érthetőn, nehogy elkerülje Tivadar fülét.
– Jaj, Tódor. Összekeverted, pajti. Te vagy a szárazföldi! – nevetett fel Tivadar és olyan elegáns magabiztossággal futott le a hajókötélen, hogy hosszú farka nem is ért hozzá a fonatokhoz.
*
Szeptember 19. A „Beszélj úgy, mint egy kalóz” nemzetközi napja. Ünnepelni elég egyszerűen lehet: úgy kell beszélni, mint a kalózok.