Az ezredik vásárló

Átsétáltak az úton, aztán le a fasor mentén a tóhoz.
– Ez gyönyörű! – mondta Eliza, amikor megálltak a parton.
– Ezt mindenkinek át kellene élnie – bólintott Konrád, és úgy is gondolta.
Amint csöndben maradtak, a fák koronájában zsivaj támadt. Tavasz lévén a madarak már magukhoz tértek. Nem merték megszakítani ezt a természet alkotta tavaszi áldozatot.
– Akkor ki fog megcsókolni? – szólalt meg a lábuk előtt valaki.
A nő felhördült ijedtében. A férfi csak ugrott egyet.
– Mi a frász ez? – kérdezte Eliza.
A part menti sekély vizet kémlelte.
– Nem tudom.
– Azt kérdeztem, hogy ki fog megcsókolni – szólalt meg újra valaki.
– Hol van? – kérdezte a nő. Előrébb hajolt.
– Nem tudom – ismételte újra Konrád.
– Megtennéd, hogy legközelebb tudsz valamit?… – nézett rá Eliza, de nem folytatta a mondatot, mert a szeme sarkában meglátta az izét.
Egy apró, meglehetősen csúnya béka volt. Olyan igazi gusztustalan típus.
– Nézd, egy béka – mutatott rá a nő.
– Kétségtelenül az – bólintott Konrád, és úgy is gondolta.
– Valójában egy igen szerencsétlen földre szállás eredménye vagyok – mondta a béka. – A haverom merő szemétségből átvert.
A nő és a férfi tátott szájjal bámult az állatra.
– Mi most egy mesében vagyunk? – kérdezte Konrád.
– Hát, akkor ez elég hülye egy mese lenne – mondta a béka. – Helyzet az, hogy elvétettem a megtestesülést.
– A micsodát?
– Megtestesülés. Tudja, amikor a tudat alakot talál. Én találtam egyet, azt hittem, hogy pont jó lesz az első kapcsolatfelvételhez, mert az a barom Karesz azt mondta. És tessék, ember helyett béka alakot vettem fel.
– Akkor maga marslakó?
– Mars? Nem. Ott nincs semmi. Messzebbről jöttem, és ennek örömére hoztam egy kis ajándékot. Tudja, ez olyan, mint az ezredik vásárló a boltban. Maguk az ezredik első kapcsolat a héten. Ilyenkor mindig van egy kis ajándék.
– Egy béka ufó – bámult rá Konrád.
– Nem béka, most mondta, hogy rosszul testesült meg – jegyezte meg Eliza.
– Úgy van, hölgyem. Maga igencsak okos – bólintott a béka, és megnyalta a szemét. – Maguk felé a nők az okosabbak?
A férfi felnevetett.
– Konrád, kuss!
A férfi befejezte a röhögést.
– Ha nem esne nehezére, megcsókolna? – kérdezte a béka Elizát.
– Akkor ez mégis egy mese! – morgott a férfi.
– Miért kéne megcsókolnom?
– Mert békában nem tudok kívánságot teljesíteni. Nem megy. A szoftverek, meg ilyesmi. Ez a kéz nem jó semmire – emelte fel jobb mellső lábát a béka. – Szóval kéne egy kis nyál, és már tárgyalhatunk is az ajándékról.
– Nyál? – hördült fel Konrád. – Pfúj!
– Nyál a DNS-hez. Egy csók pont elég. Jó magától is – nézett Konrádra a béka.
– Én aztán nem – lépett hátra a férfi.
– Akkor ön, asszonyom. Higgye el, megéri. Az ezredik első kapcsolat keretünk nagyon bőkezű ma. Akármit kívánhat. Csak egy csók, és már intézem is.
Eliza felvette a békát. Nyálkás lett tőle a tenyere, mégsem dobta el.
– Mit kérhetünk? – kérdezte Konrád.
– Szinte bármit, de jó lenne már intézni, mert kezdek allergiás lenni a saját nyálkámra.
– Ne higgy neki, Eliza! Ez gonosz – suttogta Konrád. – Furán csillog a szeme.
– A nyál miatt van. Beduzzadtak a nyálkahártyáim. Na, csókoljon meg már valaki! Kell az a DNS.
– Mit szoktak kérni ilyenkor? – kérdezte nő.
– Általában olyasmit, ami mindenkinek jó.
– Világbékét is? – mosolyodott el a nő.
– Persze. Néhány hétre elintézhető, de az nem túl jó, mert ha visszaáll a rend, akkor általában jobban utálják egymást, mint korábban. Legyen inkább pénz, azt mindenki szereti, legalábbis ott, ahol maguk tartanak.
– Pénz? Mennyije van? – kérdezte Konrád.
– Négyszáz milliárd.
– Forint?
A béka felröhögött. – Dollár. Körülbelül, ennyi van a raktérben ellátmánynak a bennszülöttek részére.
– Egy mesebeli békának csak ennyi van? – csóválta fejét Konrád.
A béka vállat vont, és ez meglehetősen hülyén festett.
– Kell vagy nem?
– Jó – bólintott Eliza.
– Gondolom, mindenkinek adunk belőle – mocorgott a béka Eliza kezében.
– Mindenkinek? – kérdezte Konrád.
– Persze. Ez olyan általános, egyetemes dolog. Az univerzum egy hatalmas társadalmi pókháló és szenvedő légy benne minden élőlény. A legtöbb nyertes ezt kéri: mindenkinek legyen jobb. Máris intézem, ha kapok egy csókot.
– De mindenki kap, tényleg? – nézett a béka nyálkás szemébe Eliza.
– Persze. Kicsit rosszul vagyok.
– Szomáliában is minden egyes éhező?
– Persze. Ott lesz az ágya mellett.
– És ha nincs ágya?
– Akkor a zsebében. Vagy ha nincs zsebe, akkor a kezében. Mégpedig ötvenkét dollár, és az apró.
– Mennyi?
– Ötvenkét dollár. Maguk most körülbelül hét és fél milliárdan vannak, a négyszáz milliárból mindenki kap ötvenkét dollárt.
– Hát, ez nem sok – csóválta meg fejét Eliza.
– Hát nem. De azért valami. Egy remek vacsorára futja. Szomáliában még annál is többre. Van legyük? Éhes lettem.
– És ha a túl szegények nem kapnának? – kérdezte Konrád.
– Egy vacsora nem vacsora? – vigyorodott el a béka.
– Hát, ja.
– Akkor jobb a helyzet. Jó, vegyük le az úgy is éhezőket, nekik már mindegy.
– Azaz. És vegyük le a túlsúlyosokat is – jegyezte meg Eliza. – Azoknak meg minek enni?
– Alakul – mondta a béka. – Így már csak öt és fél milliárdan maradtak. Az nyolcvankét dollár fejenként.
– Az se sok – fintorodott el Eliza. – Akkor mi lenne, ha kimaradna Ázsia? Ott mindenki gazdag.
– Vagy szegény – vetette közbe a béka.
– Na ja. De Ázsia tele van kínaiakkal. Gőzgombóc, meg világhatalom. Ők gyártanak mindent. Csak nem kell már nekik nyolcvankét dollár?
– És ott vannak még az indiaiak is– vetettek közbe a béka.
– Hol? – kérdezte Konrád.
– Hát Ázsiában.
– Tényleg? Azt hittem, hogy csak a kínaiak.
– Hát nem. Kicsit szédülök – nézett Elizára a béka.
– Az indiaiak túl gyorsan szaporodnak, nem? Meg teheneket imádnak. Az normális?
– Az nem normális, Eliza – bólintott Konrád, és így is gondolta.
– Oké. Ázsia kilőve. Mínusz négy milliárd. Remek! – bólintott a béka kicsi lihegve. – És Amerika?
– Az indiánokkal?
– Nem az, hanem a déli része.
– Ott ölik az őserdőt, meg a rinocéroszokat, meg az oroszlánokat. Nem érdemelnek pénzt.
– Aha, értem.
– És ha már itt tartunk, akkor a svédek se kapjanak – mondta Eliza
– A svédek.
– Mert az Ági ott él, és baromi beképzelt lett. Utálom a svédeket. És különben is tele vannak olajjal.
– Azok a norvégok, nem? – kérdezte Konrád.
– Mindegy. Náluk van az ikea. Kőgazdagok. Még a Brad Pitt is ott vásárol. Olvastam az újságban.
– Rendben. Svédeknek annyi – nyöszörgött a béka.
– És a dánok a hülye sorozataikkal? Azok se!
– Rendben.
– Sőt, egész Nyugat-Európát hagyjuk ki… Csak rosszat akarnak mindenkinek. Kész fertő.
– Oké – zihálta a béka.
– És Kelet-Európa se legyen. Azok bunkók. Kecskét vennének a pénzen.
– Jó. Akkor legyenek ezen szép ország lakói.
– Jó, de a Joli ne. És az anyósom se.
– De Eliza! – háborodott fel Konrád, és így is gondolta.
– Konrád, kuss! És nem szeretném, hogy kapjanak a politikusok, a mosógépszerelők, mert tegnap átvertek, a külföldiek, mert azok veszélyesek, a belföldiek, mert azok ismernek, a festett szőkék, a művészek, mert azok ingyenélők, azok, akiknek nincs gyereke, meg azok, akik örökbe akarnak fogadni. A Béla, a 6B. Janika iskolájában, a kallerek, a fodrászom, a mogorva hentes a sarkon, az állatvédők, a böllérek, a fittneszficsúrok és mindenki, aki nálam kövérebb. Ezeket mind gyűlölöm.
– Jó, nem kapnak – mondta a béka. Kásás volt a hangja. – Esetleg kapják olyanok, akik rászorulnak.
– Kire gondol?
– Az árvák?
– Maguknak köszönhetik… ja, és a melegek se kapjanak, miattuk van a globális fölmelegedés.
– Hajléktalanok?
– Büdösek, és csak elinnák.
– Talán az öregek? – kérdezte a béka, de alig lehetett érteni a szavait.
– Jézus, nem! – kiáltott Eliza.
– Jézus?
– Ő nem is kérne, szóval minek?
Elgondolkodtak. A madarak kihasználták a csendet és rázendítettek.
– Így mennyi marad? – kérdezte Eliza.
– Úgy négyszázmilliárd.
– Na, az úgy már jó is. Azt talán kaphatnám én – mondta Eliza halkan. – Majd szétosztom annak, aki megérdemli.
– És mi lenne, ha én kapnám? – kérdezte Konrád.
Eliza felnevetett: – Édesem, ezt hogy képzelted?
– Úgy, hogy férfi vagyok és erősebb – válaszolta, és így is gondolta.
Kivette Eliza kezéből a békát, bármennyire is tiltakozott a nő, majd szájon csókolta az állatot.
– Pfuj – mondta, amikor végzett.
– Pfuj – mondta a béka, és inkább megdöglött.
*
Február 20. A társadalmi igazságosság világnapja.
Attól félek, hogy a társadalmi igazságosság pont olyan, mint minden tiszta elv: betarthatatlan. Persze törekedni felé mindig lehet. Sokszor gondolkodom el azon, hogy mi kellene hozzá. Eddig minden esetben arra jutottam, hogy emberi mivoltunk komoly alkotóelemeit kellene elhagynunk ahhoz, hogy ez sikerüljön. Ez nem szégyen, ez tény. Hazudunk magunknak, ha nem ismerjük be. De ha beismerjük, akkor talán TALÁN van esély.