Az ékezés

2026. június 8.

A mennyország kapuja egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amire számított. Leginkább egy lakópark bejáratára hasonlított. Megállt a kapuban, és körbenézett. A portás-fülke állt a jobb oldalon, balra fényes sárga csík villogott és azt tudatta vele, hogy éppen a hamarosan záródó kapu síkjában áll. Egy pillanatra eltűnődött azon, hogy vajon milyen meghajtású autóval közlekednek idefen – talán manna? –, aztán a gondolatait megzavarta a portásfülkéből kilépő férfi.
– Jó napot! Új lakó? – kérdezte a hófehér egyenruhát viselő alak. Bozontos hajkoronájában elveszett a szintén fehér napellenzős sapka és a ráhímzett logó.
– Azt hiszem, hogy igen. Szerintem nekem itt van dolgom – válaszolta.
– Az biztos, hogy itt van dolga, különben idáig nem jutott volna fel. Valójában azért érdekelne, hogy megkapta-e már a kulcsát vagy most áll itt először.
– Ja. Ilyen értelemben teljesen új vagyok.
– Hát jó. Akkor sétáljon tovább egyenesen a házak közötti nagy úton, aztán balra a recepciónál megkapja a szükséges eligazítást – mondta a férfi azzal intett és egykedvűen visszavonult a fülkéjébe.
A nyílegyenes úttest vége a távolba veszett. Jobbra balra takaros lakóházakat látott, de embert nem igazán fedezett fel sem az udvarokban, sem az ablakok mögött. A recepciót a bal oldalon találta meg. kétemeletes, letisztult vonalú szép épület volt. Ha a földön lett volna, úgy saccolja, hogy valamikor a múlt század harmincas éveiben húzhatták fel. Fotocella engedett neki utat. Bent egy nagyobb hall fogadta, melynek közepén egy recepciós pult állt. Mögötte szintén fehérben egy középkorú gyönyörű vonásokkal rendelkező nő írogatott valamit.
– Jó napot, asszonyom.
A nő felnézett és arcára egészen jól látható megerőltetés után ült csak ki valamiféle hivatalos mosoly.
– Látom, most érkezett. Gondolom, nem kapta még meg a kulcsokat.
– Nem kaptam semmit. Egyébként megkérdezhetem, hogy a mennyországban miért van szükség kulcsokra? Vagy esetleg le lehet látogatni, és amikor visszajön az ember, zárnia kell maga mögött az ajtót nehogy valaki még beslisszoljon utána?
– Nagyon viccesnek tetszik lenni – jegyezte meg fahangon a nő, majd letekintett a pultra és valamit olvasni kezdett. – Jól van. Meg is találtam magát. Csak pár perc türelmet kérek az iktatáshoz, de nem lesz itt semmi gond.
– Miért, előfordul, hogy néha gond van?
A nő rámeresztette szúrós tekintetét: – Hogy maga tényleg milyen vicces.
– Hát, próbálkozik az ember. Pláne, ha kínban van.
– Kín? A kín itt ki van zárva. Ennek a helynek éppen ez a lényege... na, és készen is vagyunk – mondta, majd a pultra egy halvány arany színben foszforeszkáló kártyát helyezett. – Ez a magáé. Amint átveszi, minden egyértelmű és világos lesz. És nem kell kérdésekkel fordulnia senkihez. A kártya majd magáért beszél.
– Az ön hangján? Jó lenne mindig ilyen vidám hangot hallani.
A nő egy pillanatra a plafon felé nézett, mint aki legszívesebben mást mondana, mint amit gondol, majd így is tett: – Hihetetlen, hogy már harmadszor nevetem magam halálra magán – persze csak átvitt értelemben. Na, vegye szépen el – bökött állával a kártya felé.
Amikor hozzáért a kártyához, azonnal érezte, hogy valami megváltozott. A körülötte levő világ mintha tartalommal telt volna meg. Semmi sem lett más, és mégis, minden átalakult. Az a megnyugtató érzés kerítette hatalmába, hogy sok ismeretlen és jó dolog vár még rá ezen a helyen. Zsebébe csúsztatta a kártyát és már ment volna, de mégsem tudta visszafogni magát.
– Megjegyezném, hogy a mennyországhoz képest kissé morcos itt a hangulat. Ezt csak úgy a később érkezők érdekében jegyezném meg.
A nő mély sóhajtás után csak ennyit mondott: – Mégis mit vár az, aki hétfőn érkezik? Legközelebb jöjjön pénteken, akkor egész más itt a hangulat.

🎲 Még egyet!