Tivadar napok óta érezte, hogy komoly változás van a levegőben, de neki soha nem mondtak semmit. Gyerek volt, elfogadta. A tényt viszont, hogy anyával madarat lehetett fogatni, apa pedig talányos mosollyal az orra alatt közlekedett a lakásban, senki sem tagadhatta le. Valami közeledett. Valami elég jó ahhoz, hogy senki ne mondjon semmit. Egy teljes hét múlt el minden információ nélkül, és kétkedni kezdett a józan eszében. Talán elnézett valamit, és nem történt semmi különös. Miért ne? Gyerek volt, tévedhetett néha.
Az iskolában sem változott semmi. Bekapcsolta a gépet és beült a soha nem létező, mégis valóságos tanterembe, mint minden egyes reggel. A többiek is csatlakoztak szép sorban. Persze Matild volt az utolsó. Mindig ő az. Az apja felügyeli a tanítószervereket. Ahogy Matild fogalmazott: „Az iskolagondnok gyereke késik mindig.” Ebből az iskolagondnok szót nem értette. Ezerszer akart már rákeresni, és ezerszer felejtette el. Nem baj. Majd ha nagy lesz, teljes hozzáférést kap az ügynökéhez, és az első dolga az lesz, hogy megkerestesse vele a kifejezést. De most még gyerek. Neki kell keresnie, ha nem felejti el. És ő könnyen felejt. Hát ez a gyereksors. Amikor végre összegyűltek, Matild is, megjelent a tanárnő is. 6.2-es volt, a Gizi néni modellek egyike. Nem volt csúcskategória, de nem is a legrosszabb. Apáék megengedhették maguknak, hogy egy középmezőnyös modellhez járjon a gyerekük. És ez elég menő volt. Sajnálta azokat, akik az Adam bácsi vagy, ne adj isten, a Berta néni modellhez jártak. Azok nem is voltak igazi tanármodellek, csak felokosított OP-rendszer ágensek, akik egyetlen fokkal voltak csak okosabbak egy normál keresőmodellnél. Na, azokkal igazi élmény lehet a suli. Bezzeg ott voltak a Geraldok és a Sofiák. A gazdag kölykök hozzájuk jártak. Nem csoda, hogy egyik se lett aztán adatkertész vagy karbantartó. Onnan más irányba indultak el a karrierek. Hát igen, nem mindegy a suli. Gizi néni beszélni kezdett, és egészen jól válaszolt az értetlen kérdésekre, melyeknek többségét, mint mindig, most is Umberto tette fel. Umberto valószínűleg olasz volt. Legalábbis arra következtetett, amikor egyszer fordító nélkül szólalt meg. Csak pár másodperc volt, de az olasznak tűnt. Azt egészen biztosnak vélte, hogy valahol Róma környékén lakik. De persze bárki lakhat arrafelé, ez még semmit nem jelent.
Így telt el a hét. A hétvége unalmas volt. Senkit sem ért el online, aki számított volna. Felténfergett egy játékterembe, ahol ismeretlen arcokkal játszott le pár kört ebből-abból. Sótlan volt minden. Néha persze rá lehet akadni itt is valakire, aki értelmes, sőt akár örök barát is lehet belőle, de az esélyek csekélyek. Ismeretlenek nem barátkoznak dedikálatlan játéktermekben. Ott jóval több a svindler és a beteg alak.
Hétfőn korán kelt, mert Gizi néni házit adott, amit semmi kedve nem volt a drága hétvégéjén elkészíteni. A feladat előtt benézett a konyhába, és meglepődve tapasztalta, hogy apja és anyja is reggeliznek már.
– Tivadar. Beszélnünk kell – mondta apja széles mosollyal.
Ez a mondat soha nem szokott jól elsülni, de a mosoly valahogy érvénytelenítette az előérzetet.
– Tessék, apa.
Anyja is mosolygott. Kezdett ijesztővé válni a helyzet.
– Arról van szó, hogy az elmúlt hetekben egy kis változás állt be az üzletben.
– Aha? – biccentett bizonytalanul az apja felé, aki soha nem beszélt vele arról, hogy mi a helyzet a munkahelyen. – És?
– És elég jól állnak a dolgok – vette át a szót Anya. – Apád kitalált egy új kódot, amit szinte az egész világ átvett.
– Átvett?
– Használ. A lényeg, hogy apád híres lett és pokoli gazdag.
– Nem lettem pokoli gazdag – csóválta fejét mosolyogva Apa.
– De igen. Ne szerénykedj. Az lettél.
– Ez szuper – jegyezte meg Tivadar.
– Ez még annál is szuperebb – bólintott Apa. – És természetesen ez rád is kihatással lesz. Ezért szerettünk volna szólni.
Mindketten elhallgattak, ami kifejezetten ijesztő volt.
– És? – kérdezte Tivadar.
– És semmi. A lényeg, hogy innentől máshogy mennek majd a dolgok. Csak szólni akartunk előre, hogy ne érjen túl nagy sokk.
– Sokk? Most ér éppen sokk.
Apa felnevetett, vele nevetett Anya is. Ez is kifejezetten ijesztő volt.
– Na, akkor irány az iskola – mutatott a tantermi fülkére Anya, ahol már ott várta a szék az asztalával, és persze majd az egész osztály, ha végre csatlakozik a házi megírása után. Ma nem Matild lesz az utolsó, az biztos.
Szülei értelmét vitató grimasszal lépett be a szobába, de az ajtóban megtorpant. Az asztal mögött egy nő ült. Valószínűleg elfelejtette lekapcsolni a szervert, és a rendszerbe beragadt egy korrepetitor modell, futott át fején a gondolat. Gyorsan az asztali terminálra pillantott, ami offline státuszt jelzett. Egyre zavarodottabban nézett a nőre.
– Szervusz, Tivadar. Engem Roberta néninek hívnak – szólalt meg a nő mosolyogva.
– Roberta néni – ismételte el Tivadar. – Az melyik modell?
A nő arcán kedves mosoly suhant át. Szóval egy kellően drága verzió lehetett, ahol már az ilyen apróságokra is gondolnak. Apának tényleg felvitte az isten a dolgát.
– Tivadar, tudom, hogy ez most furcsa lesz, de nem vagyok modell.
– Az hogy lehet? Saját ágens?
– Nem. Nem is vagyok ágens.
– Akkor micsoda?
– Tivadar. Én egy tanár vagyok.
– Azt tudom. De melyik verzió?
– Egyik sem. Mert én élek, Tivadar.
Tivadar homlokán kiült a veríték. Mozdulni sem bírt, így bénán hagyta, hogy a nő felálljon a székéből, hozzálépjen, és kedves, lágy, de határozott érintéssel az asztalhoz ültesse. Akkor sem szólalt meg, amikor a nő beleborzolt a hajába, felnevetett, majd visszaült a székbe, szemben vele.
– Akkor talán el is kezdhetnénk – mondta a nő.
Tivadar még mindig nem beszélt, de látta a nőt. Érezte a nő keze által összekócolt hajszálak bizsergését, érezte a nő érintésének helyét a karján, sőt, érezte a nő illatát is, bár nem tudta volna megmondani, hogy minek a szagát érzi.
– A tanárnő… – hebegte végre.
– Élek, Tivadar. És most tanulni fogunk.
Tivadar nyelt egyet, majd még egyet. Szóval ez ilyen, gondolta. Aztán kicsit elsírta magát.
