Akkor

Az ítéletre vártak. Szűk, kívülről zárt fülkében ültek egymás mellett. Karen törte meg a csendet.
– A legjobb, ha a rosszra készülünk – kérdezte a mellette ülő férfi.
– Rosszra? Nem inkább reménykednünk kellene?
– Közben reménykedhetünk is, Simeon. De ne legyenek illúzióink. Az ügy nem áll jól, a vád szilárd, és az, hogy maga tulajdonképpen beismerte a bűnösségét, nem sok helyet hagy a túlzott optimizmusra.
– De hiszen maga mondta, Karen, hogy ismerjem be.
– És jól is tette. Ezzel megúszta azt, hogy az ötödik fokozatot kapja.
– Az ötödik fokozat egyenlő a halállal – horkant fel Simeon.
– Ez nem igaz. Maga is tudja, hogy nincs halálbüntetés.
– Én tudom, de azt is tudom, hogy a kikényszerített öngyilkosság, bár nem nevezik annak, mégis halálbüntetés.
– Senki nem kényszeríti arra, hogy öngyilkos legyen.
– Maga nem lenne az?
– Én…? Nem tudom.
– Hát pont erről beszélek.
– De itt most erről nem lesz szó. A legnagyobb büntetés most csak a négyes fokozatig terjedhet, és az is csak időleges fosztással.
– Köszönöm szépen. Ötven év is időleges.
– Nem lesz ötven év. Az is lehet, hogy csak harmadik fokozatig mennek el, és nem túl hosszú időre. De a kettesben ne reménykedjen.
– Jó. Azért én reménykedek.
– Ennyi pénzt nem lehet csak úgy, büntetlenül elsikkasztani. Pláne nem úgy, hogy mindegy szálig el is költse azt. Most komolyan! – fordult felé Karen – Hogyan? A ma napig nem értem, hogy mire tudott ennyi pénzt elkölteni.
– Drága a kaja.
– Ennyire nem az.
– Dehogynem, csak maga nem ismeri a drága kajákat. És persze ott vannak a nők. Azok még drágábbak. Ha az embernek van egy olyan nője, aki szeret a drága kajákat, akkor nincs annyi pénz, amit ne lehetne elverni.
– Ez a pasikra is értendő.
– Nyilván. Karen, maga még soha nem költött igazán. Nem tudja, hogy mit jelent pazarolni.
– Hát nem.
– Pedig nem könnyű ám. Komoly kitartás kell hozzá. Pláne akkor, ha tudod, hogy nincs is túl sok pénzed.
– De át magának volt.
– Áh. Az aprópénz. Semmiség. De persze azért lehet költeni úgy is. Csak el kell engedni a dolgokat. Semmi görcsösség, semmi erőfeszítés. Hadd menjen. Idővel csodálatos érzés.
– Nem hiszem.
– Mert nem tapasztalta. Ki kéne próbálnia. Megtanítom magát. Ha szabadulok, akkor keressen meg, és átvesszük az alapokat.
– Most komolyan, Simeon? Fel akar csípni? Itt? – nevetett fel őszinte jókedvvel Karen.
– Miért, van esélyem?
– Simeon, az ügyvédje vagyok.
– De attól még szeret enni.
– Szeretek, de…
A férfi arca hirtelen komollyá vált.
– Értem. A büntetés.
– És még sok minden más.
– De főleg a büntetés.
Karen nem válaszolt.
A fülke ajtaja kinyílt és egy hivatalsegéd intett feléjük, hogy mehetnek.
Az ítélethirdetés gyors volt. Körülöttük kongott a terem. Senkit sem érdekelt egy piti tulajdonképpen véletlenül sikkasztóvá vált férfi nyomora. A bíró szinte hadarta a vádakat, az indoklást, majd kis szüntet tartott és Simeonre nézett.
– Az eset súlyosságát figyelembe véve, továbbá azt, hogy a vádlott bevallotta a bűnét, a következő ítéletet hozom. A vádlottat öt évi negyedik fokozatú boldogságvesztésre ítélem. Az idegrendszeri beavatkozást közvetlenül az ítélethirdetés után végzik el, melynek nyomán az elítélt minden fogyasztást és testi érintkezést magába foglaló tevékenység nyomán keletkező örömérzettől megfosztatik, ide értve a táplálkozási és szexuális tevékenységeket is. Az örömvesztés időtartama öt év, mely leteltével az örömérzet helyreállításra kerül. Megjegyzem, hogy az elítélt az ítélet végrehajtása után jogosult örömszerzési konzultációra, melynek során tanácsot kaphat az ítélet alatti helyes és boldog életvezetésre.
– Hát, kösz szépen – morogta maga elé Simeon.
– Szívesen – mosolyodott el a bíró.
Simeon Karenre nézett.
– Öt év?
– Az nem olyan rossz – válaszolt Karen.
– Nem?
– Nem. Öt év. Semmiség. Gyorsan elszáll.
– Aha. Persze. És addig?
– Őszintén? – nézett rá Karen.
– Őszintén.
– Hát igyekezzen. Legyen kreatív, legyen okos, legyen…
– Mi legyek még?
– Legyen boldog, Simeon.
– Így?
– Pont így. Ha sikerül…
– Akkor?
Karen kacsintott és egy csókot nyomott a férfi arcára: – Igen. Csakis akkor.