Láthatatlanul ugyan, de Juno is ott volt velük.
– Most mi legyen? – kérdezte Aeneas, amikor a fához értek.
A folyó lomhán hömpölygött mellettük.
Rettenetesen fáradtak voltak, pedig még csak dél volt. A helyzetet tovább tetézte, hogy Aeneas a szokottnál is elviselhetetlenebb volt, amióta megtörtént az a kis malőr Didóval.
– Kinek mi van? – kérdezte Jupiter, akinek volt pofája álruhában betolakodni a társaságba. – Éhes vagyok.
– Te hülye vagy! – súgta fülébe Juno, de Jupiter rá sem hederített. Egyértelműen élvezte a dolgot.
– Miért? – kérdezte hangosan Jupiter.
– Mit miért? – nézett Jupiterre bosszúsan Aeneas. Hű katonáját, Arriustust látta képében.
Juno tovább suttogott Jupiter fülébe: – Azért, mert mennetek kéne. Vár benneteket Latinus. Le fogjátok késni az egészet.
– Hát, hogy miért nem eszünk már? – válaszolt hangosan Jupiter Aeneasnak, és titkon Juno képébe vigyorgott.
Iúlus eközben a szákjában turkált.
– Nem sok. Egy kis só, liszt, élesztő, olíva.
– Ennyi?
Iúlus bocsánatkérőn tárta szét a kezét.
Juno nem bírta tovább. Halk sóhajtással szállt Marcellinus testébe.
– Aeneas, mennünk kéne tovább – szólalt meg immár Marcellinus képében. – Vár minket Latinus.
– De én éhes vagyok – vágta rá Arriustus, arca mögött Jupiter vihogott.
– Hát az most nem nagyon érdekel.
– Pedig jól tennéd, ha érdekelne. Mert ha mérges leszek, akkor baj lesz.
– Ha én mérges leszek, öcsi, akkor lesz baj!
– Zavarhatok? – vágott közbe Aeneas.
– Nem! – förmedt rá Juno és Jupiter egyszerre.
– Figyelj! Elegem van abból, hogy mindent szétbarmolsz – folytatta Juno.
– Te beszélsz barmolásról? Életemben nem láttam még olyan nőt, aki ennyire nem bírja elviselni, ha nincs igaza. Te megalomán vagy. Olyan vagy, mint Narkisszosz.
– Nem vagyok olyan! Az egy hülye. De te! Te!
– Én?
– Te! – mondta elfúló hangon Juno, és dühében néhány centire felemelkedett a földtől. – Te egy rosszindulatú, szemét disznó vagy. Neked fáj, ha valami rendben van. Akkor érzed jól magad, ha ezek szenvednek, mi? – mutatott a fa alatt megszeppenve ücsörgő katonákra.
– Hát nem látod, hogy neked akarok imponálni?
– Nekem? Oh, ja, aha! Hát eléggé bénán csinálod.
– Mert ki érzi jól magát, ha helyrehozza a dolgokat? Na ki? – dörögte Jupiter, és Juno fölé lebegett.
– Most azt ne mondd, hogy azért vagy ilyen kiállhatatlan idióta, mert azt akarod, hogy én jól érezzem magam.
– Pedig de! A lelki üdvödért csinálom az egészet.
– Azért ezt gondold át, jó?
– Miért? Mi volt Didóval?
– Mi? Istenekre mi? Az a szerencsétlen nő és ez a hülye – mutatott Juno a megszeppent Aeneasra – remekül meglettek volna. Boldog házasság, gyerekek, minden. Erre te?
– Erre én?
– Hát nem belebarmolsz, és elrángatod onnan?
– De miért?
– Mert nem bírtad elviselni, hogy jó dolguk legyen.
A fa lombja úgy zúgott, mintha szél tépázta volna.
– Nem, csillagom. Azért, mert akkor soha ebben az életben nem jutunk el idáig. Érted már? Te elnünükélsz itt a cuki kis halandóiddal, de előre persze egy centit sem gondolkodsz – csattogott Jupiter minden szava.
– Mert te aztán igen…
– Hát igen. Én legalább törődöm ezekkel. Engem érdekel az is, hogy mi lesz ezzel a szerencsétlennel.
Már a fák lombkoronájának magasságában dörögtek egymásra.
– Azért nem vagyok szerencsétlen – szipogta Aeneas a lábuk alatt.
– Dehogynem! – legyintett Juno. – De ne hidd, kicsi ember, hogy ez itt törődik veled. Le se szar.
– Nem mi? Mert ugye neked jut eszedbe, hogy akár éhesek is lehetnek, nem nekem?
– Ugyan már! Ne kend rájuk, hogy te halandóként egy nagyot akarsz zabálni. És egyébként megjegyezném, hogy nincs is mit. A te rettentő nagy gondoskodásodban, az te iszonyatos nagy emberszeretetedben csak a kaját felejtetted el.
– Milyen kaját? Ezt nem hiszem el. Annyi kajájuk van, hogy…
– Csak maradék, és nincs kenyerük, te marha! Te isteni gondoskodó!
– Hát igenis én gondoskodom.
– Persze. És mi lesz az ebéd? – kacagott fel Juno.
– Hát izé.
– Az finom. És mennyi izé lesz?
– Sok!
– És mi is az az izé, amiből olyan sok lesz, te főisten?
– Izéééé! – dörögte Jupiter. – A mai ebéd… legyen… pizza.
– Pizza? Az mi? – vihogott Juno.
– Az egy étel.
– Ilyen szó nincs is.
– De, most már van, te némber, az előbb találtam ki, és nagyon jó kis szó. Kisfiam! – szólt le Jupiter Iúlusnak. – Fogod szépen a lisztet, a cukros, élesztős vizet, összekevered, megkel, kinyújtod, pajzson megsütöd. Pizza!
– Pfúj! Ha ebből lesz valami, megeszem a tógám – csóválta fejét Juno.
– Már miért ne lenne? Isten vagyok. Az ötleteim is isteniek.
Juno legyintett, és távozott Marcellinus testéből, aki nagyot nyekkenve huppant a földre.
– És mit tegyünk rá? – nézett fel Aeneas.
– Minden vackot, amit találtok. Legyetek egy kicsit ti is kreatívak, ha már ilyen jó fej vagyok – horkantott le Jupiter, és kipenderült Arriustusból, aki Marcellinus mellé rogyott.
Egy ideig senki sem mert megszólalni.
Aztán megkordult valamelyikük gyomra.
– Megjegyezted? – kérdezte suttogva Aeneas.
Iúnus bólintott és lement a folyóhoz vízért.
*
Január 17. Az olasz konyha világnapja.
A pizza elsőként Vergilius Aeneas költeményének VII. fejezetében bukkant fel. Imígyen szól a passzus.
Aeneis VII. ének
„…Aeneásszal a fő vezetők meg a bájos Iúlus
Közben egy égre törő, terebély fa alá telepednek
S torhoz készülnek, tönkölyből tészta terítőt
Téve a gyepre az étel alá – Jupiter maga súgta –
És e Cerés-aljat termése tetézi a tájnak.
Majd miután már minden mást felfaltak, e szűkös
Lángos-alapra, Cerés-kéregre kapatta az éhség
Elszánt fogsoruk és a karéjt a kezek le-letörték,
Falva a fölnegyedelt, vékony, sors-adta lepényből.
“Ejha, megesszük az asztalt is!” – szól erre bohókás
Hangon Iúlus s elhallgat. S ez volt a legelső
Jel, hogy a baj tovaszáll;…”
/ford: Lakatos István/
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!