Adásszünet

Amália a kijelzőre nézett, majd vissza Rúfuszra, majd megint a kijelzőre.

– Ez most milyen adás?

– A normál 3D-s – válaszolt azonnal Rúfusz. – Legalábbis remélem.

Amália bólintott és csendben maradt. Semmi kedve nem volt Rúfuszhoz, mert tudta, hogyha nem megy el a férfi, akkor terve semmibe vész. Olyan lesz, mint a novemberi hó: szép, de mulandó.

Rúfusz kinézett az ablakon. Kint ónos eső csiszolta csúszós-fényesre az utcát. Majd metróval megy haza. Ennyit nem ér a kényelem. Elindult az ajtó felé, és csak az utolsó pillanatban torpant meg. A gondolat olyan élesen hasított belé, hogy szinte feljajdult. Megfordult.

Amália résnyire szűkült szemmel, mereven nézte őt.

– Te tervezel valamit – mondta Rúfusz félrebillentett fejjel.

– Nem – válaszolt Amália. Egy izom sem mozdult az arcán.

– De igen – bólintott Rúfusz és visszasietett a konzolhoz.

Amália a billentyűzethez hajolt és kapkodva lenyomott néhány kombinációt, de Rúfusz gyorsabb volt. Elhúzta Amália kerekes székét a konzoltól. A nő felsikoltott meglepetésében.

– Mit csináltál? – kérdezte Rúfusz, és a kijelző fölé hajolt.

Néhány hosszú másodpercig semmi sem történt.

– Én… – szólalt meg Amália reszketeg hangon.

– Te? – kérdezett vissza férfi, még mindig a képernyőt nézte, miközben ujjai szélsebesen száguldottak a billentyűzet fölött.

– Én… én jót akartam.

– Jót?

– Csak egy kis boldogságot…

Rúfusz nem válaszolt. A kijelzőn parancssorok követtek parancssorokat. Öt percig csak a billentyűk halk percegése hallatszott. Amáliának eszébe jutott a lánykora, amikor a nagymamájánál töltötte a nyarakat. Ott hallott utoljára szút percegni.

Rúfusz tovább gépelt, majd egy nagy sóhajjal fordult el a konzoltól.

– Amália, figyelj! – Rúfusz fenekével az asztal szélére támaszkodott, kezét karba fonta mellkasa előtt.

Amália összerezzent.

– Én csak…

– Tudom, hogy jót akartál, de valamit meg kell értened. Mi egy nem csupán egy reality tv- adó vagyunk. Ennél sokkal több. Mi vagyunk a horgony. Az alap. Mi vagyunk az ő biztosítékuk. A megbízásunk nem teszi lehetővé, hogy mást adjunk, mint azt, ami van.

– Igen, de az nagyon kevés. Az túl… – Amália kereste a szavakat.

– Igen – bólintott a férfi. – Az túl esetleges, sivár, félelmetes, unalmas. Egy csomó jelző van rá.

– Igen. És szomorú. Sokszor szomorú.

– Amália, mi azt sugározzuk, ami van. És nem kérdőjelezzük meg, hogy ami van, az milyen. Ez a mi szolgáltatásunk. Ettől vagyunk olyan jók, és ezért kötnek velünk szerződést a nagyok. Mi csak közvetítünk. Semmi remény, semmi adalék, semmi plusz. Puszta 3D valóság. Vágatlanul, torzítatlanul, nyersen. Mi a nevünk?

– Valóság TV, tudom. De a valóság más is lehet… a valóság…

– A valóság, Amália, az, amit látunk.

– Igen…, de.

– Nem érted, ugye? – ingatta fejét Rúfusz, és ellökte magát az asztaltól. Az ablakhoz ment. – Látod?!

Amália egy pillanatra nem értette, hogy mit kéne látnia, aztán rájött, hogy a férfi nem kérdezett, inkább felszólított. Felállt és a Rúfusz mellé lépett.

A férfi oldalt húzódott, az ablak párkányához engedte a nőt, majd hátulról megfogta két vállát. Amália arra gondolt, hogy ez talán már szexuális zaklatás. Vagy sem. Manapság semmi sem olyan egyértelmű, mint régen, amikor még az ember tudta, hogy mikor zaklatják és mikor kedvesek vele. Az a sok információ összekavarta az embert.

– Mit látsz? – kérdezte a férfi.

– Az utcát. Esik.

– Milyen eső?

– Ónos. Csúszkálnak az autók.

– Most képzeld el, hogy kicsit színezünk. Hogy csak egy kicsit változtatunk a paramétereken, csak két fok felfelé a hőmérőn, és az adásunk szerint az eső nem ónos, hanem csak egy őszi eső. Akkor mi lesz lent?

Amália a lent óvatoskodó autókat és gyalogosokat nézte.

– Akkor is csúszkálnak. Attól ez még ónos eső, hogy mi mást mondunk. Értem már. Mi hiába…

– Az a baj, Amália, hogy nem érted. Mert a válasz az, hogy igen is, és nem is.

– Ezt tényleg nem értem.

– Tudom. Ezért csináltál hülyeséget – mondta Rúfusz és halványan megszorította Amália vállait.

– Én nem…

– De igen. Figyelj. Tudom, hogy tanultad, de most újra elmagyarázom, mintha elsős lennél az egyetemen. Alaptörvény. Első évfolyam, első előadás: a valóság nem mást, mint az az információ, ami eljut az érzékszerveinkből az agyunkba. Nem tudunk mással dolgozni, csak azzal. Ha egyetlen érzékszerved sem működik születésedtől fogva, akkor bár élsz, de számodra nincs világ. Ezt te is jól tudod. Itt dolgozol hány éve is?

– Négy.

– Négy! Szóval tudod. Az információ minden. Ennek megfelelően, aki az információt birtokolja, az birtokolja a valóságot. És ebből volt néhány visszaélés még a hőskorban. Az első TV adások még valóságosak voltak. Egy kamera felvett egy eseményt, és egy készülék lejátszotta azt. Semmi különös. Koncertek, sport, ilyesmi. A szem meghosszabított eszközei voltunk. Aztán, ahogy szépen lassan, vagyis meglehetősen gyorsan, haladtak előre a dolgok, a társaságok rájöttek, hogy a TV másra is jó. Sőt, másra jó igazán. És elkezdődött az „álom-adások kora”. Hamis valóságok milliárdjait sugározták az adók. Ezeket nevezeték filmeknek, sorozatoknak. A világ tévéi megszámlálhatatlan nem valós, kitalált valóságot mutattak csak azért, hogy a nézőknek addig ne kelljen a valós valóságot látni. Ezt hívták, és hívják most is, szórakoztatásnak. Szórakoztató ipar, nem más, mint a nem valós valóságok közlése. És tudod, miért működött és miért működik most is? Mert amíg a vevők azt nézték, addig részben azzá vált a valóságuk, mivel a törvény ebben az eseteben sem változik: a valóság az az információ, ami eljut az érzékszerveinkhez. És a szórakoztató ipar ezt pontosan tudja. Így a valós valóság és a kitalált valóság szépen összekeveredett. A határok összemosódtak. A kitalált valóság és a valós valóság néha szétválasztható volt, néha teljesen összemosódott. És a vevőket mindez már nem is nagyon érdekelte, mert ami bemegy a szemen és a fülön, abból épül fel bent a világ. Ez automatikus, ritkán gondolkozik el rajta az ember. És amikor ezt felismerték páran, valami félelmetes dolog történt. Úgy százötven éve lehetett. Néhányak rájöttek, hogy az emberek többsége – vagyis a vevőkészülékek, hogy modernebbek legyünk terminusainkban – nem tudja megkülönböztetni, hogy mi a valós valóság és a csinált valóság között a különbég. Valahogy még mindig azt hiszik, hogy amit látnak, az biztos igaz. Ez persze logikus: hiszen még mindig a szemen keresztül jön be az információ. Az már csak részletkérdés, hogy az viszont egy képernyőről érkezik, és a képernyőre pedig bárhonnan, bármilyen információt el lehet küldeni. Bármit. És ekkor köszöntött be a „multi valóság kora”. Az a kor volt, amikor a való valóság és az irányított valóság összekeveredett. Amikor a tv adók olyan információt sugároztak a világról, amilyennek ők látni akarták, vagyis amilyennek láttatni szerették volna az emberekkel. Látod azt a nőt, mutatott egy piros ballonkabátos alakra Rúfusz.

Amália bólintott.

– Volt kor, amikor bár a nő a saját talpa alatt érezte ugyan a síkos járdát, de eközben azt gondolta, hogy a TV-nek van igaz, ami azt mondja, hogy az utca nem csúszik.

Amália felnevetett.

– De igen – bólintott Rúfusz. – Mert ha a TV azt mondja, akkor az igaz. Mégpedig azért, mert a korábban bejutott információ mindig fontosabb, mint az új, annak ellentmondó információ. Harmadik törvény. Az ember jobban ragaszkodik ahhoz, amit egyszer már elhitt, mint ahhoz, ami azt meg akarja cáfolni. Az utóbbit inkább elveti. Még akkor is, ha saját bőrén tapasztalja. Elveti, mert egyszerűbb valamit nem elhinni, vagy átmagyarázni, mint valamit elvetni.

– De hát az a nő csúszkál.

– Igen, de azt is gondolhatja, hogy a TV-nek igaza van, csak éppen itt, éppen ezen a helyen most kicsit hidegebb van. Az nem a TV hibája, hogy erre az egy utcára nem tért ki. Érted? A multi-valóságban, ha valaki jól, sokat és következetesen hazudott, akkor létrehozott a vevőkben egy új valóságot. Olyat, amilyent ő akart létrehozni bennük. Soha senki sem járt utána annak, hogy mi a valós és mi a mesterséges valóság. Országok, kormányok, szervezetek tették ezt gátlástalanul. Sok száz valóságban éltek az emberek, miközben a valós valóság nem látszott. Gyilkos kor volt ez. Az emberiség csoportokra szakadt, mert más és más, egymásnak ellentmondó valóságokat tápláltak beléjük. Ez lett végül a Mesterséges Valóság. Ezt a kifejezést már te is ismered.

Amália újra bólintott.

– Helyes! És az emberek egymásnak estek a saját valóságaikat védelmezve, és egyik sem kérdőjelezte meg, hogy az igaz-e vagy sem. Most nem megyek át történelem leckébe. Tudod pontosan, hogy ez mihez vezetett.

– Az első és a második Információs Háború – bólintott Amália.

– Úgy van. És majdnem kipusztultunk. Ekkor születtek meg az első Valóság törvények. Azok a megállapodások, hogy bizonyos adók, beleértve a miénket is, semmi mást, csak puszta valóságot sugároznak majd. Semmi torzítás, semmi hozzáadott információ, semmi szépítés. Éppen azért, hogy azt el lehessen hinni. És te, Amália, puszta jóhiszeműségből ezt majdnem tönkretetted. Te majdnem megváltoztattad a valóságot, mert amit a mi adónkon keresztül látnak, azt mindenki elhiszi. Szűrés nélkül. Éppen azért, mert mi garantáltuk nekik, hogy az a valós valóság. Én értem, hogy ugyanaz a cél vezérelt, mint azokat ott, a huszadik század közepén. Legyen egy kicsit jobb, egy kicsit szórakoztatóbb. De nem lehet. És remélem, hogy érted már, miért. Ha valaki buborékot akar, módosított, mesterséges valóságban akar élni, akkor arra ott vannak az álom adások most is. Bármelyiket választhatja, bármelyikre hangolhat a vevőjével. És választják is. Még te is, amikor megnézed a sorozatodat. Az hazugság. Élvezetes, de hazug. És te tudod, mert ott van rajta a logó MV (módosított valóság). Éppen ezért nem torzíthatod el ezt az adást. Soha! Mert ott van rajta a VV logó. Valós valóság. Ezt adjuk. Ezt sugározzuk minden egyese ember vevőjébe. Aki szándékosan módosítja a VV-t, anélkül, hogy felhívná a figyelmet: vigyázz, torzítok!, az a valóságmódosítás bűntettét követi el, amiért azonnali kiközösítés jár. Mert, ha sikerrel jár, akkor nincs többé valóság. Elvész. Elpárolog. Akkor újra talajtalanná válunk. Hiszen manapság tv az egész világ és vevő benne minden férfi és nő,

Kikapcsolja, bekapcsolja: mindenkire sok adó vár.

Rúfusz újra megszorította Amália vállát, és ellépett a nőtől.

Amália könnyes szemmel fordult felé.

– Akkor én most…

– Nem, Amália. Nem lesz baj – mosolyodott el Rúfusz.

– De én három másodpercet…

– Kitöröltem azt a három másodpercet. Mármint azt, amit beletettél.

– De főnök, akkor három másodpercig…

– Az olyan, mint egy hosszú pislantás. Három másodperces semmi. A vevők fele, akik éppen ki vannak kapcsolva, észre sem veszi, a másik fele el sem hiszi, aki pedig elhiszi, még mindig nem tudja, hogy mi történt. Ne aggódj. Viszont ha még egyszer ilyet teszel, akkor repülsz. Nem csak innen, hanem ebből a világból is. És kár lenne érted – mondta Rúfusz. A szája mosolygott, de a szeme nem.

Amália gyomra táján hideg görcsbe rándult valami. Rúfusz fütyörészve lépett ki a szobából. A fütty is félelmetese volt.

Kint még mindig esett az eső, az adó pedig közvetítette. Lokálisan, élethűen, 3D-ben.