A Thökölyn nem lehetett átjutni. Különösen egy tolókocsisnak nem. Már régen tanakodhatott a bácsi, amikor én is odaértem. A járda szétbombázva, aszfaltdarabok halomban, szűk palló, rajtuk hatalmas rések, alant mély árok, megszédül, ki belenéz. Sárga-fekete szalag véd csak a lezuhanástól. Munkás sehol, így megszokott, aki kapkod kétszer fárad.
– Merre megy? – kérdeztem a bácsit.
– A közértbe, de lehet, hogy ma az asszony lesz kénytelen. Itt át nem jutok.
Tanácstalanul álldogálunk. Én mehetnék, de segíteni akarok.
– Vegyek magának valamit?
– Á, nem. Szeretek válogatni, és finnyás is vagyok. Majd az öreglány. Ahogy hallom, ez még eltarthat egy hétig is.
– Nem gond, ráérünk – viccelek.
– Csak az tud ráérni, akinek sok dolga van.
– Akkor itt sok embernek van sok dolga.
– Vagy csak a főnöknek – nevetett fel.
Csendben bámuljuk a gödörben futó csövet.
– Hát ez gáz! – mondom.
– Szó szerint.