Eleinte nem tűnt fel Ferdinándnak. Az eleintét nála években mérték. Hétről hétre ült le a székre, hogy végigdolgozza a napot. És nem is tűnt fel neki. A munka nehéz. Még akkor is, ha nem kell köveket cipelni naphosszat. Voltak esték, amikor eszébe jutott, hogy egyes haláltáborokban így ölték meg a foglyokat: kőcipeléssel. Ehhez képest egy kis hátfájás semmi. Sőt, kifejezetten üdítő. Amikor szabadságra ment, persze jobban lett. De hát ki nem érzi magát jobban a szabadságán? Nyilván a kötelező betegség letudása után. Mindenki. A figyelmeztetés váratlanul érte. Éppen csendesen kávézott, és úgy bámulta a képernyőt, mintha dolgozna. Ezt a trükköt minden irodista ismeri, minden főnök ismeri. És mégis működik. Mert a leleplezéshez szándék kell, ami a legritkább esetben bukkan fel egy ilyen helyen.
– Te, Ferdinánd, nem alacsony egy kicsit a széked? – lépett hozzá Loretta. Helyes lány volt. Pont két éve nézték egymást úgy, mintha mindketten egy kiállításon lettek volna. A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos.
– Gondolod? – nézett fel Ferdinánd. Észrevehetően megemelkedett a pulzusa. Arra gondolt, hogy holnap megveszi azt a szar okos karórát, amit pont úgy kerülget pár hónapja, mint Lorettát.
– Gondolom. Alig éred fel az asztalt.
Ekkor tűnt fel neki először. Lorettának igaza volt. Mondjuk akkor is igazat adott volna neki, ha nincs. Lenyúlt, és megkereste a kart, aminek a létezéséről csak sejtése volt. Megtalálta. A kar engedett, és ő kis mozdulatokkal feltornázta magát a megfelelő magasságba.
– Még egy kicsit – utasította Loretta. Engedelmeskedett. – Na, most jó. Nem fájt eddig a vállad?
– Mindenkinek fáj a válla.
– Az enyém nem fáj.
Loretta elsuhant, ő pedig egy ideig álmodozott, aztán kénytelen-kelletlen beleereszkedett a munkába.
…
– Már megint – lépett mögé másnap Loretta.
– Mi megint?
– Megint alacsony.
– Tényleg? Hozzá sem nyúltam.
– Hát tényleg. Nézd már meg. A melledig ér az asztal.
Ferdinánd zavartan nyúlt a kar után. A mozdulat már gyorsan ment.
– Tényleg nem én voltam.
– De miért ereszted le?
– Nem eresztem le. Reggel így találtam.
– Ejnye – kacsintott rá Loretta.
Ez egy bájos ejnye volt. Többet is el mert volna viselni belőle.
…
– Most ez komoly? – szólította meg már a távolból Loretta.
– Mi komoly?
– A széked. Alig ér a nyakadig. Ferdinánd. Nem hiszem el, hogy nem direkte csinálod.
– Hát pedig nem. Hozzá sem nyúltam.
– Akkor valaki átállítja.
– Ez az én asztalom. Senki sem nyúl a székemhez. Ebben biztos vagyok.
– Akkor magától ereszt le?
– Hát… Ja.
– Egy szék nem szokott magától leereszteni.
– Ez talán igen. Az én székem. Lehet, hogy ez is önfejű.
Loretta nevetett. Az irodában kisütött a nap.
Ezután hetekig figyelt és kísérletezett. A széket minden egyes reggel lesüllyesztve találta. Nem teljesen. Éppen annyira, hogy ne legyen kényelmes rajta a munka. Végül egy egyszerű, de meglehetősen hatékony cselhez folyamodott. Erős szigetelőszalaggal tekerte be a szék tengelyét. Kizártnak tartotta, hogy a gravitáció nyerjen ellene. A szék viszont nyert. A szalagot letekerve találta meg reggel a szék mellett.
– Valaki szórakozik velem – mondta Lorettának, miután megtalálta a teakonyhában.
– A szék?
– A szék. Letekerték a szigetelőszalagot. Méghozzá éjjel. Egy hete direkt én megyek el utoljára.
– Azt hittem, az új projekt.
– Abban nem vagyok benne. Minden újból kihagynak. A szék miatt várok. Én megyek el utoljára, és én jövök elsőnek.
– És?
– És a szék reggelre lent van. Lent. Képtelenség.
– Biztos az éjjeliőr.
– De miért pont ezt a széket? Van vagy két tucat még. Miért bajlódna ezzel?
Loretta megvonta a vállát, majd széles mosollyal hozzátette: – Hát derítsük ki.
– Hogyan?
– Elbújunk.
Ferdinándban meglehetősen sok gondolat indult útjára, és egyik jobb volt, mint a másik.
– Mármint hogy mi ketten?
– Persze. Bent maradunk munka után, és nem megyünk haza reggelig. Ha valaki babrálja a széked, ki fog derülni. Teszünk egy szemetest a bejárat elé, ha bárki idejön, fel kell borítsa.
– És akkor?
– És akkor meglessük, aztán kérdőre vonjuk.
Ferdinánd nyelt egyet, majd még egyet. – Hozatunk vacsit?
– Bizony. Én hozok egy kis bort. Munkaidő után lehet. És hozok pokrócot is, hogy ne fázzunk.
Loretta szeme úgy csillogott, mint egy gémkapocs a napsütötte irathalmon.
…
Az iroda csendes volt. Az elbújás pedig sikeres. Senkinek sem tűnt fel, hogy ketten nem távoztak az épületből. Úgy döntöttek, hogy az 1-es tárgyalóban állítják fel a leshelyet. Itt kényelmes székek voltak, és pont ráláttak Ferdinánd asztalára.
Éjfélre már elfogyott a bor, és a vacsorának is egy jó része. Aztán nem történt semmi.
– Talán csak te mesterkedsz itt valamiben – jegyezte meg Loretta a széket bámulva.
– Isten a tanúm, hogy nem.
– Márpedig itt senki sem babrál.
Loretta felnevetett és rákacsintott Ferdinándra. Aztán először Ferdinánd kezdett babrálni, majd Loretta is. Az 1-es tárgyaló sok mindent megélt már, de ilyesmit még nem.
Hajnalban nyomta el őket az álom.
A szék eddig várt. Aztán halkan feléjük fordult, majd még egyet perdült a tengelye körül, az állítókar olyan óvatosan nyomódott le, hogy a süllyedést kísérő sziszegés alig volt hangosabb egy sóhajnál. Amikor a szék leereszkedett, mozgott még egy kicsit, mintha örült volna valaminek. Talán örült is.
*
Október 19. Az állítsd be a széked nemzetközi napja
