– Na, emberek, ez a jövő! – mutatott a főnök a falra szerelt dobozra.
– Ez a doboz? – kérdezte valaki a tömegből.
Vagy harmincan álltak az előtérben. Mentek volna haza, de azért kíváncsiak is voltak. Az üzem a hátuk mögött zakatolt és negédes csokoládészagot árasztott magából. Az esti műszakra érkezők már tömegével tódultak be a kapun. Néhányan megálltak a szónoklatra, de a többség a gépsorok felé sietett.
– Ez a doboz! Igen. Csodálatos szerkezet.
– Mer’?
– Mert, emberek, vége a rabszolgamunkának.
– Mikortól?
– Nemsokára. Ez a kis szerkezet felszabadítja magukat.
– Nem köll dolgozni?
– De, azt kell. Viszont ezentúl minden ott lesz feketén-fehéren. Nincs hazudozás, nem feledkezik el többé senki akár egy percről sem. Ott lesz maguknak, amikor csak rá akarnak mutatni.
– Én nem akarok rámutatni.
– Aki nem akar, annak nem kell. De aki akar, az csak előveszi a kis lapot, rámutat, és már mondhatja is, hogy kérem, ez van. Ez a kis gépecske a maguk szabadsága, benne van az igazság.
– Kié? – kiabált be valaki hátulról.
– Mindenkié. Az igazság objektív.
– Az mi?
– Az olyan… olyan, mint a táblás csoki.
– Én nem szeretem a táblás csokit – kiabált be egy nagyhangú férfi. Komoly tekintélye volt, mert többen mellé álltak.
– Senki sem szereti a táblás csokit – hőbörögtek többen.
– Én a mogyorós bonbont szeretem – sivította egy nő. – Amióta a bonbon gépsoron vagyok, azóta sokkal jobb.
– Igen, bonbon! – emelték fel többen is a hangjukat.
– Jó! – kiabálta túl a tömeget a főnök. – Ez a gép olyan, mint egy bonbon.
– Meg lehet enni?
– Nem. De édes, mert objektív.
– Már megint. Az valami töltelék?
– Igen. Pontosan. Ez a kis doboz a falon édes, boldogságot ad, szabadságot. Nincs félelem, nincs veszekedés, nincs harag.
– És a fizetés több lesz?
– Igen! Jó, hogy mondja. Több pénzt kapnak.
– Mennyivel?
– Azt majd a kis doboz megmondja. Ne aggódjanak, mindent megmond, mert ez a doboz szereti magukat.
– Én nem szeretem őtet – kotyogta be valaki hátulról.
– Pedig szeretnie kell. Mert ez a kis csoda a maguké. A maguk érdekében lóg ott falon. Olyan, mintegy mindig megújuló csodabonbon.
– Én nem szeretem a bonbont – szólalt meg egy újonnan érkező.
Ezután megint heves vita robbant ki a bonbon és a táblás csoki témájában.
– Emberek! – ordította el magát a főnök. – Ez az új kor hajnala. Az igazságosság hajnala. A szabadásg záloga. A falra szerelt táblás csokik és bonbonok hajnala, aminek mindenki örül. Örüljenek velem! Most!
– Én nem akarok!
– Biztos?
– Igen. És én a karamellát szeretem.
– Nem baj. Ezt majd négyszemközt megbeszéljük. Holnap reggel jöjjön az irodámba. De aki már most örül, az úgy mehet ma haza, hogy megváltozott az élete. Itt a jövő. Ott lóg a falon. A szabadság záloga, a boldogság üzenete, a végnélküli bonbon. Amikor kifelé mennek, integessenek neki. Mondják, hogy éljen az objektivitás.
– Én még nem ettem olyat.
– Majd eszik. Finom. Olyan, mint a… likőr.
Erre többen tapsolni kezdtek. A likőrt mindenki szerette. A konyakmeggy részlegen kiváltság volt dolgozni.
– És mikor kóstolhatjuk meg?
– Már holnap reggel. Csodálatos lesz. Csodálatos emberek. Ez egy likőr menyország. Alig várom, alig várom.
A beszédnek vége lett. A nappali műszak elindult hazafelé. Páran megsimogatták kifelé a kis dobozt. Szépeket mondtak neki. Néhányan kívánságokat suttogtak belé. Ketten meg is nyalogatták.
*
1894 október 30-án Daniel M. Cooper szabadalmaztatja a blokkolóórát.