A sorsolás

– Mikor lesz a sorsolás, Dodó?
– Ha kész a tea, öreg, vagy ha még egyszer megkérdezed, akkor elhalasztjuk és csinálhatod az egészet tovább, ahogy eddig.
Az öreg egy ideig csendben ült. Mert bár a férfi a teremtés koronája, de ha ugyanez a férfi negyven év óta él a feleségével, akkor pontosan tudja, hogy a teremtés koronája mindig egy nő fején fityeg. Szóval csendben maradt.
A teavíz felforrt, aztán hallotta, ahogy Dodó leveszi a tűzről, magasról csurgatja rá a fűre. A csészében megkoccant a teatojás. Tehát egy teatojás, vagyis ő nyilván jobbágy teát kap délutánra. Jobbágy teának nevezték el valamikor régen a második leáztatást. Az első leáztatást Dodó kapta, a másodikat, már amennyi erő maradt benne, meg ő, a jobbágy. Miért? Mert Dodó volt az uralkodónő, az irányító, a főnök, és hatodsorban neki nem volt magas a vérnyomása, ellentétben vele, aki hivatalosan egy gramm feketeteát sem kaphatott volna. De kapott. Jobbágyosat. Dodó úrnő óvó nagylelkűségéből.
– Keksz? – kérdezte kissé félve.
A keksszel nem volt baj. Mármint ehette. És ő ette is. Mint kacsa a nokedlit. Hát igen. Az öregkor egyik nagy átka, hogy a gyerekeknél már csak az öregek kívánják jobban az édességet.
– Csak egyet! – kiabált ki Dodó a konyhából. Csak egy. Nyilván. Kivett két kekszet a dobozból és a teáskészlet egyik üres csészealátétjére tette. A csésze már évekkel korábban az enyészeté lett, ezért ez az alátét kekszessé lépett elő. Elrendezte a kekszeket, majd egy villámgyors mozdulattal kikapott még egyet a dobozból és a szájába tömte. Isteni volt.
– Mit eszel? – kiabált ki a konyhából Dodó.
Ha megdöglik sem fog rájönni, hogy honnan tudja? Persze a női hatodik érzék. Vagy hetedik? Tök mindegy hányadik, a férfiaknak nincs ilyen. Valószínűleg azért, mert nem ők a legélesebb kések az egymásra figyelünk nevű fiókban. De honnan tudja?
– Semmit! – kiabált vissza teli szájjal.
– Akkor mondd azt, hogy „fújtató”.
– Nem mondom.
– De többet nem ehetsz! – dörgött Dodó, miközben a kanál ritmusosan csilingelt a csészében, majd egy kis szünet után újra csilingelni kezdett a jobbágycsészében.
– Ezt sem ettem meg.
– Attól, hogy nem rágod meg, még lenyeled.
– De megrágtam.
Hát ez sakk matt.
– Na, itt vagyok – jelent meg Dodó az ajtóban.
Letelepedett a különleges teázóasztal mellé, ami egyébként este borozó asztallá változott. A különlegessége annyiból állt, hogy nem asztal volt, hanem egy párnázott lábtartó, amire éppen kényelmesen felfért két oldalról, saját karosszékük felől, a lábuk.
Dodó letette a tálcát az „asztalra” és a két csésze mellől egy jegyzettömböt és egy tollat vett a kezébe.
– Akkor? Diktálod? – kérdezte és az üres papír fölé irányította tollát.
– Írd te az elsőt – legyintett ő.
– Jó, én például félek attól, hogy itt hagysz – mondta Dodó.
– Hova mennék, Dodó? Max a közértbe kilenctől délig.
– Ha csak oda, akkor nem is írom fel, de meg kell ígérned, hogy így lesz.
– Figyelj, Dodó, nem közösen húzunk?
– Jól van, na! Csak én tényleg ettől félek.
– De abban állapodtunk meg, hogy közösen húzunk és közösen tartjuk magunkat hozzá.
– Oké, jól van már, öreg. Akkor mit írjak?
– Elsőként írd a Joli nénit!
– Most komoly?
– Komoly. Tessék írni: Joli néni!
Dodó leírta. Aztán egy ideig gondolkodtak, majd Dodó mosolyogva írni kezdett.
– Mit írsz? – érdeklődött.
– Hogy elfogy a bor és a sajt…
– Jó, írd hozzá a fagyit és a csokit… és a sört is.
Dodó leírta.
– Írjam a vírust? – kérdezte Dodó.
– Akkor írhatod a rákot is.
– Írjam?
– Most komolyan jobban félsz a vírustól, mint a ráktól?
– Ha a tv-t nézem, akkor igen.
– Akkor leírhatod az agyvérzést, az infarktust, az alzheimert is.
– Ezeket mind leírjam?
– Hát, ha ki akarod húzni őket.
– Dehogy akarom – horkant fel Dodó.
– Akkor ne írd! Öregek vagyunk, már nem vagyok hajlandó ilyen hülyeségekkel szarakodni. Nincs annyi időm.
– Jól van na! Még valami? Volt bor, sör, sajt, édességek…
– Írd a netet is.
– Hű de modernek vagyunk.
– Nekem kell a net. Ott laknak a sorozatok, ha nem tudnád. Én értek hozzá.
– Te igen, öreg, te aztán igen. Jó, net – írta le Dodó. – Én még hozzáírom, hogy fűtés. Utálok fázni.
– De hát cserépkályhánk van! Mikor fáztál utoljára?
– Attól még utálok fázni, és te is, csak te nem mered bevallani.
– Jó, akkor még írd azt is, hogy a „barátok eltűnése”.
– Úgy érted, hogy köddé válnak?
– Úgy. Hidd el, könnyen köddé lehet válni. Elég nem jelen lenni, aztán már csak elméleti barát vagy, és nem is vagy valódi, csak köd.
– Oké, akkor azt írom, hogy „köd barátok”.
– Az jó. Köd barátok. Tetszik.
– Én még tudok egyet – vigyorodott el Dodó és leírt egy szót: – A hülyeség.
– Emberi?
– Nyilván – bólintott Dodó.
– Fú, az tényleg kemény. Gyakorlatilag ez egy egész univerzum.
– Ugye? Ha kihúzzuk, akkor kemény dolgunk lesz.
– De ha nem húzzuk, akkor az kész felszabadulás.
– Így van – mosolyodott el Dodó. – Szóval ügyesen húzz majd!
– Én nem húzok.
– Dehogynem. Én írtam, te húzol.
– Várjál. Még nem elég a lista.
– Jó, akkor mit írjak még?
Hosszú ideig csend volt. Jónéhány dolog jutott eszükbe, de persze vigyázni kell, hogy mit ír fel az ember, mert a húzás kötelez, az egymásnak tett ígéret kötelez, az kötelez igazán.
– Na? – kérdezte Dodó.
– Húzzunk! – bólintott.
– Húzzunk!
Dodó összegyűjtötte az írótömbről letépett cetliket, és a szavak derekánál félbehajtotta a papírlapokat. Felállt, majd visszatért a salátás tállal. Beledobta a cetliket és kevert rajtuk egyet.
– Egészen izgulok – ült fel a karosszékből.
– Húzz, öreg, mert kihűl a tea.
– Jobbágy.
– Örülj, hogy jobbágy, és nem kamilla!
– Örülök.
– Húzz már, mert infarktust kapok, és azt nem is írtuk fel.
– Mert annak nincs tétje.
– Az igaz – bólintott Dodó, és az öreg orra alá tolta a tálat.
Húzott. Egyszerre három maradt a kezében.
– Egy bőven elég lesz – csóválta meg fejét Dodó.
Kettőt visszaejtett a tálba.
Egy maradt.
– Tehát – szólalt meg száraz torokkal. – Dodó. Ezennel megfogadjuk, hogy életünk hátralevő részében csakis a cetlin lévő dolog miatt leszünk hajlandóak aggódni.
– Megfogadjuk – bólintott Dodó, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja.
– Meg – bólintott ő is, kezét Dodó felé nyújtotta, aki megszorította azt.
Tényleg. Tényleg komolyan gondolták.
– Jó lenne a Joli, mert tőle basszus tényleg rettegek – mondta vigyorogva, aztán kibontotta a cetlit…