A park

A Park a város bármelyik zöld területe lehetett volna, mindegyik bejárata ugyanúgy nézett ki: légmentesen záródó üvegajtók, melyek csak úgy csalogatták a szemet, hívogatták a vásárlót, mint méz a méheket. Régen – ennek külön utánanézett – ezt a parkot Városligetnek hívták, nem mintha pontosan ismerte volna a liget és a park közötti különbséget, de ő azóta is így nevezte: liget. A szónak üde mellékzöngéje volt, mintha pusztán a hangzók önmagukban is árasztottak volna némi levegőt, virágillatot, zöld kellemet, melyből az átlagos városlakónak manapság oly kevés része jutott.

Elsietett a Park menti fal üzletsorán. Pékség, három közért. Mindig is nevetett rajta, hogy miért van három közért egymás mellett, de ezzel a kritikával egyedül maradt, és főként azok sértődtek meg a sokszor a nem is leplezett gúny hallatán, akik csak a legalsó besorolású boltba merészkedhettek be. Végül is volt benne ráció: BACall, BACpopular, BACsuperior. Az elsőt bacilusnak hívta, és megítélése szerint nem is vetette el nagyon a sulykot. Gyatra minőségű, sokszor felismerhetetlenül agyonkezelt vagy ki tudja, hogy hol és mikor gyártott árúk kerülhettek csak a motoros kosarakba, melyeket többnyire elhízott, szívbajos, levegőért kapkodó emberek vezettek pórázon, mint valami elektromos tehenet. Néha azért betért ide is, olcsó volt minden és időnként kifejezetten jól esik a szervezetnek egy kis vegyi hulladék. A második kategória – ide járt ő is – átlagos termékeket kínált, népboltnak hívta, mert az is volt. Aki állással, mármint valódi állással rendelkezett, megengedhette magának, hogy itt vásároljon. Elmélete szerint a legtöbb termék egy hajszállal sem volt jobb, mint a bacilusboltban, csak a címke volt más és az árát emelték fel harminc százalékkal, de ezt bebizonyítani nem tudta, így abba a hitbe ringatta magát, hogy a kenyér átlagos búzából van, a tej legalább mutatóba látott tehenet, és a kolbász részben élő állatból származik. Ábránd volt, persze, de akkor is hitt benne. A csuporboltban csak gazdagok vásároltak. Ide csak bámészkodni járt, és csak nagyritkán vásárolt. Főként ajándékba: születésnap, névnap. Na ja, valaki a vacsorájáért megy be oda, van aki az ajándékáért, és a két termék sajnos lehet pontosan ugyanaz. Itt valódi kévét lehetett kapni. Igazi kávébabból, olyanból, amibe ha belekortyolsz, valóban érzed a nővény zamatát, átszivárog beléd a cserje zöld ereje, és finom, istenem, de finom.

A Park oldalsó falai egészen a mennyezetig húzódtak. Állítólag kétszáz éve még nem állt tető a fák fölött, sőt, a környező házak sem értek össze. Látott róla fényképet és megdöbbent: a parkot pár emeletes villák szegélyezték, melyek között fák álltak, és a park nyitott volt, oldalt és felül egyaránt. Mámorító érzés lehetett kisétálni akkor, amikor csak akart az ember.

De száz éve már ott volt a tető, a villák beépültek újabb, modernebb részek kerültek alájuk és föléjük. A város megengedett vertikális terjeszkedése kilencven emelet volt felfelé. és húsz lefelé, de persze a gazdagobbak, a csuporba járók, azért feljebb laktak, míg a szegények sokszor jóval lejjebb, olyan lakásokban, melyek még a korlátozás előtt épültek.

Elsétált a sor mellett, mely amióta az eszét tudta itt kígyózott reggel-este, éjjel és hajnalban, el egészen a Mall bejáratáig, ahol felhígult a vásárlók forgatagában. Különös, valahogy mindig addig ért a sor. Talán maguk a látogatók jutottak arra a következtetésre, hogy öltönyök, televíziók, vagy ultrahangos lábosok között már csak nem áll sorba az ember, főként, ha jó negyed óra múlva kerül csak sorra. Úgy is mindenki ismeri a beléptetési idejét, ez a krediten rajta van, maga a sorban állás is csak valami kiirthatatlan türelmetlenség eredménye, mely mióta az első bolt megjelent azt sugallja az embernek, hogy el fog fogyni, ha nem vagy ott időben. Ezért aztán beállnak, mint ahogy ő is be fog állni, kivárja a sort, majd belép a szétcsúszó üvegfalak között, átesik a kötelező átvilágításon, csírátlanításon és besétál a fák közé. A valódi, hamisítatlan természetbe, ahol fű van beton helyett és a tekintet egészen a csillagos égig szárnyalhat. Hiába, az utcák fölötti kivetítő, az állítólag tökéletesen valósághű háromdimenziós bárányfelhőtömeg, a digitális Göncölszekér az élő szemet akkor sem becsapja be, a szem érzi a távolságot, mint ahogy a nyelv is azonnal megérzi a valódi kávé ízét. Szerette a parkban eltöltött két órát.

Beállt a sorba, mely, nahát, éppen a Mall bejáratánál végződött. Az előtte várakozó fiatal lány egy háromlábú, kinyitható műanyagszéken inkább egyensúlyozott, mintsem ült. Ahogy a sor haladt, néhány percenként feltápászkodott róla – látszott rajta, hogy nehezére esik a mozgás – lassú lépésekkel, ügyelve, hogy mikor és hová teszi a lábát előre óvatoskodott, újra kinyitotta a széket és visszanehézkedett rá.

Nem akarta megszólítani, nem volt szokása idegekkel diskurálgatni. Nem egyszer esett már ebbe a csapdába, és a következő két órát kényszeres beszélgetéssel tölthette, ahelyett, hogy csendben hallgathatta volna a fák között játszó szél semmivel sem utánozható surrogását. De mégsem bírta megállni.

– Nem viheted be?

– Tessék?

– A ligetbe nem viheted be a széket. Csak a kijelölt padra lehet ülni.

– Tudom – mosolyodott el a lány. – Jártam már a … ligetben. – A lány is ízlelgette a szót. Letagadhatatlanul friss zamata van.

– De akkor hova teszed?

A lány felnevetett: – Te viszont nem jártál, látom. Van ruhatár. Ingyenes. Még soha nem használtad?

Vállat vont. Nem volt rá szükség. Gyerekkora óta tudja, hogy mit lehet bevinni és mit nem.

– Mióta jársz ide? – kérdezte, csak azért, hogy ne egy kínos vállrándítással legyen vége a beszélgetésnek.

– Két hete.

– Akkor összesen kétszer voltál – bólintott a fal felé.

– Az igazat megvallva ötször jártam bent.

A mellettük lévő falon felvillant egy digitális hirdetés. Amióta kitalálták a mikro-vetítőket, minden szabadon álló faldarabka hirdetési felület lett.

– A PARK élményére vágyik? – kérdezte egy lágyan búgó női hang, mely azonos tónusban adott el fagylaltot, autót, fogkefét és végbélkúpot. – Vigye haza a parkot magával. Az új DIFA klimatizáló berendezéssel otthonába telepítheti a park üdeségét. A digitális fa nem kíván öntözést, táptalajt, de komplex air-altering technológájával akár összetéveszthető egy valódi fával. – A szöveget egy idióta jelenet követte, melyben egy aggyal nyilván nem rendelkező háziasszony meglepődik, amikor nem valódi fát talál otthon a nappalijában, hanem annak digitális dublőrét.

– Így? – kérdezte a lánytól.

– Mi?

– Így jártál ötször?

A lány felnevetett. – Nem. Tényleg ötször jártam.

– Hogyan?

– Kórházi kredit.

– Ó. Beteg vagy?

– Kicsit – bólintott a lány.

– Két hét alatt ötször – ingatta fejét elismerően. – Az tíz óra. A végén még hozzászoksz,

A hirdetés újrakezdődött, de most egy DIFŰ (digitális fű) került terítékre azok számára, akik nem rendelkeznek elég pénzzel a műfához.

– Arra azért nem lesz túl sok időm.

– Mert? Ha ilyen tempóban látogatod a ligetet, akkor nem lesz nehéz.

– Liget? Szép szó.

– Nekem is tetszik. Régen így hívták a Parkot.

– Tényleg?

– Egészen pontosan úgy, hogy Városliget. Volt egy másik is nem túl messze, az Népliget volt.

– Népliget. Ez nagyon mozgalmasan hangzik.

– Régen megszűnt. Lakópark van helyette. Állítólag a tetőszintre költöztették az összes fát, de ezt csak úgy mondják. Oda földi halandó nem nagyon teszi be a lábát. Ott lakom én is, csak a -5. szinten. Ott nincs fa. Ablak se.

– Az ablak pedig jó dolog.

– Van ablakod?

– A kórházban van. Hatodik emelet.

– Már elnézést, de nincs vásárlókártyád a superior-ban?

A lány olyan jóízűen nevetett, hogy majdnem ledőlt a székről.

– Gazdagnak hiszel, mi?

– Hatodik emelt, ablak, két hét alatt tíz óra liget. A végén kiderül, hogy kocsid is van.

– Kocsim, nekem? Politikusnak nézek ki? Egyébként is, minek? Nincs hova menni, hogy ne ezt lásd – mutatott körbe a lány.

– Azért még léteznek jó helyek.

– Persze, ott van például a tenger. Te voltál már a tengernél?

– Nem. Te?

– Te tényleg A biztosításúnak nézel.

– Nem – ingatta fejét tétován a lány felé. Tényleg nem gondolta különösebben gazdagnak a lányt.

– Nem mintha közöd lenne hozzá, de már nincs munkám. Mióta tüdőbeteg lettem nem kellek senkinek, ezért aztán tiszta szerencse, hogy haldoklom.

Megdöbbenve nézett a lányra. Nem szólalt meg, hiszen ilyesmire nincs mit mondani. A sajnálom nevetséges kifejezés egy ilyen bejelentésre. Az ember azt sajnálja, ha rálép valakinek a lábára, és nem azt, ha valaki vidáman a szemébe vágja a tényt, hogy haldoklik. Ide más jelző kéne, de egy sem jutott az eszébe.

– Megkukultál? – kérdezte a lány.

– Elnézést – köszörülte meg a torkát, de még mindig nem tudott mit mondani.

– Azért nem olyan rossz ám dolog. Például kiszámították a várható élettartamomat, elárulom neked: hat hónap, C6-os biztosításom van, ami egy egész évig tartó kezelést biztosított volna, így a „kieső” hat hónapra járó juttatásokat odaadták, az egészet egyben. Összesen 24 kreditem van, plusz az, ami egyébként is jár, szóval 30-szor jöhetek el ide. Ebből az elmúlt héten ellőttem ötöt, de maradt elég. A gond az, hogy alig tudom, kihasználni.

– Miért?

– Te tényleg nem ismered a szabályokat.

– Azt hiszem, nem.

– Elmondom. Hiába van ezer kredited, akkor sem mehetsz be többször, mint heti kettő. B biztosítás felett, heti három, A4-es fölött pedig korlátlan, de vacak C6-al csak heti kettő. Kész passz. Olyan vagyok, mint egy milliárdos, aki hajótörést szenvedett egy bőrönd pénzzel. Jó mi?

– Nem jó. Sajnálom – rázta meg a fejét. Tényleg sajnálta. A sor előre araszolt egy kicsit. A lány nyögve tápászkodott fel, szinte vonszolta magát azon a pár méteren, melyet meg kellett tennie.

– És bent? – kérdezte, mikor a lány már helyet foglalt.

– Bent mi?

– Terápia?

– Mondhatjuk. Egyszerűen élvezem a növényeket. A kórház hatodik emeletén is van egy pálma. Remek darab. Esküszöm, gyógyulok mellette.

– Tényleg?

– A leletek nem ezt mondják, de a lelkem, hát az ujjong. A tüdőm pedig szinte zsibong a levelek mellett. Szerintem a fotoszintézist érzi a testem.

– Gondolod?

– Persze. Gondolj bele, a növények miatt létezünk, sőt, minden szerves anyag miattuk létezik, sőt, a légkör is miattuk van, de a legjobb, hogy amiatt lettem tüdőbajos is.

– Te most viccelsz.

– Pedig nem. Nem érted, mi?

Nemet intett.

– Szerinted mi a fenét égetett az emberiség évszázadokon át az autókban, gyárakban? A szenet, a kőolajat, a földgázt is növények hozták létre. Vagyis a fény, de ez lassan már metafizikai és nem szerves kémiai kérdés. A lényeg, hogy a növények a hibásak. Ők tehetnek mindenről. Ki kell irtani őket végleg.

Megdöbbenve bámult a lányra, aki egy ideig állta a tekintetet aztán kirobbant belőle a nevetés.

– Bocs! Nem hagyhattam ki. De a kiirtást leszámítva minden igaz.

– Te biológus vagy?

– Hát annak tanultam, de kertész lettem.

– Kertész.

– Tudod, kertész leszek, fát nevelek…

– Ezért mész be, ugye? Mert szereted a fákat.

– Azt hiszem, igen.

– És az oxigén miatt.

– Inkább a fotoszintézis miatt. Hátha a tüdőm számára felrémlik valami a régmúltból, vagy legalább eltanul a levelektől valamit. Ez az egyetlen esélyem.

Nem mert a betegségéről kérdezni. Nem tartotta illendőnek, holott látszott, hogy a lányt egyáltalán nem feszélyezi a téma.

– Tudod, hogy miért húzzák be nappal a tetőt? – kérdezte végül. Mindig is érdekelte a téma, de nem járt utána a dolognak. Kérdésnek jó volt, és legalább másról beszélgetnek.

– Mert a fotoszintézis fény-szakaszában történik az oxigénkibocsátás. Akkor érdemes az erdőben sétálni. Szóval, spéci üveggel felfogják a friss oxigént. Hogy hova kerül, azt ne kérdezd. Az biztos. hogy nem kórházba, de legalábbis nem az én korházamba. Egyébként hülyeség, amit csinálnak. Tipikus romeltakarítás jellegű hozzáállás. A park fái öregek. Valódi, többlet-oxigéntermelést a növekvő növények adják. A régi fa annyit termel, amennyit el is használt. Ha én tudom, akkor ők is tudják.

– Aha.

– Tudod, az idegesít a legjobban, hogy tudják. Ez rettenetesen bosszantó. Mert hülyének néznek bennünket.

– Én nem tudtam.

– Hát akkor téged joggal néznek hülyének. Már, bocs!

– Nem tesz semmit – legyintett mosolyogva. – Ez a becenevem.

– Tényleg bocs – válaszolta a lány és kezét a vállára tette.

Kedves érintés volt. Lágy, nagyon könnyű.

– De komolyan – folytatta a lány. Egészen belemelegedett mondandójába. – Ha tudnád, és most már tudod, hogy anélkül hülyeség becsukni a tetőt, hogy új, frissen növő növényeket ültetnél, mit tennél?

– Ültetnék.

– Ez az! Te is, én is. Akkor miért nem ültetsz?

– Mert nem vagyok a park tulaja.

– Frászt! – kiáltotta a lány és majdnem leesett a székről. – Ha a park, bocs, a liget a tiéd lenne, nem ültetnél. Mert a liget népnyugtatás, álca, ez a park a szemedet eteti, az én együgyű hitemet, hogy talán a tüdőm okosabbá válik, mint én. Ez egy kirakatpark. Reklámpark. Ez a fotoszintézis állatkertje, a gyep pedig az állatsimogató. Ha beültetnék oxigént termelő növényekkel, akkor nem mehetnénk be. Ez a baj, barátom, ha hívhatlak annak.

– Kedves vagy – válaszolt és remélte, hogy nem pirult el túlzottan.

– Hát akkor, barátom, értsd meg jól: ez az egész el van szúrva. Az emberiség vegetál és saját lábát eszi meg, mert már nincs semmi, amit megegyen. Önmagát zabálja föl, de elég fájdalomcsillapítót szed ahhoz, hogy ne érezze. Éppen ez a baj. A fájdalom a gond. Úgy két- kétszázötven éve kezdődött. Akkor még lehetett volna tenni valamit egy kis bemetszéssel. Emlékszem, amikor először volt kellemetlen mellékhangja a köhögésemnek. Éppen palántáztam. Amolyan a „torkomra ment valami” köhögés volt és nem figyeltem fel rá, de pár percre rá újra köhögtem, és akkor tudtam, éreztem, hogy ezt látnia kéne valakinek. De nem mentem el. Nem. Palántáztam tovább, másnap pedig egész nap egynyárikat ültettünk, kővirágot, bársonyvirágot, csupa szépséget. Csak három hónap múlva látott orvos, aki szerint túlélhettem volna, ha az első nap jelentkezem. Tudod miért nem mentem?

A lány ránézett, de valójában nem várt választ. Folytatta: – Mert nem fájt. Az istenért, nem fájt. Ha fájt volna, akkor elmegyek, de nem fájt. Az embernek nem elég a kellemetlenség, azt megoldja, nem elég a kényelmetlenség, kiküszöböli, az embernek fájdalom kell. Erős, éles, fájdalom. Ezért van már ez az egész elrontva. Ha akkor fájt volna nekik, azoknak, akik hatalmukban állt döntést hozni, akkor most nem lenne itt tető, állna a Népliget, vagy hogy is hívták, és én nem lennék tüdőrákos. De nem fájt nekik. Főként azoknak nem fájt, akiknek a leginkább tüskét kellett volna verni a körmük alá. És nektek sem fáj még eléggé! – kiáltotta a sorban állók felé. Többen ránéztek, de gyorsan elfordították a fejüket. A lány remegett a haragtól. Reszkető lábbal állt fel székéről, mely tompa puffanással dőlt el. Vörös, lázrózsás arccal, kiabálva folytatta: – Hiába néztek. Nektek sem fáj még eléggé, mert akkor tennétek valamit, de nem tesztek, mert azokra vártok, akiknek a legkésőbb fog fájni. De ráfizettek, mert amikor majd nekik viszketni fog, akkor ti már vinnyogni fogtok, és amikor nekik fájni fog, akkor ti már agonizáltok. Késő lesz, késő…

– Hölgyem, kérem, hagyja abba! – lépett melléjük egy a Park egyenruháját viselő férfi.

– A hölgy nincs jól – szólalt meg a lány helyett.

– A hölgy valóban nincs jól – mondta sokkal halkabban a lány. – A hölgy dühös. Rohadtuk dühös.

– Rendben, hölgyem – mondta nyugtató hangnemben az őr –, akár dühös is lehet, de azt kérem, tegye csendben, és ne zavarjon másokat. Remélem, megérti. Ha ezt a Parkban teszi, akkor azonnal ki kell majd kísérnem. Ugye, nem lesz gond?

A lány lassan lehajolt a székért. A mozdulat köhögésre ingerelte, de nem állt le. Végül újra helyet foglalt a műanyag alkalmatosságon.

– Elnézést – nézett fel végül az őrre, aki biccentett és otthagyta őket.

– Van benned erő – jegyezte meg mosolyogva.

A lány is elmosolyodott: – Harag van bennem, nem erő. Most élem a haldoklás második stációját. Néha képes lennék mindenit a földhöz verni. Elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Tudod, sokat gondolkodom azon, hogy a föld haldoklik-e, és egyre inkább azt hiszem, hogy igen, de a rajta élők ezt észre sem veszik. Volt régen egy szakasz, amikor egyszerűen nem akartuk tudomásul venni, hogy beteg. Nem figyeltünk oda a dologra, hátha elmúlik. De hát mitől múlt volna? Minden ment a maga útján és nem fájt. Aztán persze tiltakozni kezdtünk, de nem léggé, nem eléggé ahhoz, hogy valódi változás történjen, mert még mindig nem fájt. Aztán alkudoztunk, módszereket találtunk ki, hogy ne fájjon a fájdalom, alternatív megoldásokat, hogy tovább tarthasson az önkívületi állapot. És eljött a depresszió, amikor nem is akartunk már tenni semmit, azzal főztünk, ami van, és keseregtünk azon, ami lehetett volna. És most? Most már beletörődtünk. Heti egyszer megnézünk egy fát, néhány bokrot és kész. Majdcsak elmúlik valahogy. Félek tőle, hogy ez van.

– Akkor ennyi? – Nem érezte a lány fájdalmát, az elkeseredését sem, de mégis áthatotta egyfajta szomorúság, mely meggyengítette a lábait, és kiszárította a ját.

– Mi ennyi?

– Kész, vége. Megesszük magunkat és kalap-kabát. Most mondtad, hogy a betegség utolsó szakaszában vagyunk. Hogy is nevezted: beletörődés.

A lány úgy nézett rá, hogy ember nem nézhetett máshová csak a szemébe. Egészen halkan szólalt meg: – Az oxigént Joseph Priestley fedezte fel 1774-ben. Addig azt sem tudták, hogy létezik. Amikor felfedezte, kísérletezett vele és rájött, hogy a növények oxigént termelnek. Aztán annyiban hagyta az egészet. De egy másik pasi, nevezetesen Ingenhousz tovább kísérletezett és 1779-ben könyvet írt a fotoszintézisről. Azóta tudjuk, hogy létezik ilyen egyáltalán. Te pedig mostantól tudod. Tudod, mi a fájdalom alapvető funkciója? Tudatosítja benned, hogy baj van. Amíg nem tudsz valamiről, addig semmit nem tehetsz érte és ellene. Öntudatlanul csapkodsz csak, értelem nélkül. Még van elég növény, és lábra áll a bolygó, ettől nem félek, de hogy a gyógyulásában hányan fognak meghalni a felszínén, azt nem tudom. Mindegy. Tenni mindig lehet valamit. – A zsebébe nyúlt, magokat tartott a tenyerében. – Ültettél már valamit valaha?

Nemet intett a fejével.

– Akkor, rajta! – csippentett fel a lány tenyeréből néhány szemet és a markába tette. – Fotoszintetizálj kicsiben. Kis fájdalom, kis cselekvés. De cselekvés.

– A -5-ön nehéz.

– Csak találsz rá módot.

Közeledett a bejárat.

– Gondolod, hogy ezen múlik?

– Nem – nevetett fel a lány –, semmit nem használ, olyan keveset, hogy észre sem veszi senki, de legalább tettél valamit.

Elérték a bejáratot. A Park üvegajtaja éppen az előttük várakozó fiatal párhoz ért. Az asszony csókot nyomott a féri orcájára és biztosította arról, hogy pár perc múlva a fák alatt találkoznak.

A lány újra köhögött, de feltápászkodott a székről. Előttük a férfi is eltűnt az üvegajtó mögött.

– Azt hiszem, én nem megyek be – nézett rá a lány.

– Rosszul vagy?

– Kicsit. Felidegesítettem magam.

– A fák alatt lenyugszol. Beszélgethetünk másról is.

– Eleget beszélgettünk. Eridj! – mutatott az épen nyíló ajtó felé.

Nem volt kedve elindulni. Féltette a lányt, holott nem ismerte. Még a nevét sem tudta.

– Fotoszintetizálj, barátom – csapta háton a lány és szinte belökte az ajtón, ahonnan a biztonsági őr már türelmetlen pillantásokkal kémlelt kifelé. – Figyi! A Népliget lakónegyed tetején tényleg van egy park, csak nem a népé, ott voltam kertész.

Kótyagosan jutott át az ellenőrzőponton, és még a kijelölt padon is csak a lány járt az eszébe. Nem is figyelt az éjjeli szél surrogására, a nyitott tető felől ragyogó csillagos égre.

És nem látta, ahogy a lány bizonytalan léptekkel a sor végéhez csoszog, gyengécske mozdulatokkal nyitja ki háromlábú székét, hogy ráülhessen. Köhögni kezd, de nem tűnik rosszkedvűnek.