Nagyi megérkezett, kicsomagolta magát a zöld kabátból – talán harminc évvel ezelőtt is ez volt rajta –, cipőjét betette a szekrény üres rekeszébe, és már ment is a nappaliba.
Kezében pedig ott volt a süti. Egy teljes tálca.
– A süti! – csapta össze kezét Anya.
– Hova tegyem? – kérdezte Nagyi.
– A fa alá, ahová való.
A Nagyi letette. A sárgás tojásmáz fényesen verte vissza a karácsonyfa fényfüzérének zöld, sárga, piros, arany színkavalkádját, mely hamisítatlan karácsonyi pompát varázsolt a szobába. A fények fontosak. És az ízek is.
– De jó! – mondta Anya boldogan.
Nagyi sütije nem változott, nem módosult. Állandó volt, mint az, hogy a Szentese dallal kezdődik és csengőszóval. A Nagyi sütije legalább akkora tradíció volt, mint a halászlé, és az, hogy vacsorára Anya már kissé ingerültté válik, de aztán kisimul, amikor a család enni kezd. A tradíciók nagyon fontosak. Feldíszítik az időt. Összekötik a múltat a jelennel, és a jelent a jövővel. Ez volt a Nagyi sütije, mely minden esetben ott sárgállott a karácsonyfa alatt, mint csúcsdísz a fán, leszámítva, hogy ezt nem a Jézuska hozta, hanem a Nagyi! És bizonyos szempontból ettől nagyobb értéke lett, mint bármi másnak.
A süti összetartotta a családot. A recept, az illat, a látvány. Az „Ó, a süti!” kiáltás, amikor a család megpillantja a tálcát, a gondolat, hogy Nagyi mennyit dolgozott vele, az emlékek, hogy tavaly is volt Nagyi sütije, és tavaly előtt is és az előtt, az idők kezdete óta mindig. Mert Nagyi az Nagyi. Örök, mint az univerzum kiapadhatatlan energiája. A süti pedig az időtlenség aranyló mementója, emlékeztet mindenkit arra, hogy volt és lesz, de bizony, hogy lesz jövőre is karácsony. Tárgyi bizonyítéka annak, hogy a Nagyi átvarázsolta a múltat jövővé, és biztossá tette a világegyetem számára, hogy tovább kell haladni a következő karácsony felé.
Énekelni kezdtek.
Aztán jött az ajándékozás.
A gyerekek elvesztették önmagukat az örömben.
A felnőttek elvesztették önmagukat a gyerekek örömében.
A Nagyi pedig ott ült, beszélgetett, és az ünnepet szolidan, szerényen, de sziklaszilárdan tartotta keretek között, mint valami mindentudó, titkos varázsló. A süti pedig kellett az egészhez. Az volt a jogar, a korona, a karácsony teste.
Oda került a fa alá, és az ünnepség ezzel megkezdődött.
És…
Akkor vették el onnan, amikor leszedték a fát.
Mert a Nagyi sütije, valljuk be, ehetetlen volt.
Kezében pedig ott volt a süti. Egy teljes tálca.
– A süti! – csapta össze kezét Anya.
– Hova tegyem? – kérdezte Nagyi.
– A fa alá, ahová való.
A Nagyi letette. A sárgás tojásmáz fényesen verte vissza a karácsonyfa fényfüzérének zöld, sárga, piros, arany színkavalkádját, mely hamisítatlan karácsonyi pompát varázsolt a szobába. A fények fontosak. És az ízek is.
– De jó! – mondta Anya boldogan.
Nagyi sütije nem változott, nem módosult. Állandó volt, mint az, hogy a Szentese dallal kezdődik és csengőszóval. A Nagyi sütije legalább akkora tradíció volt, mint a halászlé, és az, hogy vacsorára Anya már kissé ingerültté válik, de aztán kisimul, amikor a család enni kezd. A tradíciók nagyon fontosak. Feldíszítik az időt. Összekötik a múltat a jelennel, és a jelent a jövővel. Ez volt a Nagyi sütije, mely minden esetben ott sárgállott a karácsonyfa alatt, mint csúcsdísz a fán, leszámítva, hogy ezt nem a Jézuska hozta, hanem a Nagyi! És bizonyos szempontból ettől nagyobb értéke lett, mint bármi másnak.
A süti összetartotta a családot. A recept, az illat, a látvány. Az „Ó, a süti!” kiáltás, amikor a család megpillantja a tálcát, a gondolat, hogy Nagyi mennyit dolgozott vele, az emlékek, hogy tavaly is volt Nagyi sütije, és tavaly előtt is és az előtt, az idők kezdete óta mindig. Mert Nagyi az Nagyi. Örök, mint az univerzum kiapadhatatlan energiája. A süti pedig az időtlenség aranyló mementója, emlékeztet mindenkit arra, hogy volt és lesz, de bizony, hogy lesz jövőre is karácsony. Tárgyi bizonyítéka annak, hogy a Nagyi átvarázsolta a múltat jövővé, és biztossá tette a világegyetem számára, hogy tovább kell haladni a következő karácsony felé.
Énekelni kezdtek.
Aztán jött az ajándékozás.
A gyerekek elvesztették önmagukat az örömben.
A felnőttek elvesztették önmagukat a gyerekek örömében.
A Nagyi pedig ott ült, beszélgetett, és az ünnepet szolidan, szerényen, de sziklaszilárdan tartotta keretek között, mint valami mindentudó, titkos varázsló. A süti pedig kellett az egészhez. Az volt a jogar, a korona, a karácsony teste.
Oda került a fa alá, és az ünnepség ezzel megkezdődött.
És…
Akkor vették el onnan, amikor leszedték a fát.
Mert a Nagyi sütije, valljuk be, ehetetlen volt.