Egyszerűen rossz kedvem volt. Valójában semmi sem kényszerített arra, hogy így érezzem magam, de ez mégsem tántorított el attól, hogy pocsékul legyek. Belül szorított, kívül nyomott. Megpróbáltam átvenni fejemben a dolgokat, hátha felfedezek valami gondolat morzsát, mely észrevétlenül beragadt a fogaskerekek közé. Akkor végre meg lesz az ok: Áhá, hát ezért! De akármilyen mélyre is ástam, nem voltak szemcsék, morzsák sehol.
Ilyen kedvvel szálltam fel a biciklire. Egy találkozó várt rám délelőtt. Talán az. Talán nincs kedvem látni senkit. Talán ez egyszerű kedvetlenség. Spontán világutálat. Megesik az ilyen. Velem elég gyakran.
Átszeltem a parkot, aztán a fasort, majd szűkebb utcák jöttek, de a kedvem egy jottányit sem mozdult el a naposabb oldal felé. Aztán egy lámpánál megálltam és úgy döntöttem, hogy innen tolom a bicajt. Így legalább jobban sajnálhatom magam.
A kávézó olyan kicsi volt, hogy észre sem vettem. Egy virágüzlet és egy szabóság közé ékelődött be, mintha utólag fúrta volna be magát a két bolt közé, ahogy egy késve érkező diák passzírozza be magát a tornasorba. Egyetlen asztal állt kint az utcán, belül további három várta a vendégeket. Megtorpantam. Nem kávézom, de a hely valahogy kellemesnek tűnt. Nem annyira, hogy leüljek, de azért lelassított, sőt meg is állított egy pillanatra.
– Üljön csak le – szólalt meg mögöttem valaki és már éreztem is, hogy a hónom alá nyúl egy erős, de mégsem tolakodó kéz.
Idősebb hölgy volt. Néni. Talál akkor születhetett, mint a ház, ahol most kávét árult. Szép idők voltak, két csúnya idő között.
Normális esetben ezt erőszaknak értékeltem volna, de ez a reggel már úgy is el volt rontva, tök mindegy, hogy mennyire esik szét még jobban.
– Köszönöm, nem kérek kávét – ellenkeztem.
– Nem baj. Majd iszik egy kapucsínót – terelgetett az asztalhoz.
Letámasztottam a kerékpárt és leültem. Hiába, néha az élet erősebb az embernél.
– Akkor egy kapucsínó?
– Legyen – bólintottam.
A néni eltűnt és nekem egy másodperc erejéig eszembe jutott, hogy lelépek. Végül is erőszakkal tereltek a helyemre. Senki sem vetne rám követ, ha elszelelnék. Már szinte meg is mozdultam, amikor megjelent az ajtóban. Ennyi idő alatt képtelenség lefőzni és kiszervírozni egy kávét, pláne nem egy kapucsínót.
Elém került a csésze és a hab alá bújt fekete. Teasüti is volt hozzá. Csomagolt, mandulás. Ennek örültem. Éppen megköszöntem volna a kiszolgálást, ám legnagyobb meglepetésemre a néni nem tágított mellőlem. Fehér felszolgáló köténye előtt összefogott kézzel várt. Zavartan néztem fel rá.
– Segíthetek? – kérdeztem.
– Látom, hogy nem jól kerékpározik.
Megráztam a fejem. Ez egyre furcsább lesz.
– Téved. Elég jól bicajozom – válaszoltam.
– Nem azon a drótkecskén, hanem a nagy bicajon – rázta meg fejét a néni.
– Ezt nem értem.
– Nem jól kerékpározik.
– Ezt már tetszett mondani, és szerintem nincs igaza.
– De hát rossz kedve van.
– Ennek semmi köze a bicajhoz.
– Hogyne lenne – nézett az ég felé. – Na, figyeljen!
Esélyem sem volt és már mellém húzta a széket. Csészém alól kiszabadította a papírszalvétát, valahonnan egy tollat varázsolt elő és egy nagy kört rajzolt a közepére.
– Ez a maga biciklije.
– Ez egy kör.
– Vonatkoztasson már el egy kicsit! Ez a maga biciklije és most éppen itt tart – mondta és a kör alá egy egyenest húzott, úgy hogy a kör éppen egyetlen ponton érintette azt, mintha egy kerék gurult volna a talajon.
– Hol is tartok? – kérdeztem. Az egész annyira abszurd volt, hogy érdekelni kezdett.
– Itt – mutatott arra a pontra, ahol a kör az egyenest érintette.
– Aha.
– Ez az a pillanat, amikor most beszélgetünk.
– A jelen?
– Na, megy ez – paskolta meg kezem a néni. – Szóval ezt a mostani pontot már elrontotta.
– Nem értem.
– Hát elrontotta. Teljesen feleslegesen itatta az egereket.
– Nem sírtam.
– De sírt volna, ha tud.
Valójában igaza volt. Ha reggel összejött volna, akkor tényleg sírtam volna egy sort a nagy semmin. Inkább nem válaszoltam.
– Na mármost. Ez itt a szelep, húzott egy pöcköt a kör belső ívébe valahol félúton a papír alja, ott ahol a vonallal találkozott a kör, és a szalvéta teteje között. – Ez akkor érte éppen a földet, amikor maga megszületett. Érti már?
Nem értettem.
– Jaj, ne legyen már ilyen oktondi! A kör, vagyis a kerékpár kereke a maga élete. A szelepnél született és mikor fog meghalni?
Ez most komoly? Kora reggel egy kört bámulok egy szalvétán és a halálomról diskurálok?
– Nem tudom, hogy mikor fogok meghalni.
– Hát amikor a szelep megint a vonalhoz ér. Ez egy kör. Kész. Mindenki kerékpárja egy kört megy csak. Ez egy ilyen út. Képzeljen el egy nagyon nagy kerékpárt.
– És az mikor lesz? Mikor halok meg?
– Honnan tudjam? Ez csak egy ábra. Fogalmam sincs, hogy mekkora a maga kereke. Talán kicsi, talán nagy. Itt most el kéne vonatkoztatni. Menni fog?
Egyre inkább úgy éreztem magam, mintha egy iskolában ülnék és Ági néni, a matektanár, tőlem várná a megoldást.
– A lényeg, hogy a kerék mindig csak egy ponton éri a földet. Ezt azért csak érti.
– Ezt értem.
– Remek. És amikor körbeér, amiről nem tudjuk, hogy mikor következik be, akkor magának csengettek. Egy szép biciklicsengővel.
– Ezt is értem.
– Ha érti, akkor azt is érti, hogy ezt a mai reggelt már elpuskázta.
– Miért puskáztam volna el?
– Mert a kerék ezen pontja soha többé nem ér le a földre. Füstbe ment, mert maga összekoszolta holmi fölösleges rosszkedvvel. Egyszóval elrontotta – mondta és egy apró x-et rajzolt oda, ahol már éppen elvált egymástól a kerék és az út.
Csendben maradtam. A néni felnézett rám. Csillogott a szeme.
– Éri már? – kérdezte lelkesen. Talán tényleg tanár volt valamikor.
– Ezt most miért tetszett elmondani nekem?
– Mert, fiatalúr, egyedül maga ül csak ezen a biciklin. Ez egy magányos sport. Csak magán múlik, hogy mit kezd a következő pillanatban, amit maga holnapnak, jövő hétnek, jövő évnek, vagy öt perc múlvának hív most, de amit minden alkalommal jelennek nevez majd. Ez, fiatalúr, a maga felelőssége. A maga kereke soha többé nem ér le azon a ponton, amit elront. Szóval ha legközelebb az egereket itatná, jusson eszébe, hogy ez a pillanat nem jön el többet és maga elpocsékolta. Persze, ha egéritatással szeretné eltölteni, akkor hajrá, nincs azzal semmi baj – mosolyodott el és hátradőlt, mint aki végzett. – Na, csak ennyit akartam mondani.
A kört bámultam.
– Értette?
Nem válaszoltam.
– Szerintem nem – kuncogott halkan, majd olyan gyorsan pattant fel, hogy megijedtem. – Kér még valamit? – kérdezte.
– Nem. Fizetek – válaszoltam kábán.
– Remek. Ötszáz lesz – mondta és elviharzott.
Megittam a kapucsínót. Finom volt. A néni egy tálcával és a számlával lépett újra az asztalhoz. Felvette a pénzt és takarítani kezdett. A tálcájára pakolta a csészéket, a süti nejlonját, a cukrostasak papírjait és a szalvétát is felvette…
Kikaptam a kezéből.
– Elnézést, ez kell – mondtam megbicsakló hangon.
A néni rám nézett.
– Nagyon örülök – mosolyodott el, és már ott sem volt.
A szalvétát a zsebembe gyűrtem és tovább toltam a bicajt. A sarkon visszanéztem a kávézóra. Alig hittem el, hogy pár perce én is ott ültem. A néni már egy fiatal nő mellett ült. Úgy tűnt, mintha rajzolt volna valamit, de messze volt, nem láttam jól.
*
A szalvéta azóta is a falamon lóg. Még aznap bekereteztem. Ha rossz kedvem van a semmitől, mindig eszembe jut a kerék, és az, hogy nem éri meg elpocsékolni az utat, mert ez a pont soha többé nem jön el, és ki tudja, hogy mikor ér ide az a fránya szelep?
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!