Henriett bekopogott az öreghez. Bát nem hitte el mindent, amit olyan sokan állítottak, de azt is tudta, hogy nem véletlen áll most ezen a küszöbön. Az öreg mosolyogva nyitott ajtót.
– Á, Henriett. Csak nem itt tart? Elég gyorsan halad.
– Én csak… – hebegte Henriett, aztán megemberelte magát. – Hát, köszönöm.
Az öreg megvonta a vállát: – Magának köszönje. Ki küldte? Ha Absolon, akkor már mehet is. Még soha nem küldött hozzám időbe tanítványt. Soha. Én nem értem, hogy hova rohan. Ez nem jó senkinek. Se a tanítványnak, se nekem. Ezért hiszitek, hogy egy öreg morgógép vagyok – morogta, miközben eltűnt a ház mélyén. Henriett követte. Az öreg még zsörtölődött. – Absolon nem érti, hogy mindennek meg van a maga ideje…
– Szendile tanárnő küldött.
– Oh! – torpant meg az öreg. – Ő meg késni szokott. Már hetekkel korábban itt kellett volna lennie. Miért nem jött előbb?
Henriett erre nem talált választ. Talán mert most küldték. Egy tanítvány akkor megy el az öreghez, ha küldik. Se előbb, se később. Ide nem lehet csak úgy eljönni. Ez nem az a hely. Ez nem az az ember. Az öregnél töltött minden perc ajándék volt. Itt nem tananyagot tanultak, hanem az életet apró, kis megvilágosodásokban. Ha soha semmit mást nem tanultak volna az iskolában, már ezért megérte volna az ott töltött idő. Csakhogy az öreghez nem lehetett eljutni tanulás nélkül. Sőt, ide csak azok tehették be a lábukat, akik kiválóan teljesítettek az iskolapadban. Ez volt a jutalom érdemjegy és év végi dicséret helyett.
– Mindegy. Üljön le. Éppen teáztam. Kér?
Henriett bólintott. Ha azt, mondta volna az öreg, hogy éppen mérget iszik, kér-e, azt is kért volna. Az öreg bólintott, és egy időre eltűnt a ház hátsó traktusában. Henriett leült és csendben nézelődött. Nem sok diáknak volt lehetősége itt ücsörögnie. Pusztán ez a tény is lelkesítette. Megszemlélete a régi bútorokat, a temérdek könyvet. Öreg ház volt, egy öregember lakott benne.
– Ósdi minden, ugye? – szólalt meg mögötte az öreg. – Henriett összerezzent. – Bocsánat, nem akartam megijeszteni.
– Semmi baj.
– Akkor jó.
Az öreg kiöntötte a teát. Először Henriettnek, majd magának. – Jó kis tea.
Henriett mosolyogva emelte ajkához a csészét. A tea nem volt különösebben finom, bár nem igazán értett hozzá. Az is lehet, hogy finom volt.
– Ízlik?
– Igen.
– Kis hazug – nevetett fel az öreg. – Enyhe, de mégis markáns íze van. Szóval, ha nem érzékeny az ilyesmire, akkor nem fog ízleni. Olyan semmilyennek tartja.
Henriett úgy döntött, hogy nem játssza meg magát. Az öreg előtt úgy is butaság lenne: – Kicsit ízlik. Vagyis nem tudom, hogy ízlik-e.
– Ez jó válasz – bólintott az öreg. – „Nem tudom.” Ezeknek a szavaknak kéne a leggyakrabban kiröppenniük az emberek száján. – Kortyolt egyet. – Egyébként ez a tea egy ezeregyszáz éves fáról származik. És még mindig van benne élet. Mit szól hozzá?
– Az igen – bólintott komolyan Henriett, és egy kicsit más hozzáállással kortyolt a csészébe.
– Így más az íze, mi? – mosolygott rá az öreg.
– Kicsit.
– Hát igen. A tudás mindent átszínező hatalma már csak ilyen. Egyébként a csésze, amiből iszik, ötszáz éves.
– Jesszusom! – hördült fel Henriett.
Az öreg felnevetett: – Ugye? A tudás mindent átszínező hatalma. Na, meséljen az iskoláról.
Beszélgetni kezdtek. Az öreg élénkent érdeklődött a tanárokról, a tornaterem felújításáról. Képben volt a napi történések terén is. Henriett mesélt, és elfelejtette, hogy kivel társalog. Több csésze tea, és sok-sok perc elfogyott. Beesteledett, mikor az öreg végül a térdére csapott.
– Na, jól van, Henriett. Tudok, amit tudok. Láttam, amit láttam. Ideje hazaindulnia. Henriett bólintott és felegyenesedett az amúgy igencsak kényelmes karosszékből. Csodálatos délután volt. Még nem tudta, hogy mit kapott, de hogy kapott valamit, abban biztos volt. Az öreg elmosolyodott, majd hirtelen előrehajolt, és a Henriett előtt pihenő csészét egy pöcköléssel lependerítette az asztalról. A csésze ezer darabra tört. Henriett felsikoltott. Az öreg kíváncsi tekintettel fürkészte az arcát. Henriett letérdelve próbálta összeszedegetni a szilánkokat.
– Hagyja. Már szétesett.
– De hát ezer éves volt.
– Csak ötszáz. A tea volt ezer. Azt nem sajnálja jobban?
– Akkor ötszáz! Összetört – Henriett alig tudta magába tartani indulatait. Az öregen nem látszott, hogy megrendült volna. – Maga nem ideges?
– Miért lennék? Eltört, hát eltört. Úgy is régi volt.
– Nagyon régi. Nagyon- nagyon régi.
– És ettől értékes lett?
– Hát nem?
– Nem tudom.
– Mit nem tud? Ez egy vagyont érhetett.
– Talán.
– Biztos.
Henriett tovább szedegette a darabkákat. A sírás kerülgette. Amikor megérezte az öreg kezét a vállán, kibuggyantak a könnyei. Az öreg felsegítette. Kedves, de kemény tekintete volt. Henriett nem tudott tőle szabadulni.
– Henriett. Tanuljon meg egy fontos dolgot. A kor önmagban nem érték. Vannak öreg és kincset érő dolgok, és vannak öreg és már semmire sem jó dolgok. Érti ezt? – Henriett bólintott. – Most fel kéne tennie egy kérdést.
– Tényleg?
– Igen. Erre várok.
Henriett összeráncolta a szemöldökét. Elfelejtett sírni. Egy hosszú percig álltak egymás előtt, mire megszólalt: – Hogyan különböztetem meg a kettőt egymástól?
Az öreg arcán széles mosoly terült el: – Az öreg kincsben van élet, az öreg haszontalanban már nincs élet. Ez a különbség. Ha valamiben van élet, annak minden évvel nő az értéke. Amiből elszállt az élet, az minden évvel egyre haszontalanabbá válik. Ez a titok.
Az öreg megpaskolta Henriett könnyes arcát, és hátrébb lépett, mint aki végzett a dolgával.
– Két kérdésem lenne még – nézett rá Henriett komolyan. Már nem sírt.
– Figyelek.
– Az első: tényleg ötszáz éves csésze volt?
– Igen.
– A második: honnan tudom valamiről, hogy van-e benne élet?
Az öreg egy aprót bólintott. Alig lehetett észrevenni. – Nem lehet tudni.
– Nem?
– Nem.
Henriett bólintott, elindult a kijárat felé. Már az ajtónál tartott, amikor az öreg újra megszólalt: – De érezni lehet.
Henriett nem fordult meg. Biccentett és kisétált az esti ég alá. Felnézett a csillagos égre… öreg volt. És vibrált benne az élet.
*
Március 2. Régi dolgok napja. Ezen a napon tiszteljük meg a régi dolgokat… vagy éppen szabaduljunk meg tőlük.
**
