Új szabály

2026. október 28.

Albin végre beszabadult a közértbe. Sokan voltak, de ez egyáltalán nem érdekelte. A vacsorára gondolt, és összefutott a nyál a szájában. Valójában egész délután a vacsorára gondolt. Nem jutott ki délben a hivatalból, és a délutánja sem volt felhőtlen. Néha keményebben kell megdolgozni a pénzért. Persze ezeket a napokat kárpótolják azok, amikor csupán az a dolga, hogy leplezze a semmittevést. Mindegy. A lényeg, hogy éhes volt.
Megállt a nyers húsok hűtője előtt és elgondolkodott. Manda is éhes lesz. Edzés után mindig farkast játszik. Talán süthetne egy kis sztéket. Nem hétfői kaja, de na és? Kivett két szemrevaló darabot és betette a még üres kocsiba. Tovább igyekezett. Sör is kell. És persze a sztékhez némi krumpli, legyen mondjuk püré, és nyilván kell hozzá valami szósz is. Vaj, de jó drága. Aztán talán előtte csinálhatna valami levest. Mondjuk sokat. És persze nem esnek majd neki a kajának. Előtte egy kis sajt. A sajthoz a bor megy. De már van sör. Megtorpant. Nem baj. Lesz ez is meg az is, és majd eldől. Aztán ott van még a desszert, és persze jól jönne valami kis előétel a sajt mellé. Mondjuk valami kis rágcsálni való…
– Nem lesz ez egy kicsit sok? – szólalt meg mögötte valaki.
Megfordult. Egy töpörödött emberke állt mögötte. Ősöreg volt, de a szemei élénken villogtak.
– Maga kicsoda? – kérdezte Albin. Nem szerette, ha megzavarják vásárlás közben.
– Én… Isten vagyok.
– Ja, persze. Én meg a maga fia, Jézus.
– Nem az. Őt ismerem, magát meg nem.
Albin felnevetett. A helyzet abszurd volt. De hát manapság a világ tele van bolondokkal.
– Akkor nem vagyok az. Mehetek vásárolni, vagy van valami parancsolata esetleg a számomra?
– Van. Egy csomó – bólintott az öreg.
– Akkor tartsa meg magának.
Mosolygott rá hidegen Albin és elindult a soron. A reggelire is gondolni kell. Mondjuk korábban kel, és összecsap egy kis egg benediktet. Ahhoz kell viszont tojás.
– Ez nagyon sok minden – hallotta az öreg hangját közvetlenül mögötte.
Idegesen fordult meg.
– Most ugye nem követ?
– De igen.
– Miért?
– Isten vagyok, megtehetem.
– Nem teheti.
– Ugye nem igazán érti, hogy mit jelent az a szó, hogy isten?
– Értem, de maga nem az.
– Ezt miből szűrte le?
Albin egy pillanatra megakadt a válaszban. A kérdés jogos. Hogy lehet valakiről megállapítani, hogy isten-e vagy sem? Nyilván sehogy. Mivel eleve senki sem tudja, hogy hogy néz ki…
– Pont úgy, ahogy én – válaszolta az öreg.
Albin nyelt egyet. Arról nem volt szó, hogy gondolatolvasás lesz a konzerveknél.
– Jó trükk, de akkor sem az.
A választ nem várta meg. Sarkon fordult és eltolta a kocsit a gyümölcsök felé. Szőlő lesz. A szőlő jó afrodiziákum, nem? Vagy az az eper? A fene se tudja. Vesz mindkettőből.
– Ezt mind meg fogja enni? – kérdezte ismét a tarkója mögött az öreg.
– Ezt hagyja abba.
– Nem hagyom. Persze hagynám, de nem tehetem.
– Miért nem?
– Mert ennek így vége lesz hamarosan, ha nem teszek valamit.
– Minek lesz vége?
– A világnak. Maguk annyit esznek, mint még soha senki. Annyi mindent termelnek, vesznek, fogyasztanak, mint eddig még senki. Ennek rossz vége lesz.
– Maga ilyen közgazdász isten?
– Nem én isten isten vagyok.
– És eddig nem tűnt fel magának, hogy kicsit elszaladt velünk a ló maga miatt.
– Miattam?
– Hát nem is én voltam, aki megteremtett minket.
– Ja, úgy.
– Ja, úgy. Ezt eléggé elszúrta. Ugyanis ilyenek vagyunk és kész. Ha gondolja, akkor ezt veheti szemrehányásnak is.
Albin újra ráengedte hideg mosolyát, azt a „na erre varrj gombot”-félét, és elindult a kasszák felé. A kocsi nehezen lódult meg a súlya miatt, de azért boldogult vele.
Az önkiszolgáló kasszánál volt mit lecsipogtatnia.
– Arra gondoltam – mondta az öreg a háta mögött.
– Jézusom, ezt ne csinálja többet.
– Isten vagyok, csinálhatom.
– Akkor se.
– Szóval arra gondoltam, hogy esetleg kicsit átkutyulom a parancsolatokat, meg a szabályokat.
– Aha. Remek. És innentől mi lesz?
– Mit szólna ahhoz, ha ezentúl csak annyit ehetne, amennyire szüksége van?
– Jó. Legyen így. Mehetek.
– Nem. Az úgy lesz, hogy abban a pillanatban, amikor már csak azért eszik, mert még van maga előtt valami, akkor nem tud tovább enni. Képtelen lesz rá. Nézzük csak a kosarát. Ez rengeteg étel.
– Higgye el, mind meg fogjuk enni.
– Jó. Rendben. De lesz még egy szabály is. Semmit sem dobhat ki többé. Amit megfőz, azt meg is eszi. Mondjuk mindegy, hogy hány napig eszi, ennyiben engedek, de hogy megeszi, az biztos. Úgy hívom majd, hogy „Amit főztél, megeszed!” szabály.
– És ha nem eszem?
– De megeszi. Mert addig nem tud semmi mást lenyelni. Semmi friss étel, semmi új vacsora. Amíg megvan a régi, addig más nem jut be a száján.
– Hát erre befizetek. Manda soha nem eszi meg másnapos kaját.
– Akkor éhes lesz. Az sem baj.
– De azt nem ő főzte?
– Nem, de neki főzték. A szabályokat majd kidolgozom.
– Oké. Dolgozza. De ne velem. És ne is siessen vele olyan nagyon. Ráér.
– Nem ér rá.
– Dehogynem. Menjen szépen haza, és írjon egy jó kis vázlatot. Aztán azt dolgozza át. SWOT-analízis meg minden. Csak megfontoltan.
– Én mindig megfontolt vagyok.
– Hát az ábra azt mutatja, hogy nem igazán.
– Mondjuk ez igaz – biccentett az öreg. – Arra gondoltam, hogy mondjuk maga és Manda lenne a tesztalany.
– Mármint mire?
– Az új emberre. Kipróbálnék ezt-azt. De a lényeg az lenne, amit az előbb mondtam.
– Nem kérjük. Kísérletezzen mással.
– De én magával akarok. A végén majd csinálunk egy kérdőívet is, jó?
– Nem jó. Hagyjon ki belőle.
– Nem hagyom.
– De igen, mert én nem engedem.
– Én meg isten vagyok, és nem érdekel, hogy mit enged meg vagy mit nem. Itt én engedek dolgokat.
Albin sóhajtott egyet. Az öreg csillogó szemébe nézett és közelebb hajolt hozzá. Végül is vicces kis ember volt. Szinte el is felejtette, hogy mennyire éhes.
– Jó. Figyeljen ide. Megígéri, hogy nem zaklat többet, ha leszünk a tesztalanyai?
– Meg.
– De semmi zaklatás. Otthonról tesztel minket. Távteszt. Nem keres minket, nem zaklat minket.
– Oké.
– Oké.
Albin biccentett, fizetett és olyan gyorsan tolta el a kocsit a parkoló irányába, hogy az majdnem felborult. Hát akkor ide legalább fél évig nem jön. Nem baj, nem is igazán szereti ezt a környéket. Majd bevásárol a sarkon. Azt a helyet úgyis jobban szereti.
…
A vacsora pazar volt. Sőt, szenzációs. Manda hálás volt, és a szőlő is bejött. A húsból nem maradt. A többiből persze igen. Főleg a krumplipürét mérte el. Mindig ez volt. Azt valahogy nem tudta kiszámolni. Mindegy. A maradékot, volt vagy fél adag, kidobta. Mandának nem kell majd, neki meg nem lesz elég…
…
A szemeteskonténert nagy mázlijára csak két nap múlva ürítették ki. A házmester már kitolta az utcára, de még tele volt. Hajnalban mászott bele. A saját szemeteszsákjukat könnyen megismerte. Babarózsaszín volt. Kiszagolta a hideg krumplipürét, feltépte a zacskót, és nekilátott. Mandára gondolt és arra, hogy most áldozatot hoz érte. És persze éhes is volt. Farkas éhes.
*
Október 28. Nemzetközi Fenntarthatósági Nap (World Sustainability Day)
Az átlagos európai fogyasztási életmód körülbelül 2,8-szorosan lépi túl a fenntarthatóság határait (vagyis majdnem 3 Földre lenne szükség, ahhoz, hogy ez az életmód fenntartható legyen). A pontos érték attól függ, mit mérünk: az ökológiai lábnyomot vagy a bolygó környezeti határainak átlépését. Ha mindenki úgy élne, mint az emberek Magyarországon, akkor 2,1 bolygóra lenne szüksége az emberiségnek. Jól állunk. Ha elég keményen gyúrunk rá, akkor csak elérjük már mi is a 3-at.

🎲 Még egyet!