Kordélia egy ideig csendben nézte az Odett kezében vibráló kijelzőt. Szombat reggel lévén egyikük sem sietett sehova. Majd este lesz pörgés. Vagyis délután kezdődik, de az még csak előjáték lesz a bulihoz, egy kis bevezetés az estébe.
– Ez nagyon drága – nézett rá Odett. Legjobb barátnője arcán őszinte fájdalom tükröződött. Megértette a kínt. Őt ugyan nem érintette, mert elég szerencséje volt ahhoz, hogy apja ne hagyja teljesen magára, miután kikerült az iskolából. Apa szerette. Ő meg az apját. Persze Odett családja is rendben van, sőt, bizonyos tekintetben még irigylésre is méltó a helyzete. Csak a pénz csordogált gyengébben azokban a medrekben.
– Ez szükséges, Odett.
– De ha ezt kifizetem, akkor egy hónapra ugrott minden. Mellesleg megjegyzem, hogy a ma este is, ami miatt az egészet elkezdtem.
– Nem mára fizetsz, hanem egy életre. Ezt ne feledd el.
– Jó szöveg, Kordi, de nem elég felvillanyozó.
– Ez van. Be kell fektetned a jövőbe, mert ha nem teszed, akkor hátrányba kerülsz.
– És ez szerinted igazságos?
– Az élet soha nem volt igazságos. Soha. Odett, édesem, te is tudod, hogy mi a helyzet. Ha nem tartod fenn a színvonalad, ha nem mész a trendekkel, ha nem fektetsz magadba annyit, hogy versenyképes legyél, akkor nincs mese, a sor végére kerülsz. Ezért kell. Szükséges, sőt, egyenesen kötelező.
Odett újra a képernyőre nézett és görgetni kezdte a listát.
– Jó. Egy mellműtét 4000. A szemek 3000. A haj, egy normális beállítással, és legalább két vagy inkább három alapváltozattal 3000. A lábakat…
– A lábak jók. Azzal ne törődj.
– De hát nem jók. Olyan átlagosak, mint egy haranggörbe közepe.
– Az éppen elég. Figyelj, nem bombázót kell csinálnunk belőled.
– Nem? Akkor minek ülünk itt?
– Azért ülünk itt, hogy rendben legyél. Hogy vállalni tudd magad. Hogy oda merj állni, hogy megakadjon rajtad a szemük.
– Az egy vagyon.
– Nem igaz. Elég sok, de nem kifizethetetlen.
– De ez rengeteg. – Odett tovább görgetett, miközben szemébe könny gyűlt. Érthető, gondolta Kordélia. Én valószínűleg az öngyilkosságon morfondíroznék.
– Ez rohadtul igazságtalan. Miért nem kaphat mindenki egy szabvány, normál, átlagosan jó formát? Miért kell az egészet a legaljáról kezdeni? Hát hogy nézek ki? Tönk lábak, púpos hát, kancsal szem, nyomorult kis fogak. Istenem, mint egy kis gnóm.
– Most túlzol, Odett. Még így is szép vagy.
– Te meg kedves. Ocsmány vagyok. Egy évnyi keresetem sem lenne elég ahhoz, hogy feltűnjek a piacon. Soha nem leszek…
– Odett! Ezt most hagyd abba! De képes leszel. És ezt komolyan mondom. Erre szükséged van. Ez egy hosszú távú befektetés, amire még negyven év múlva is szükséged lesz. Szóval ne hisztizz, kérlek.
– De nincs pénzem!
– Majd lesz…
Kordélia nyelve hegyén megjelent egy mondat, amit nagyon nem akart kimondani, de amit nem tudott visszatartani. Ez van, ha az embernek tényleg jó barátai vannak. Olyan barátai, akik a tűzbe mennének érte, akik nem egyszer mentették meg őt, ha bajba került. Odett ilyen volt. És most éppen pánikolt.
– Na, figyelj. Adok kölcsön.
– Nem akarom.
– De akarod, csak nem mered elfogadni. És ez engem nem érdekel. Adok annyit, hogy a legszükségesebbeket megcsinálhassuk.
Odett hüppögött, de látszott rajta, hogy elfogadta a felajánlást.
– Jó. De csak a mell, a szem és kicsit a haj. A többit megoldom én. Majd veszek fel kölcsönt…
– Persze. Aztán soha nem jössz ki belőle. Ne marháskodj. Tessék csak bejelölni mindent. Csak arra kérlek, hogy ne a prémium kategória legyen. Azt azért magamnak sem engedem meg.
– Hülye vagy? Nekem elég az első fizetős sáv.
– Azért legyen a második – mosolygott Odettre Kordélia. – Az A1 nem ér semmit. A2. És a cici legyen A3.
– Ne már…
– De igen.
Odett kattintani kezdett. Remegett a keze. Percek kellettek hozzá, és a lista végén megjelent a végösszeg. 12 000 kredit.
– Ez pokoli sok.
– Persze hogy az, de én szeretlek – kacsintott egyet Kordélia, majd gyorsan hozzáérintette ujját a képernyőhöz, mielőtt Odett újrakezdhette volna a nyüszögést. – Ez kész.
– Atyaisten! – nyögte Odett. – Ezt én nem érdemlem meg.
– De igen. Majd megadod, ha olyan körökben fordulsz meg, ahová innentől bemerészkedsz.
Egy ideig izgatottan nézték a képernyőt.
– Mikor már? – nyögte Odett. – Megőrülök.
– Nyugi. Átfut a tranzakció… aztán…
– Most! – sikoltotta Odett.
Most már meghatódva, tátott szájjal bámulták a képet.
– Ez gyönyörű – suttogta Odett.
– Ezt megérdemelted – válaszolta komolyan Kordélia. – Egy olyan dögös, szuper nő, mint te, pontosan ilyen avatárt érdemel.
Odett sírva ölelte át, ezért nem látta, hogy az avatár boldogan int feléjük, majd ahogy egy jó AI-perszonához illik, legszívesebben menne már a dolgára. A sikeres esti bulihoz nem egy találkozót kell még lebonyolítania a virtuálnak olyan helyein, ahol hús-vér ember még soha nem fordult meg.
– A csajszid már menne – nevetett fel Kordélia.
– Ja. Aha – hüppögte Odett. A kijelzőre nézett és újra elsírta magát.
– Gyönyörű vagy, Odett – súgta Kordélia. Nem lehetett tudni, hogy ez kinek szól igazán, de végül is ez mindegy volt.
