Negyvenhárman ugrottak talpra a holdkomp szűk kis terében. Az izgatottságot szinte tapintani lehetett.
– Kedves mászók! – bődült el nagy hangon a csoportot vezető holdi alkalmazott. A pilótafülke előtt állt. – Kérem, figyeljenek ide, mert bár nyilván azt hiszik, hogy kívülről tudják azt, amit elmondani készülök, higgyék el, most egészen máshogy fogják azt érzékelni.
A kijáratot kémlelő mászók többsége türelmetlenül morogni kezdett. Csak néhányan néztek a csoport vezetője felé.
– Egy! – sorolta a csoportvezető. – Mielőtt kinyitjuk a komp ajtaját, minden szkafandernek légmentesen zárnia kell. Az életfenntartó rendszereknek üzemelniük kell. Ezt a komp érzékelői detektálják, és addig nem nyílik ki a komp ajtaja, míg minden egyes mászó szkafandere kifogástalan állapotban nem lesz. Érthető?
Enyhe morgás jött válaszul.
– Helyes. Önök a mai harmadik turnus. Jelen pillanatban a Mons Huygens legmagasabb pontjára mintegy kétszázharminchárom ember mászik felfelé. Lefelé összesen háromszázkilencvenketten ereszkednek. Kijelenthető, hogy elég nagy ma a tumultus. Nem csoda. Ha elsőként lennék itt, én is ugyanazt érezném, amit önök. Kevesen mondhatják el magukról a Földön, hogy megmászták a Hold legmagasabb pontját. Pár ezer emberrel osztozhatnak ezen a dicsőségen. Természetesen csak akkor, ha élve visszajutnak a túráról. És itt térnék rá mondandóm legfontosabb részére. A mászás alatt, kérem, fogadjanak szót nekem. Semmit sem mondok a magam kedvéért. Az én célom az, hogy hazafelé pontosan ugyanúgy negyvenhárom ember üljön itt, mint most. Ennek érdekében, kérem, kövessék az utasításaimat. Amennyiben nem így tesznek, úgy az illetőért nem vállalok felelősséget. Az sem érdekel, ha meghal a mászás alatt, ha ezzel a többiek életét megóvhatom. Ezért kérek mindenkit nyomatékosan, hogy ne ragadtassa magát önálló akciókra. Nem éri meg. Az már önmagában csodálatos eredmény, hogy itt vannak. Ezt véssék az eszükbe. Számtalan holttest mellett gyalogolunk el felfelé, és lefelé is. Különösen a csúcson lesz sok halott. Ők kis kivétellel mind olyan emberek voltak, akik hősködni akartak. Engem nem érdekel, hogy milyen kunsztra készülnek. Nem érdekel, hogy kinek milyen fantáziái vannak a csúcskísérletről. Nem érdekelnek az elmebetegek. Ha van ilyen önök között, az jó ha tudja, a kisujjamat sem fogom érte megmozdítani, ha ezzel bárkit is veszélyeztetek. Elég világosan beszéltem?
Csöndet kapott válaszul.
– Jó. Akkor vegyék fel a sisakjukat, kapcsolják be rendszereket, és irány a csúcs. Életük legcsodálatosabb élménye várja magukat, ha van eszük.
Kis készülődés után a komp ajtaja idegesítő lassúsággal nyílni kezdett. Kellett hozzá egy perc, mire a csoportvezető megadta a kiszállási engedélyt.
+++
Eliot tizenharmadikként lépett a Holdra.
– Kis lépés ez az emberiségnek, de hatalmas ugrás nekem! – súgta az orra alá.
A felfelé vezető út zsúfolt volt. Boldogan integető mászók lépkedek el mellettük. Ők már elmondhatták magukról. Jó nekik. Eliot szíve a torkában dobogott. Ahogy közeledett a csúcs, úgy sűrűsödek a kitaposott ösvényt szegélyező halott mászók. Legtöbbjükön volt sisak, de sok arcot látott szabadon, felengedett sisakpanellel is. Elhaladtak a híres „lilasisak” mellett is. A testet már szinte teljesen belepte a holdpor. Közel jártak. A sor lelassult, majd ácsorgássá korlátozódott.
– Kis torlódás van fent – reccsent fülébe a csoportvezető hangja. – Hamarosan megyünk tovább.
Eliot körbenézett. Alig hittel el, hogy itt áll. Annyi tervezés, annyi év munkája, olya sok óra kitartó gyakorlása után végre eljött a pillanat. Már csak méterek választják el a céltól.
A sor meglódult. Szinte futva értek fel a csúcsra.
– Hölgyek és urak, kedves mászók. Önök a Mons Huygens tetején állnak. Elmondhatják magukról, hogy sok milliárd földi társukkal ellenététben önök megmászták a Holdat! Gratulálok mindenkinek. A bázison természetesen átvehetik majd az erről szóló hivatalos dokumentumot is. De most csak élvezzék a pillanatot. Fél órájuk van az ereszkedés előtt.
Eliot szíve a torkában dobogott. Itt van hát. A világ népességének legelitebb társaságába kapott belépőt. Ő Eliot, az eddig ismeretlen földi. És ő lesz az is, aki úgy megy le erről a hegyről, mint a világ lehíresebb mászója. A világ már csak ilyen. A semmiből valami lesz. A senkiből valaki. Ez a természet rendje. A bátorság rendje, az emberiség rendje. Mély levegőt vett. Tudatában végigcikázott az a sok száz óra, amit erre a pillanatra készülve töltött. Az a sok gyakorlás. Az a rengeteg pénz, amit vákuumkamrákra és hűtőberendezésekre költött. De megérte. Most már nyilvánvaló volt, hogy megérte. Mert ő lesz az első ember. Ő, Eliot, lesz az, aki szkafander nélkül…
A sisakpanel sziszegve nyílt ki.
Eliot fenséges, elégedett mosollyal nyugtázta bőrén a világűrt. Pontosan ilyennek képzelte.
Ő volt az első…
Széttárta a kezét és körbefordult, hogy mindenki lássa. Két másodperc telt el. Nem sok. Négy volt a rekordja. Figyelt arra, hogy ne késlekedjen. A Hold képe forgott vele, ahogy ő forgott a sarkán. Látta a meghökkent arcokat, a csodálkozó, irigykedő pillantásokat. Szédítő pillanat volt. Látta a csoportvezető üvöltő száját, de azt nem hallotta, hogy mit üvölt. Szédületes volt minden. Túlzottan szédítő.
Aztán már semmi más nem látott. Azt sem hallotta, amikor a csoportvezető a teste fölé hajolva megállapítja a halálát, és a fejét csóválva azt dörmögi a mikrofonjába.
– A franc essen bele, ez már a harmadik a héten. Miért én fogom ki az idiótákat?
*
A Hold napja
1969. július 20. Az emberiség először teszi lábát a Holdra.
