Úgy döntött, hogy sétál egyet. Kint sütött a nap, és semmi kedve nem volt az irodában gubbasztani. Akármi is történt. Egy kellemes a séta az utcán jót tesz majd az idegrendszerének.
– Sétálni megyek – jelentette ki.
– Biztos ez, uram? – pattant fel a titkár. Rémültnek tűnt.
– Persze. Ne legyen már ennyire betojva. Csak egy séta.
– Küldök magával testőrt.
– Minek?
– Hát, mert…
– Semmi szükség rá. – Így is gondolta, bár teljesen nem volt biztos a dolgában.
– Azért én küldök – biccentett még mindig rémülten a titkár. – Sőt, magával megyek.
– Egyedül szeretnék.
– Majd legközelebb. Nekem is kell egy kis séta.
Nem ellenkezett. Manapság egyre kevesebbet mondott ellent a dolgoknak, pedig ez régen kifejezetten sajátja volt. Változnak az idők.
Kint meleg volt. Néhány méter után ráfordultak egy zajos, forgalmas utcára. Tömeg hullámzott kiismerhetetlen mintázatban a boltok előtt. Most először járt az emberek között, amióta megtörtént az elképzelhetetlen. Lám, a történelmet nem érdekli képzelet. Mindegy. Ez van. Magánemberként, lassú lépésekkel sétált a forgatagban. A titkár majdnem mellette haladt. A testőr valahol hátul. Vajon mindek jött egyáltalán? Mit tehet onnan hátulról, ha valami baj jönne?
– Disznó! – kiáltotta el magát valaki a tömegben.
Nem vette magára. Ez csak egy szó.
– Mocskos szemét! – csattant fel valahonnan. – Rohadj meg!
– Ezt nekem mondják? – nézett a titkárra.
– Attól tartok, hogy igen.
– Gazember! Hulladék! A k*va anyád….
Valahonnan egy napfényben csillogó köpet csapódott elé a járdára. Megtorpant.
– Uram, talán be kéne fejeznünk a sétát.
– De miért? – nézett a titkárára megrökönyödve.
– Be kéne fejeznünk.
Sok felől sok szitok ért el hozzájuk. Sok nyál repült ki sok szájból.
– De ez… ez…
A titkár karon fogta. Valahonnan előkerült a testőr is. Épen jutottak vissza a toronyházig, és léptek be a csarnokba. A titkár hívta a liftet.
Nem is tudta, hogy miért, de remegett. A megaláztatás vagy a harag? Vagy mindkettő.
Kifakadt: – Ezek… Hát igen. Ezek a kis szemetek. Tessék, ide jutottunk. Egészen idáig jutott el a drágalátos nép. Ez kellett nekik. Ez! A gátlástalan, állati durvaság. Ez kellett nekik. Erre vágytak. Nem. Nem lehetett úgy, ahogy mi, ahogy nekünk… Nem volt jó nekik a kultúra, a nyugalom. Erre voltak kiéhezve. Ez… ezt tette a nagy változás, a nagy szabadság. Állattá váltak. Erőszakos, szaros állatokká. Ez! Most jobb? Ennek örülnek? Hogy borzalmas dolgokat tesznek, borzalmas dolgokat mondanak? Ez a hangnem jobb? Mások gyalázása, mások megalázása? Leköpése? Ettől most boldogabbak?
– Uram…
– Mi van? – A titkár nem folytatta. A lift megérkezett. Szélesre tárult krómtükör ajtaja. – Mi van már?
– Ők csak…
– Igen? Ők csak? – lépett a liftbe. – Ők csak mi?
– Ők csak kimondják, amit gondolnak.
– Kimondják? – robbant fel. – Hiszen gyalázkodnak. Mocskosnak neveznek. Rohadéknak, disznónak. Eddig bezzeg…
– Eddig is ezt gondolták.
– De nem köpdöstek. Az én időmben nem így viselkedett az, akinek nem tetszett valami.
– Nem. Mert akkor nem merték…
A liftajtó csukódni kezdett. Megfogta a kezével, hogy megakadályozza. A titkár mereven nézett rá.
– És most?
– Most merik.
– A gyalázatot, a becsmérlést, a trágárságot, a mocskolódást? Ezt merik? Ez a nagy változás? Hogy igaztalanul, hogy igazságtalanul…
A titkár felemelte a kezét, és ez belé fojtotta a szót. Ilyet soha nem tett még vele senki.
– Uram.
– Tessék.
– Ne zavarodjon össze. Az, hogy most kimondják, még nem jelenti azt, hogy nem mondanak igazat. Csak önnek fáj hallani…
Az ajtó újra nekidurálta magát, hogy becsukódjon és most senki sem állt ellent neki. Sem kint sem bent.
Egyedül lendült fel a magasba. Senki sem kísérte fel, a felhők közé.
