A buszon sokan voltak. Nem annyian, hogy halálfélelmem legyen, de azért elegen ahhoz, hogy ne érezzem magam magányosnak. Elindultunk. A férfi ugorva érkezett meg mellém. Sportos alak, sportos öltözet, beslisszolt a záródó ajtók között. Egy ideig csend volt, aztán valaki megszólalt mellettem.
– Na, hello, tesa!
Nincs testvérem, ezért ez így meglepett. Átfutottam fejben a családfát, de nem volt időm gondolkodni, mert a szöveg folytatódott.
– Na, és mi a helyzet Koppenhágában?
Nyilván hideg van, vontam meg a vállam, miközben felfogtam, hogy miről van szó. A sportos férfi, felhívta a dán tesát, hogy csevegjen egy kicsit vele, míg megy a busz.
– Hello, tesa, jött a válasz kristály tisztán a másik oldalról.
Hát igen, a modern technológia. Dánia hangban pont olyan közel van, mint Zugló.
– Az jó. És mi a terv hétvégére? Egy kis kirándulás? – kérdezte a pesti tesa.
Nem tudtam nem észrevenni a módszert, ahogy a férfi telefonált. Amikor beszélt, úgy tartotta szájához a telefont, mintha egy kaviáros pirítósba készülne beleharapni, amikor a dán tesát hallgatta, megpróbálta a telefont beletömködni a fülébe. Nem értettem a módszert. Régen úgy voltak kialakítva a telefonok, hogy a kettő egyszerre is ment. Most már nem? A hangerővel nem lehet baj, hiszen a buszvezető is hallotta mindkettejüket, pedig mi a hátsó ajtónál álltunk. Különösen érdekessé vált a dolog, amikor észrevettem, hogy a telefon kamerája be van kapcsolva, így amikor a pesti tesa megpróbálta a hallójáratába dugdosni az amúgy téglalap alakú eszközt, én látszottam a képen. Belemosolyogtam a kamerába, nehogy azt higgyék fenti északon, hogy Pesten csak bunkók utaznak.
A párbeszéd folytatódott. Az a helyzet állt elő, hogy a dán tesának nincs kedve hétvégére Koppenhágába autózni. Messze van, nagy a forgalom, de főleg azért, mert munka ügyben kell mennie. Hát ez gáz. Persze, ha megszállnának egy hétvégére, akkor jönne a tesa nője is, Agnes, de ott azért vannak gondok. Pedig ez jó megoldásnak tűnt számomra is. Ha az ember ötvözni tudja a magánéletet a munkával, akkor elviselhetőbb minden. Ettől jó a home office. A pesti tesának nem ez volt a véleménye. Zsörtölődött kicsit a dán tesa főnkén, hogy mekkora paraszt már ez a bunkó. Ilyet nem lehet csinálni. A hétvége az hétvége, nem? Akkor fizessék meg. Több irányból éreztem, hogy sokak szerint itt pesten nem feltételen így mennek a dolgok. A dán tesa megengedőbb volt. Kiderült, hogy a főnök nem bunkó és megfizetik a hétvégét. Úgy érdekelt volna, hogy mennyit adnak egy kényszerkoppenhágázásért, de nem mertem megkérdezni. A pesti tesa kötötte az ebet a karóhoz, hogy az ilyennek ki kell tolni. A dán tesa – mert nem tűnt teljesen hülyének – viszont nem akart kitolni a dán főnökével, így a téma megfeneklett. Áttértek hát a családra. Kiderült, hogy Agnesnek volt egy kis nőgyógyászati gondja, de már minden oké. Megkönnyebbültünk mindannyian. Persze ez késégessé teszi a karácsonyi utat. De hát így megy ez. A betegszabi sem olyan, mint itt nálunk. Mert nálunk nincs is, tudtuk meg mindannyian a pesti tesától. Az persze jó, hogy Agnes már túl van rajta, és hogy talán mégis elmegy vele Koppenhágába a hétvégére. Feltéve, hogy nem esik a hó. Akkor lehet, hogy az egész utat lemondja. Mondd le, bíztatta a pesti tesa, én lemondanám. Hát ja. Ő lemondaná.
– És mi volt az expon? – merült fel egy új téma.
A dán tesa elmondta, nem volt annyira érdekes. A pesti tesát sem érdekelte igazán. Olyan jó lett volna, ha visszatérnek Koppenhágára. Talán lett volna valami szálloda tipp, vagy egy étterem, ahová el kell menni mindenképpen. Néha belemosolyogtam a kamerába. Az illem az illem. Az expo után belemerültek a rokonságba, ami igazán érdekes volt. Mintha a Modern Családot néztem volna végig egy szuszra. Láttam a többieken is, hogy figyelnek. Ki ne szeretné a szövevényes családi történeteket? Itt-ott összeértek a szálak is, hiszen Onyika egy hét múlva megy Dániába. Ezt nem tudtuk. Sőt, a dán tesa sem. Lehet, hogy nem bírják egymást? Izgi. Már éppen fejest ugrottunk az izgalmakba, amikor a pesti tesának feltűnt, hogy hol járunk.
– Na jó, tesa, ennyi volt. Most leszállok. Szia!
A buszon többen is csalódottságuknak adtak hangot.
– Hát, oké! Szia! – mondta a dán tesa.
Éppen én látszottam a telefonban, mert a készülék még mindig nem fért be a pesti tesa fülkagylójába.
– Szia! – csúszott ki számon az üdvözlés.
A vonal megszakadt. A pesti tesa undorral és megvetéssel nézet végig rajtam.
– Hé! Ez magánbeszélgetés volt – mondta.
Vettem egy mély levegőt. Olyan nagyon, nagyon nagy kedvem lett volna megszólalni, és legalább a magánbeszélgetés kritériumait átfutni vele, de láttam a szemében, hogy túl sok minden kéne ahhoz, hogy megértse. Meg aztán lehet, hogy én nem értem már. Ki tudja? A világ folyton változik. Lehet, hogy valahol lemaradtam.
