8. rész
Prudencia lába a földbe gyökerezett.
– Tessék csak! Nincs mitől félni.
Prudencia hátán érezte a férfi kezeit, ahogy határozott, de nem túl erős nyomással tessékeli át a küszöbön. Inkább meglepetésében engedelmeskedett, mintsem saját akaratából.
Egy téren találta magát. Prudencia úgy vélte, hogy az ablakokból látott egyik szürke sportpályára keveredett. Felnézett. Az ég még mindig ólomszürke volt. Szomorú esőt ígért. A pálya látványa önmagában még nem rázta volna meg. A betonon álldogáló gyerekek miatt volt képtelen tisztán gondolkodni. Több száz szempár szegeződött rá. Apró gyerekek, akik talán most kezdték az iskolát, és már szinte felnőtt ifjak néztek rá némán. Valami különös labdajátékot játszhattak, mivel a sportszer éppen Prudencia lába elött gurult el egyre lassuló tempóban, majd megállt egy kisfiú lába előtt, akinek szeme villanásából látszott, hogy ennek igazán örül. A gyerekeken egyszerű, többnyire kopott sportnadrágok és pólók lógtak. Prudencia csak néhány hosszú másodperc múlva értette meg, hogy mit talált szokatlannak a látványban.
– A lányok – súgta maga elé.
– Tessék? – kérdezte Dominika.
– A lányok hosszú ruhában vannak.
– Úgy van. Ez gond?
– De miért?
– Ezt komolyan kérdezi?
– A legkomolyabban.
Prudencia hallotta, ahogy Dominika nagyot sóhajt.
– Azért, mert még hajadonok. Mi vigyázunk az erkölcsre. A rend egyik alappillére a helyes erkölcsi magatartás. Nem így gondolja?
– Ez komoly? – fordult meg Prudencia.
Most a hátán érezte a gyerekek firtató pillantásait.
– Maga szerint viccelek? – kérdezte Dominika rezzenéstelen arccal.
– Talán száz éve még nem viccelt volna, de szerintem most azt teszi.
– Száz éve tudták igazán, hogy mi a helyes. Azóta felejtették el. A mi feladatunk pedig ezt újra az eszükbe vésni.
– Ez nem az én feladatom – rázta meg fejét Prudencia.
– Egyre inkább hiszem, hogy ez valóban így van, de amíg nem az iskola tagja, addig nem tehetek semmit – húzta keskeny mosolyra száját a fakó királynő. A szemében villant valami, amit Prudencia nem szívesen értelmezett.
– Haladjunk! – bökött végül Dominika a menetirány felé.
Prudencia nem fordult meg.
– Ők a diákok? – kérdezte halkan Prudencia
– Egy részük, igen. Tornaóra van.
– De rettenetesen sokan vannak.
– Igen. Nem véletlen az átvezénylés – bólintott a fakó királynő.
– Várjon, ezt nem értem. Ekkora egy osztály?
– Van nagyobb is. Mégis mit gondol? Magántanárnak vesszük fel?
– Hát azért…
– Na, haladjunk! – mutatott előre Dominika. – Amíg nincs eskü, addig nem beszélhet velük.
– Ezt hogy érti?
– Ahogy mondom. Nincs eskü, nincs beszéd. Nekünk csak megbízható tanárok kellenek, akik nem tömik tele a diákjaink fejét értelmetlen, felzaklató és erkölcstelen dolgokkal.
Prudencia megfordult. A gyerekek azóta sem mozdultak, így kerülgetni kellett őket. Hozzá-hozzáért egyikükhöz-másikukhoz, de azok meg sem rezzentek, mintha parancsba lett volna adva a mozdulatlanság. Prudencia néha elkapott egy futó pillantást, néhány kíváncsi tekintetet. A pálya közepén egyre sűrűbb volt a tömeg.
– Merre? – kérdezte hátra pillantva.
– A másik oldalra – válaszolt azonnal Dominika. – Igyekezzen! A testnevelés fontos dolog. Nem állhatnak itt órákon át.
– De azért van ma más órájuk is, nem?
– Nem. Ma tornanap van.
– Semmi más?
– Ez elég. Az egészség mindenek előtt. Egészségesebb gyerekek, és évek múlva kongani fognak a kórházak. Az ország is boldogabb lesz, és mi is. A sportban ott rejlik a boldogság, nem igaz? Csinálni, nézni. Mind élvezet. Ez a jövőnk. És mi örülünk ennek.
– És én?
– Mi van magával?
– Nekem mi a dolgom?
– Mi lenne? A tanítás. Nyilvánvalóan. Nem akarunk buta felnőtteket. Itt mindenki érettségizni fog. Majd mindenki egyetemre megy.
– Hova?
– Egyetemre. A 23-as egyetem itt van a szomszédban. Tulajdonképpen már össze is épült az iskolával.
– Egyetem? Itt? – torpant meg Prudencia.
– Hol máshol? A többi már nem igazán működik. Haladjunk!
Prudencia újra elindult. A koppanás halk volt és egészen szerény.
– Au! – mondta valaki Prudencia előtt a doboz takarásában.
Prudencia oldalt fordult. Egy kislány állt előtte. A fejét masszírozta.
– Elnézést. Nem láttalak – monda Prudencia bocsánatkérőn. – Kitakart a doboz.
– A néni tanítónéni? – kérdezte a kislány. Hosszú, legalább öt számmal nagyobb, valószínűleg hórihorgas fiúkra szabott, napsárga pólót viselt, melynek ujja egészen a csuklójáig ért.
– Igen – guggolt le hozzá Prudencia, miközben a földre tette a dobozt. – Megütötted magad?
– Eskü előtt nem beszélgetünk – szólalt meg mögötte Dominika.
– Nem beszélgetek, csak majdnem fellöktem ezt a kislányt.
– Akkor sem beszélgetünk.
– És mit tanít a tanítónéni? – kérdezte a kislány.
– Mindenfélét. Történelmet…
– Történelemet biztos nem. Az veszélyes tantárgy. Nem taníthatja egy kezdő – jegyezte meg Dominika.
– Nem vagyok kezdő – válaszolta határozottan Prudencia.
– De itt az.
– És még mit? – lépett egy lépéssel közelebb a kislány. Már szinte belebújt Prudencia karjába.
– Irodalmat…
– Ezt hagyja abba! – mondta most már erélyes hangon a fakó királynő.
– Mert?
– Mert nem tette le az esküt.
– És mikor tetszik tanítani?
– Nemsokára.
– A tanárnő nem biztos, hogy itt taníthat – mondta Dominika a kislánynak.
– De kár.
– Kár nem kár, a tanárnő valószínűleg hamarosan elmegy innen.
– Matekot is tetszik tanítani? – szólalt meg egy magas fiú, aki a kislány mögött állt.
– Matekot? – nézett fel rá Prudencia. – Persze. Nem vagyok valami jó benne, de azért majdcsak elboldogulunk, nem igaz?
– Azonnal induljunk! – nyúlt Prudencia hóna alá Dominika.
– És kémiát? Kémia lesz? – kérdezte egy lány. Nagy volt már, az érettségi körül járhatott. – A régi suliban volt kémia. Szerettem.
– Kémia? Hát nem is tudom. Talán majd kerítünk nektek egy kémiatanárt is.
– Induljunk!
Dominika talpra ráncigálta Prudencát.
– Lesz matek! – kiáltotta el magát a kislány.
– Te hülye vagy, ki akar matekot? – lépett oda egy idősebb fiú.
– A matematika jó dolog.
– A foci jó dolog. A matek marhaság – jegyezte meg a fiú.
– Igen, a matek marhaság – csatlakozott hozzá az egyik társa.
Néhány másodperc alatt az eddig mereven várakozó gyerekek masszív kört alkottak Prudencia körül.
– Ez ki? – kiáltotta valaki.
– Történelem tanár.
– Baromság.
– A történelem nem baromság, gyerekek – emelte fel hangját Prudencia.
– De baromság!
– Mikor játszunk már tovább? – kiabálták hátulról.
– Tényleg történelmet tetszik tanítani? – lépett közvetlen elé egy nagyjából tízéves lány. – Az anyukám szereti a történelmet.
– Az anyád egy lotyó! – legyintett mögötte egy másik lány.
– Az anyám nem lotyó.
– Dehogynem!
Hangos veszekedés tört ki a két lány között.
– Ez nem tanárnő, hanem egy prostituált – rikácsolta el magát valaki.
– Hogy beszélsz egy tanárral? – kiáltotta el megát felháborodva Prudencia.
– Maga nem tanár.
– De az vagyok!
– Akkor miért álldogál mezítláb? Repedtsarkú!
– Repedtsarkú! – kezdték el többen is a kántálást. Főként idősebb gyerekek voltak.
– A tanárnéni ugye nem megy el? – kérdezte a kislány, akit Prudencia majdnem fellökött.
– Repedtsarkú! – folytatódott tovább a kántálás.
– Én szeretnék matekot tanulni. A torna uncsi – jegyezte meg egy eddig csak némán álldogáló szőke kisfiú.
– Én is! – csatlakozott hozzá egy korban hozzá illő kislány is.
– Repedtsarkú! – visították most már extázisban az idősebbek. Prudencia orra előtt hadonásztak kezeikkel, szemeikben eszelős harag tombolt.
– Mikor játszunk már? – visította el magát valaki.
– Foci! Foci! – vették át az új rigmust legtöbben.
Valaki az égbe rúgta a labdát, és az idősebbek nagyja visítva vetette magát utána.
Prudencia érezte, hogy valaki belekapaszkodik a combjába. A kislány volt.
– A tanárnéni ugye jön holnap? Majd olvasunk, jó?
Prudencia válaszolni akart, de valaki nagyot lökött rajta, és ezzel elsodródott a kislánytól.
– Repedtsarkú! – nyerítette ki valaki a kavargó tömegből.
Újra megtaszították, majd újra. A dobozát már nem látta, és Dominika is eltűnt a kavarodásban.
– Még mindig leléphet. – lépett Prudencia mögé valaki.
– Tessék?
– Még mindig leléphet. Az eskü után már nincs esélye.
– De hát nem látja, hogy mi van itt? – hördült fel Prudencia és megfordult. – Hogy lépnék le?
Az előtte álló férfi magas volt. Sötétszürke edzőruhát viselt, és síp lógott a nyakában.
– De látom.
– És?
– És már késő.
– Késő? Hogy lenne késő? Hiszen ezek a gyerekek…
– Ne tegye le az esküt!
– De ezek a gyerekek…
– Ne tegye le! Ez…– a férfi nem fejezte be a mondatot. Prudencia mögé nézett majd szájába vette a sípot és teljes erejéből belefújt. Prudencia befogta a fülét.
– Osztály! Tornasorba! – üvöltötte el magát a férfi.
– Ez mi? – kérdezte Prudencia.
A férfi mintha nem hallotta volna a kérdést, újra elkiáltotta magát.
– Aki nem áll be a sorba öt másodpercen belül, az megnézheti magát.
A gyerekek játékukat feledve keresték a helyüket a pálya szélső vonala mentén.
– Öt… négy… három… kettő… egy…– kiáltotta a férfi, miközben Prudencia tekintetébe mélyesztette tekintetét.
– Ez mi? – kérdezte suttogva Prudencia.
– Látom, megismerkedtek! – szólalt meg Dominka Prudencia háta mögött.
– Nem igazán – válaszolta Prudencia.
– Talán nem is baj – vont vállat a fakó királynő és Prudencia kezébe nyomta a dobozát. – Haladjunk, ha kérhetem.
Prudencia még egyszer a férfi arcába nézett, aki rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá, de Prudencia mégis érzett abban a pillantásban valamit, ami nem csupán érdektelenség volt.
Átvágtak a pár másodperce még csatatérhez hasonlító pályán.
– Repedtsarkú! – súgta valaki a sorból.
– Hallottam! – jegyezte meg Dominika nem túl szigorúan.
A sor utat nyitott nekik és ők egy újabb ajtóhoz érkeztek, mely mögött egy szűk, dísztelen, ablaktalan szoba húzódott, közepén egy szónoki pulpitussal.
– Mondtam, hogy ne álljon szóba velük – csukta be az ajtót Dominika, és ezzel a külvilág megszűnt létezni.
– Hogy viselkednek ezek?
– Némelyik neveletlen. De azért jó gyerekek – vont vállat Dominika.
– Jó gyerekek? Így nem beszélhetnek egy tanárral.
– Maga még nem tanár. Úgy beszélnek, ahogy akarnak.
– És egy felnőttel?
– Manapság már nehéz nevelni őket.
– És a rend?
– Milyen rend?
– Amiről eddig papolt. A rend. Amitől az ifjúság jobb lesz, és a jövő szebb.
– A rend? A rend főleg magára vonatkozik. Szegény gyerekek, nem szabad tőlük sokat várni. Magának kell betartani a rendet, és a jövő biztosítva van. A mi jövőnk – válaszolta Dominika és Prudenciát a pulpitus felé terelte. – Szóval? Akkor mi legyen?
– Ezt nem értem.
– Lesz eskü vagy sem? Őszintén szólva nem javaslom. Maga nem igazán ide való. Túl sokat ellenkezik, és mintha nem értené a lényeget.
– Miért, mi a lényeg?
– Maga nem igazán engedelmes. Én nem hiszem, hogy ezek a gyerekek magára várnak.
– Akkor kire várnak?
– Talán másra. Egy később jövőre. Látja azt a nyílást?
Dominika a pulpitus előtti padlórészre mutatott, ahol egy keskeny csapóajtó körvonalai látszottak. Prudencia első pillantásra úgy vélte, hogy nem férne át rajta.
– Látom.
– Ott még kijuthat.
– És a gyerekek?
– Mi van velük?
– Én kérdezem: mi lesz velük?
Dominika megvonta a vállát.
– Ne aggódjon. Majd mi megoldjuk. Szóval?
Prudencia a fakó királynő szemébe nézett.
– Maradok.
– Biztos?
– Egészen biztos – bólintott határozottan.
– Én nem javaslom…
– Akkor is maradok.
Dominika arcán szinte észrevétlenül egy mosoly suhant át: – Ha ennyire ragaszkodik hozzá.
– Mindenképpen.
– Helyes! – bólintott Dominika, és a pulpitushoz lépett. Az emelvény mélyéből egy apró csengőt varázsolt elő. Kétszer rázta meg egymás után, majd várt. A harmadik csengetéskor a terem pulpitussal szembeni falán kinyílt egy ajtó, melyet Prudencia eddig nem vett észre: Két ember lépett be rajta. Mindkettő maszkot viselt. Prudencia felismerte a maszk vonásait: Igazgató-002 iskolaszent állt előtte két példányban.
(folyt köv)
