– Ön, Alea Prudencia azért járult ide, a 23-as iskola színe elé, hogy esküjével kösse magát a tanítás szent hivatalához? – kérdezte az egyik maszkos alak. Az állarc mögött, a hang alapján, egy férfi rejtőzött.
Prudencia kérdőn nézett a háta mögött álló Dominikára.
– Vajon mi lehet a válasz? – kérdezte Dominika.
Prudencia észbe kapott.
– Ja, igen – fordult újra a két alak felé.
– Rendben. Akkor tegye le a dobozát és álljon fel a pulpitusra.
Prudencia engedelmeskedett. A csomag nélkül egészen könnyűnek érezte magát. A fából készült egyszerű katedra alig volt magasabb egy lépcsőfoknál. Fellépett rá. Egy ritkásan gépelt szöveg várta ott, ahol az előadók a jegyzeteiket szokták készenlétben tartani.
– Ha készen áll, olvassa fel az eskü szövegét, melyet rögzítünk és archiválunk, a későbbi vitás kérdések elkerülésének érdekében – szólalt meg ugyanaz a férfi. Hangját vattába csomagolta a maszk gumírozott tömege, melytől az egész jelenség meglehetősen nevetségesnek tűnt Prudencia szemében.
– Milyen vitás kérdésekről van szó? – kérdezte Prudencia.
– Néha elfelejtik az emberek, hogy mire mondtak esküt. Olyankor emlékeztetni kell őket – válaszolta az alak.
– Értem – bólintott Prudencia és a kezébe vette a lapot. – Akkor olvashatom?
– Pillanat – mondta a férfi és felemelte a kezét. Így várakozott néhány másodpercig, majd újra megszólalt: – Most lehet.
Prudencia megköszörülte a torkát és olvasni kezdett: – „Én, Alea Prudencia, a 23-as iskola jövendőbeli tanára esküszöm, hogy az iskola alázatos és hűséges tanára leszek. Betartom az iskola mindenkori aktuálisan érvényes Tanrendtartását, annak módosításait, kiegészítéseit. Azokat soha nem kérdőjelezem meg. Feltétlen hűséget és lojalitást tanúsítok a feljebbvalóim felé. Kérdés és ellenvetés nélkül engedelmeskedem nekik. Elismerem szakértelmüket, kompetenciájukat, és ezek fölé soha nem helyezem egyéni meglátásaim. Véleményemet megtartom magamnak, és azt soha senkinek nem hangoztatom. Az iskola, feljebbvalóim és a vezetők érdekeit akár életem árán is megvédem. Esküszöm, hogy az iskolát halálomig szolgálom. Az iskola, feljebbvalóim és vezetőim által megjelölt ellenségeket megvetem, velük szóba nem állok, értékeiket nem osztom. Éber vagyok az iskola, feljebbvalóim és vezetőim ellenségeire, azok tevékenységét jelentem, romboló munkájukat életem árán is meggátolom. Az iskola, feljebbvalóim és vezetőim mindenkori aktuális céljait beteljesítem, azok ellen soha nem emelek kifogást. Az iskola munkájában önként is részt veszek. Értékeit, állagát, berendezéseit sajátomként óvom, azokat ápolom, szükség esetén önként pótolom és kiegészítem.
Megtanulom a Tanrendtartásban foglaltakat. Azokat betartom és betartatom. Példaadásommal és engedelmességemmel mutatom a helyes utat kollégáim számára. Beosztottjaimért teljes felelősséget vállalok, azok munkáját ellenőrzöm és irányítom az iskola, feljebbvalóim és vezetőim utasítása szerint.
Hálás vagyok minden esetleges juttatásért és dicséretért, de soha nem vágyom többre, mint amennyit megkapok. Mindig megfelelek a felém kinyilvánított elvárásoknak, munkámat örömmel és lelkesedéssel végzem, és erre ösztökélem környezetemet is.
Az iskolában történő eseményekről soha senkinek nem beszélek.
Amennyiben a fenti eskümet megszegem, sújtson le rám az iskola, a feljebbvalóim és vezetőim minden haragja és bosszúja.”
Prudencia befejezte a felolvasást és megfordította a lapot.
– Ennyi? – kérdezte meglepődve.
– Igen. Többre várt? – kérdezte az egy egyik maszkos.
– De ebben egy szó sem volt a gyerekekről.
– A gyerekek az iskola részét képezik, és az iskoláról volt szó.
– És a tanítás…
– Az a munka része. Munkáról is volt szó – válaszolta a maszkos és a pulpitus elé lépett.
Prudencia most látta meg, hogy kezében egy vaskos könyvet tart.
– Lépjen előre! – parancsolta a férfi.
Prudencia lelépett a pulpitusról és a férfi elé állt, aki felemelte kezét és tenyerét Prudencia homlokéra helyezte.
– Ezen esküvel Alea Prudencia örök szolgálata az Igazgató-002 iskolaszent hatálya alá került. Mondja utánam: „Én, Alea Prudencia…
– Én Alea Prudencia – ismételte némileg komolytalanul Prudencia.
– … ezennel szentemnek vallom Igazgató-002 iskolaszentet.
Prudencia néhány másodpercig várt.
– Muszáj ezt? – kérdezte.
A maszk mögött egy fekete szempár villant. Éles késként meredt Prudencia szemébe.
– Jól van… ezennel szentemnek vallom Igazgató-002 iskolaszentet.
Az alak biccentett és felemelte a könyvet.
– Ez az Igazgató-002 iskolaszent Tanrendtartása. Vegye magához és tanulja meg. Az imákat és panaszokat a 2.b részben leírtak szerint kell az iskolaszenthez benyújtani.
– Már tudom – mondta Prudencia és átvette a könyvet.
– Remek. Akkor nem lesz semmi baj.
A férfi hátralépett, és ezzel egyidőben a másik, eddig szótlanul várokozó alak lépett Prudencia elé.
– Most, hogy teljes jogú felvételt nyert a 23-as iskola tanári állományába, megkaphatja besorolását és beosztását.
– Végre – bólintott Prudencia.
A férfi mintha elmosolyodott volna a maszk alatt.
– Kérem, adja ide a bal karját.
– Minek? – kérdezte Prudencia, bár úgy sejtette, hogy erre sem lesz válasz.
– Ön nem kérdezhet meg egy iskolaszentet. Csak az kérdezheti meg önt.
– Iskolaszentet? – nevetett fel Prudencia .
– Ebben semmi nevetnivaló nincs. Ön most egy iskolaszenttel beszél. Egészen pontosan Igazgató-002 iskolaszenttel.
– De hiszen ön egy férfi.
– A 002-es iskolaszent valóban férfi. Női szentünk eddig még nem volt.
– Úgy értem, hogy ön egy férfi, aki felvett egy maszkot.
Az alak nem válaszolt azonnal, majd Dominikához intézte a kérdést.
– Aláírt mindent?
– Igen, szentség – válaszolta azonnal Dominika.
– Akkor figyeljen ide és jól jegyezze meg, amit mondok – nézett a maszk újra Prudenciára. – Én most Igazgató-002 iskolaszent vagyok. Ha meglát engem, akkor úgy viselkedik, ahogy egy iskolaszenttel kell.
– De ön nem szent.
– De az vagyok. Nézzen rám. Mit lát?
– Egyférfit maszkban.
– Nem. Mit lát a fejemen?
– Egy maszkot.
– Nem. Próbálja újra.
– Egy iskolaszent masz…
– Állj! Az eleje jó volt. Tehát mit lát?
– Egy iskolaszent képét.
– Tehát egy iskolaszentet. Érti? Egy iskolaszentet.
Prudencia megcsóválta a fejét, de nem válaszolt. A pályán sportoló gyerekekre gondolt, és arra, hogy nem kevés munka lesz velük.
– Értem – mondta visszafogottan.
– Értem, mi?
– Értem, uram?
– Nem. Értem, szentség. Az iskolaszenteket így hívjuk.
Prudencia torkán megakadt valami, és nagyot kellett nyeljen, hogy ne fulladjon meg tőle.
– Értem… szentség.
– Így már jobb. Még sokat kell tanulnia. És most nyújtsa ide a bal karját.
Prudencia vonakodva teljesítette a parancsot. A férfi mozdulata gyors volt és határozott. Bal kezével erősen megragadta a kinyújtott csuklót, miközben másik kezével egy kisméretű fekete kockát nyomott Prudencia könyöke alá. Prudencia egy csípést érzett alkarjában.
– Ez mi volt?
– Egy memória egység. Így könnyebben megtaláljuk és a Tanrendtartás is könnyebben betartható. Csak adminisztrációra kell, semmi egyéb.
– Maga most megjelölt egy chippel?
– Úgy van.
– De miért? Ezt nem engedélyeztem.
– Aláírta a szerződést, letette az esküt. Bármit megtehetünk, ami a szabályzatunkban szerepel.
– Amit ki írt?
– Természetesen mi – bólintott a férfi és hátralépett.
Újra az első maszkoson volt a sor. Kitárta a kezét és mintha áldást osztana úgy kántálta el a szavait.
– Alea Prudencia. Az iskolai besorolása ettől a pillanattól kezdve C5, a beosztása segédtanár, a fizetése, és minden egyéb ellátása a C5-ös kategória alapján kerül megállapításra. Az iskolaszent legyen magával. A két férfi meghajolt, megfordult és elindult az ajtó felé, melyen át pár perce a terembe léptek.
– C5? – kiáltotta el magát Prudencia
A hátsó maszkos férfi visszafordult.
– C5. Kifogása van ellene?
– A C5 az nem valami jó besorolás. Az igazgató úr…
– Vice-Igazgatóhelyettes – javította ki Dominika.
– Igen. A Vice-Igazgatóhelyettes azt mondta, hogy a C már éppen csak megfelel a tanításhoz.
– Nagyon jól mondta – bólintott a férfi. – C-vel még állhat gyerekek elé.
– De hiszen én jó tanár vagyok.
– Hát lássuk csak. Egy: nem is ismerjük magát, így nem bízunk magában. Kettő: nem tudjuk, hogy mennyire képes betartani a Tanrendtartást. Három: nem tudjuk, hogy mennyire hű az iskolához.
– De jól tanítok. Ezt elhihetik. Legalább a bizalmat előlegezzék meg nekem.
– Bizalmat? – tárta szét kezét a férfi. – Hiszen ez már a bizalom jele. Vannak jelentkezők, akik D-ről tornásszák fel magukat. Az a mázlija, hogy sürgősen kell a matektanár. Mégis mit képzel magáról? Majd ha bizonyított. Ha elhisszük magának, hogy hűséges, lojális, rendes, megbízható, terhelhető, engedelmes, majd akkor kap néhány pontot és lehet C9. És ha bizonyítja, hogy komolyabb feladattal is meg lehet bízni, akkor majd átjön B-be. Eleve, nézzen magára! Hogy nézi ki? Utcai ruhában, sáros, véres lábbal teszi le az esküt. Hát nem szégyelli magát?
– Nem volt időm megmosakodni.
– Mondja egy C5-ös.
– Hiszen nem jutottam el egy fürdőszobáig. Asszonyom! Maga igazolhat – fordult hátra Dominika irányába Prudencia.
Dominika rezzenéstelen arccal nézett rá.
– Mondja meg, hogy nem hazudok.
– Nem hazudik – válaszolt fakón a fakó királynő.
– Nyilván nem. De egy B-s, de még egy C9-es is megoldott volna egy ilyen problémát. Sokat kell még dolgoznia, hogy kiérdemelje a pontjait. De a Tanrendtartásban minden le van írva. Az is, hogy hogyan juthat előre. Örüljön a C5-nek és emberelje meg magát – mondta a férfi, majd eltűnt az ajtó mögött.
– Ez vicc – rázta meg fejét Prudencia hitetlenkedve.
– Akkor miért nem nevet? – kérdezte Dominika.
– Mert legszívesebben sírnék.
– Azt nem javaslom. A túlzott rosszkedv rontja a morált, és aki rontja a morált annak levonnak a pontjaiból. Na, hozza szépen a cuccát. Megyünk az iskolába.
– Tényleg? – csillant meg Prudencia szeme. – Végre.
Dominika a karórájára nézett.
– Nem tanítani. Most már a délutáni műszak kezdődik – mondta és az oldalsó falhoz lépett ahol egy eddig rejtett kapcsolótábla került elő, mely kísértetiesen hasonlított egy lift irányítópultjára. Dominika megnyomott egy gombot, és az egész szoba megmozdult a lábuk alatt.
Süllyedni kezdtek.
Prudencia ámulva nézte, ahogy a hátuk mögötti ajtó zsugorodni kezd, majd végleg eltűnik.
Néhány másodperc múlva Dominika újra a kapcsolószekrény felé fordult, melynek nyomán a lift zökkenve állt le.
– Na idefigyeljen! – fordult felé a fakó királynő. Hangja komoly volt és sürgető. – Ne beszéljen, ne kérdezzen. A lift néha megakad, de ez csak pár másodpercig tart, szóval nincs időnk. Fogalmam nincs, hogy miért írta alá és tette le a szerződést. Ezt soha nem fogom megérteni. De ami megtörtént, az megtörtént. Ezen már nem tudunk segíteni. Azt javaslom, hogy lent tartson be minden rendet. Ne lógjon ki, ne hőbörögjön. Az újoncokat nagyon figyelik. A chip miatt ne aggódjon, nem működik, nincs rá pénz és a szoftver sem jó rajta. Szóval dolgozzon, ahogy csak tud és húzza meg magát. Az elején nem tudok segíteni magán. Nem is leszek lent maga mellett. Ezért ne bízzon senkiben. Lehet, hogy a kollégája jó fej, talán tényleg az, de lehet, hogy csak pár pontra hajt, hogy feljebb jusson és magának lőttek. Ez van. Ez egy ilyen rendszer. Szóval óvatosan. Ne bukjon le D-re. Ott már alig tehetek magáért valamit. De ha eljut C9-ig, akkor már nem lesz baj.
– Akkor már legyen B – szólt közbe Prudencia.
Dominika felnevetett és folytatta. – Majd meglátjuk, hogy sikerül-e. Akármit is csinál, a lényeg, hogy figyelik magát. Mindig figyelik. Ez soha ne feledje el. És próbáljon meg kevesebbet feleselni. Az eszi a pontokat – mondta egyszuszra Dominika majd a kapcsolótáblához fordult. – Majd jelentkezem. Legyen türelmes.
– Várjon! – kiáltotta Prudencia.
– Mennünk kell. Feltűnő lesz.
– Meg lehet szökni?
Dominika elkerekedett szemmel fordult Prudencia felé.
– Megszökni? Innen?
– Mindenhonnan meg lehet szökni.
– Hogyne. És innen nem is nehéz. Egyszerűen kisétál és már meg is szökött.
– Tényleg?
– Hogyne. Akár most is. Megszökni könnyű. Maradni nehéz – mondta Dominika, megfordult, és megnyomta a gombot. A szoba meglódult velük.
– Akkor miért nem szökünk meg?
Dominika ránézet és alig hallhatóan válaszolt:
– Mert nem szökhet mindenki… és
– És?
– Hiszen látta a gyereket.
Prudencia mondani akart valamit, de Dominika a szája elé emelte mutatóujját, hogy innen már tilos a beszéd.
A lift döccenve állt meg. Ugyanaz az ajtó nyílt ki, ahol a két iskolaszent kilépett a szobából, de most sötét szoba helyett egy széles iskolai folyosóra láttak rá.
Dominika fejével biccentett az ajtó felé, és hagyta, hogy Prudencia elsőként lépjen ki a liftből.
– Kellemes délutánt, tanfelügyelő – lépett melléjük egy középkorú nő. Pirospozsgás arca szinte jókedvű volt.
– Kellemes délutánt, Elena. Hoztam egy új kolleginát.
– Remélem, matek – vigyorgott Prudenciára a nő.
– És fizika.
– Az iskolaszent küldte magát – nyújtotta kezét Elena.
– Szó szerint – fogadta el az üdvözlést Prudencia.
Elena felnevetett.
– Vicces kolléga maga. Jól megleszünk.
– Azt remélem is – szólalt meg Dominika majd a lift felé nézett. – Nekem most mennem kell. Rád bízhatom Prudenciát?
– Hogyne! – bólintott készségesen Elena.
– Köszönöm! Ha valami baja van, akkor először nekem üzenjen, és csak utána írjon az iskolaszentjének – nézett Prudencia szemébe Dominika. Prudencia bólintott. – Helyes. Akkor jó tanítást – mondta és eltűnt a liftben.
A folyosón hirtelen mélységes csend támadt.
– Nos, akkor lássunk neki! – csapta össze kezét Elena.
– Minek?
– A délutáni munkának.
– Most?
– Hát mikor? Benne van a Tanrendtartásban. Még nem olvasta?
– Nem igazán volt rá időm.
– Pótolja be, de gyorsan. Akkor kezdjük. Az idő pénz és a jövőjük rajtunk múlik. Tegye csak le ide a cuccát – mutatott a fal tövébe Elena. Prudencia engedelmeskedett. – Csodás! Akkor hozom a felmosóvödöröt és a partfist. Ez a folyosó és az azokat keresztezők a magáé. A tantermeket én csinálom.
(folyt köv.)