Félt és ez mérhetetlenül bosszantotta. A férfi, aki Arisztotelésznek adta ki magát – hiszen Prudencia egy percig sem hitte el, hogy ez a valódi neve – hűvös szemekkel nézett rá. Átlagos testalkatú férfi volt. A kor már látszott rajta, de még nem eléggé ahhoz, hogy ezt hanyatlásként értékelné az ember. A gyümölcs már rohadni kezdett, de attól még mindig jó áron el lehet adni a piacon. Már nem sokáig, de még igen. Prudencia érezte magán a férfi hűvös, mégis érdeklődő tekintetét. Így nézi az ember a terasz korlátján mászkáló bogarat. Érdekes, de azért annyira nem, hogy a csöndes szemlélődésnél több is történhessen.

Néhány pillanat kellett hozzá, és csak hárman maradtak a teremben. Arisztotelész mellett egy kemény arcú, csontos férfi állt. Az ilyen alkaton szinte minden öltöny lötyög, ha nincsenek kezek, melyek megzabolázzák az íveket.

– Jöjjön csak közelebb – intett a vékony férfi, mintha Arisztotelésznek ez rangon aluli lett volna.

Prudencia mély levegőt vett és eléjük lépett.

– Ő itt Savonarola – biccentett a csontos felé Arisztotelész. – Mindent lát. Ha pedig mégsem, akkor azt nem is érdemes látni.

– Tudom, hogy ki volt Savonarola – válaszolt halkan Prudencia.

A csontos férfi pengevékony szája ijesztő mosolyra húzódott.

– Helyes! Én Arisztotelész vagyok – mondta a férfi. – Nyilván furcsállja ezeket a neveket.

Prudencia bólintott. A félelem nem enyhült benne, de valahonnan beleszivárgott némi dac, és ez lassanként átszínezte a benne dúló vihart. A két férfi viselkedése távoli volt. Mintha, bár egy teret osztottak volna meg vele, mégsem lennének ugyanabban az Univerzumban.

– Jöjjön! – intett Arisztotelész, megfordult és kényelmes tempóban elindult az ajtó felé.

Prudencia felzárkózott mellé. Cipője szolidan kopogott a márványon. Már megszokta a lábbelit. Az ember gyorsan visszaesik a régi életébe. Hogy is mondják? A kigyógyult alkoholista mindig alkoholista marad, csak éppen nem iszik. A magassarkúsok is mindig azok maradnak, csak éppen nincs rajtuk cipő.

Lassan, szinte andalogva fordultak rá a folyosóra. Mögöttük Savonarola csontos alakja settenkedett.

– Arisztotelész a filozófia atyja. Ezért hívnak így – mondta a férfi közvetlen, szinte vidám hangon.

– Az Szókratész volt.

– Szókratészt megölték, tehát valamit nem csinált túl jól. Engem nem ölnek meg, hiszen nem is férnek hozzám. A tanítványa, Platón egy idealista marha volt, csak gondolkodott, és fntáziálni, másra nem volt jó. Ellenben Arisztotelész, Nagy Sándor nevelője, minden ízében és értelmében atya volt.

– Ahogy maga? – bólintott Prudencia. A félelem meglepő gyorsasággal új formákat lelt benne.

– Én? Hát persze. Minden értelemben. Ahogy maga is lehetne anya.

– Nem vagyok anya.

– De hiszen tanár, ha jól tudom.

– Tanár vagyok, és mindent tanítok.

– Helyes.

Prudencia minden idegszálával azon volt, hogy ne akarjon úgy gondolni a mellette sétáló férfira, mint arra a félistenre, aki gondolkodásával megalapozta az emberiség szürkeállományát. Már a puszta feltételezés is undorította.

– És, ha nem játszik Arisztotelészt, akkor hogyan hívják?

A férfi megtorpant így Prudencia is. Tarkóján érezte a csontos kegyetlen pillantását.

– Én mindig Arisztotelész vagyok – válaszolt a férfi.

– Annak született?

– Mindenki annak születik, amivé válik. Ezért vagyok az, ami. A név a legfontosabb címke egy ember életében. Azzal azonosítják őt ebben a világban. A név és a hozzá tartozó forma a legfontosabb. Ebből áll a világ. És mi szavakkal kivert szónoklatokkal hozzuk létre a világot.

– Név és formák?

– A világ lényegei – bólintott a férfi és újra megindult.

Egy ideig csendesen gyalogoltak egymás mellett.

– A helyzet az, hogy nem tudom eldönteni, mi legyen magával – mondta Arisztotelész. – Nehéz kérdés. Általában nem is gondolkodom az ilyesmin. Ha pontos akarok lenni, akkor hozzám el sem jut ez a kérdés, már Savonarolánál megoldódik. De most eljutott és nem tudok dönteni.

– Miért, mi lehet velem?

– Bármi. Itt fent már nincsenek olyan szabályok, amiket maga ismer. Itt csak akaratok vannak, melyeket be kell illeszteni egy adott folyamatba. Ha beilleszthető, akkor meg is történik. És higgye el, szinte minden beilleszthető a folyamatokba. Az a baj, hogy nem tudom, maga mit akar.

Prudencia nem válaszolt azonnal.

– Mi van, maga sem tudja? – torpant meg nevetve a férfi. – Az egyszerre lehet jó és rossz is.

– Ezt nem értem.

– Ha még nem döntött, akkor fordulhatnak jóra és rosszra is a dolgai. Ha nem tudná, azért sétálhat itt velem, mert úgy hírlik, hogy maga egy kis messiás odalent.

– Nem vagyok az.

– Tényleg nem. Ezt itt pontosan tudja mindenki. De lent nem tudják, és ott talán még igaz is lehet. Ha mindenáron nevet akarnék adni magának, akkor Jeanne d’Arc-nak hívnám.

– Nem vagyok Jeanne d’Arc.

– De azzá válhat, és akkor az lesz. Messiásnak nem illik be itt fent, de egy megvezetett, buta kislánynak igen. Úgye nem haragszik, hogy butának nevezem?

– Nem vagyok ostoba.

– Egy szinttel lejjebb nem az. Itt igen. Minden relatív. Az észnek és a butaságnak saját meghatározása van minden egyes szinten. Itt maga butának számít.

Prudencia érezte a benne felágaskodó sértettséget, de azt is, hogy most nem adhat teret annak. Az előtte álló férfi veszélyes volt. Aki ismeri a történelmet, pontosan tudja, a hatalmas emberek mindig veszélyesek, hiszen miközben ezerszer többet tehetnek meg egy átlag halandónál, lelkük mélyén pontosan ugyanazok a férgek rágnak, mint bárki másnál.

– Egyszer már neveztek Jeannak.

– Látja? Akkor talán mégis igaz. Higgye el, a dolgok így mennek. Elsőként magunkban látunk valamit, aztán a többiek látnak bennünk valamit, és a kettő idővel összeér. Így letten én Arisztotelész, és így lehet magából Jeanne d’Arc. Persze nem feltétlenül kell annak lennie. A dolog éppen most dől el.

Prudencia olyannyira koncentrált a férfira, hogy csak most vette észre a mozgást. A falak, a folyosó ablakai, az ajtók, fejük fölött a csillárok lassú mozogásban voltak körülöttük, mintha egy láthatatlan mozgólépcsőn álltak volna. Lenézett a padlóra.

– Igen. Mozgólépcső. Néha nehezemre megy a járás. Ajándék volt a többiektől. Tud gyorsabban is haladni. Kipróbáljuk? – kérdezte Arisztotelész és biccentett egyet. Meglódult velük a világ. Prudencia önkéntelenül a férfiba kapaszkodott, bár nem volt veszélyben: a nesztelen felgyorsuló padló figyelt arra, hogy a gravitáció ne tréfálja meg a rajta utazót. Amilyen gyorsan csak lehet, elengedte a férfi karját. – Figyeljen ide, Jeanne. Én általában nem szoktam olyanokkal foglalkozni, mint maga.

– Mint én?

– Igen. Jelentéktelen, feláldozható, elégethető, ha korhűek akarunk lenni.

– Azt is el lehet intézni – szólalt meg mögöttük a csontos Savonarola, akiről Prudencia szinte teljesen megfeledkezett. A szavak a gyomrában hideg sziklát növesztettek. Arisztotelész nem törődött a férfival.

– Szóval nem szoktam a magafajtával törődni. Elég nekem azokat terelgetni, akik itt élnek fent.

– És kik azok? Istenek?

Arisztotelész arcán átsuhant egy mosoly.

– Nem sokat téved, bár tudom, hogy mindezt nem bókból mondta. A maga szintjéhez képest igen, istenek lanknak itt, akik azért pontosan büdöset szarnak, mint maga.

Arisztotelész vidáman kacsintott egyet. Élvezte az aprócska zsebtrágárságot.

– Az én szintemhez képest?

– Hogyne. Isten fogalma a gyakorlat szintjén annyi, hogy megnevezhetetlenebbül több dolgot áll módjában megtenni azokhoz képest, akik istenként tekintenek rá.

– Isten teremt.

– Én is teremtek. Bármikor megölhetem. Még a módjait is meghatározhatom. És bármikor teremthetek. Szabályokkal, törvényekkel, rendeletekkel irányíthatok bármit, ami lent van. Még a fogantatást is. A kérdés, bele tudom-e illeszteni a folyamatokba.

– Akkor sem isten.

– Nem. De a lentiek szemében az vagyok, vagyis az lehetek. Tehát mégis joggal hívom magam annak, és joggal is tekinthetem magam annak. De nyilván nem vagyok hülye. Tudom, hogy bizonyos helyről nézve nem vagyok az. Innen nézve csak Arisztotelész vagyok. A meghatározó, az irányító, a mértékadó. Minden Nagy Sándor irányítója.

A padló lassítani kezdett és megállt egy ajtó előtt. Az ajtó magától kinyílt és egy csodásan, szellős eleganciával berendezett szoba tárult fel előttük. Egy fal melletti asztalon kristályedényekben különböző színű italok és púposra hordozott sütemények várták a sorsukat. Beléptek. Az ajtó becsukódott mögöttük. Prudencia gyomra enyhe jelzéssel tudatta velük, hogy emelkedni kezdtek. Egy pompázatos liftben álltak, melyre az apró testi jelzésen kívül semmi más sem utalt.

– És én, az isten most nem tudja, hogy mit tegyen magával. Először az iskolaszent hívta fel magára a figyelmet.

– Melyik?

– Miért, hányat ismer?

– Személyesen csak egyet. A másodikat.

– Maga beszélt a másodikkal? – kerekedett ki Arisztotelész szeme. Találkozásuk óta most először látszott meglepettnek.

– Igen.

Arisztotelész biccentett egyet, és egy ideig a gondolataiba mélyedt.

– Akkor nem csoda, hogy mi is találkozunk. Maga valamiért tényleg különleges. Eleve, az is csoda, hogy önerőből feljutott ide. Valójában ez egyáltalán nem lenne lehetséges – villantotta vádló szemeit Savonarolára.

– Nem tudjuk, hogy… – mondta védekezőn a csontos.

– Nem érdekes. A lényeg, hogy sikerült és ez felhívta magára a figyelmünket. Maga különleges ember. Azt mondta, hogy tanár.

– Úgy van. A 23-asban.

– Azt hittem, hogy a huszonkettesben – nézett újra villámló szemekkel pengearcú kísérőjükre, majd rosszallón megcsóválta a fejét. – Egyébként hogyan jutott fel?

– Ez elég bonyolult.

– Lehet, de sokat segítene magán, ha elárulná.

Sehogy sem talált okot arra, hogy miért ne árulja el az igazságot, mely, ahogy szavakba öntötte, úgy vált egyre hihetetlenebbé. Már a vége felé járt, amikor úgy döntött, hogy saját magának sem hisz. Dominikát gondosan kihagyta a történetből, majd széttárt kézzel jelentette be a mese végét.

– Hát így. Nyilván nem hisz nekem.

Arisztotelész figyelmesen hallgatta. Nem szólt közbe és nem mutatta kétkedésének jeleit. Csönd nehezedett a szobára, mely vagy még mindig emelkedett vagy valamikor észrevétlenül megállt, erről Prudencia semmit sem tudott.

– Az a helyzet, hogy lentebb minden ilyesmi elképzelhető. Nézze úgy, mintha ez egy hegytető lenne, mely a hegycsúcsok fölé emelkedik. Attól, hogy itt már nincs semmi, ami ködbe burkolhatná a vidéket, attól még alant nyugodtan lehet minden ködös és misztikus, tele szellemekkel és titkokkal.

– Vagyis itt már nincsenek ilyesmik?

– Titkok? Dehogynem! – nevetett fel Arisztotelész. – Abból van bőven, de misztika már nincs, csak folyamatok. Az istenek egymás között nem játszanak isteneket. Teljesen hétköznapi alakok, ha magukra maradnak. Más világ, más rend, más szabályok. Ezért furcsa, hogy valahogy mégis feljutott a maga különleges, Jeannos módján. De hát most már itt van. Nincs mit tenni. És meg kell mondjam, hogy érdekes jelenség. A lényeg, hogy észrevettük.

– Megkérdezhetem, hogy hogyan?

Arisztotelész arcán elnéző mosoly vibrált egy röpke másodpercig, majd Prudenciához lépett, az arcához hajolt és mélyet szippantott a levegőből.

– A szaga elárulta.

Prudencia önkéntelenül hátralépett. Érezte, hogy elönti a pír.

– Nem büdös. Vagyis egy kicsit, de nem így értem – mosolygott rá Arisztotelész. – Nem a szag árulkodik, hanem az illat hiánya. Ha nincs magán, akkor nem ide való. A ruha még elmenne, éppenhogy, de talán nem lenne vele baj. A teste lényegtelen. Van itt néhány igencsak ocsmány ember. Maga szinte szépnek mondható. De az illat. Az bizony hiányzott. Kellékek, Prudencia. Nélkülük bizonyos helyen nem lehet megélni. Olyan, mint egy jegy a koncertre, mint a beültetett chip a kutyákba.

– Vagy a tanárokba.

– Persze, bennük is. A lényeg, hogy ha nincs, akkor baj van. Ciceró amikor felébresztette a hallban, azonnal tudta, hogy maga nem ide valósi. Ezek persze belső szabályok, nem tudhatta. A kérdés viszont még mindig az, hogy mit is kezdjünk magával. Vissza is engedhetjük. Vagy ledobhatjuk. Ezen még gondolkodnom kell.

Arisztotelész hirtelen sarkon fordult. Abban a pillanatban a szoba hátsó falazata süllyedni kezdett egy teraszt tárva fel maga mögött. A felbukkanó térség óriási volt. Több tucat pompásan öltözött férfi és nő nézett feléjük. Tisztelettudó taps fogadta Arisztotelész megérkeztét.

– Ne aggódjon. Nem esik baja, de persze tudni fogják, hogy lentről jött. Az illat hiánya. Már majdnem olyan, mintha büdös lenne – fintorgott bűzt színlelve Arisztotelész.

Kiléptek a teraszra, mely legalább akkora volt, mint egy fél labdarúgó pálya. Koktélasztalok szigetei hívogatták a távolból. Prudencia feljajdult a látványtól. A semmiben álltak. Lába alatt a padlózat átlátszó volt. Felhő gomolygott alattuk.

– Kibír mindent – karolt bele Arisztotelész és a terasz közepe felé vonta. – Nemsokára kezdődik a meccs. Bajnoki döntő, nyilván maga is izgul értük.

Prudencia kizárólag azzal tudott foglalkozni, hogy legyűrje iszonyát a lezuhanástól. A körülötte állók udvarisan kuncogtak rettegése láttán. Valahonnan ismerős emlék mozdult meg tudatának elzárt részében, de nem volt ideje figyelni rá.

– Ezt is szokni kell, ahogy itt fent minden mást. Érdekes élet, de ha hozzáidomul, akkor már nem lesz képes itt hagyni.

– Én nem akarok itt maradni – hebegte Prudencia.

– Butaság. Azért mondja, mert még nem ízlelte meg, hogy mi várhat magára. De majd idővel…

A padlózat egy csapásra újra márvánnyá vált. Arisztotelész arca felragyogott.

– Kezdődik!

A nézők székeket kerestek maguknak és ahol találtak, ott azonnal le is ültek rá. A levegő vibrálni kezdett, majd az ég kékje színekkel telt meg, és mintha a valóság Prudencia szeme láttára kelt volna életre a semmiből egy stadion jelent meg körülöttük. A terasz egy legfelső emeleti páhollyá vált. A terasz nézői tapsoltak, amikor a bíró a sípba fújt.

Prudencia leküzdötte a hirtelen változás keltette hányingerét. A meccset nézők között fiatal inasok jelentek meg. Kezükben egyensúlyozott tálcákon ínycsiklandozó szendvicsek kandikáltak felé. Az idejét sem tudta, hogy mikor evett utoljára.

– Egyen csak. Látom, hogy éhes – mondta Arisztotelész és a pálya felé pislantott.

Megpróbált ellenállni, de a vágy, hogy valamit, bármit is a gyomrában tudhasson erősebb volt. Az elvek igen könnyen hamvadnak el a test kínjainak máglyájában. Elvett egy tányért a közeli asztalról és néhány falatkát eltérített az egyik pincér tálcájáról.

– Most hol vagyunk? – kérdezte néhány mennyei perc után.

– Fent. Hol máshol lennénk?

– De hiszen a stadion…

– Csak kép. Persze a valóság, de attól még kép. Okos szerkezetek varázsolják ide nekünk. Sokkal egyszerűbb, mintsem lemenni oda, ahol nem is szívesen tartózkodik az ember. Az illúzió tökéletes, tehát valójában nem is hazugság.

– Kivéve, hogy nem ott vagyunk.

– Hogy mi a valóság az csupán narratíva kérdése. Itt minden valós, csak a terek vannak kissé távol egymástól.

A meccs öldöklő volt, ahogy mindig, de Prudencia nem a játékot figyelte. Látta már ezt a képet ezerszer, futott át fején a gondolat, melyet egy új követett viharos tempóban. A stadion körvonalain túli épületekre suhant szeme és valahol magasan a feje fölött meglátta, amit keresett. Egy kopott terasz párkányán apró kis testek kandikáltak lefelé. A terasz alacsony korlátja alatt aprócska, megszegett vaslépcső nyújtózkodott a mélység felé. Mellkasában rendetlenkedni kezdett a szíve. Az ismerős, tápláló vágy, mely valamikor ezer éve egy kürtő mélyén belé költözött, most újra helyet követelt magának.

– A félidőig döntenie kellene, hogy mi legyen magával – szólalt meg mellette Arisztotelész.

– Én döntök?

– Alapjában véve igen. Legalábbis függ attól, hogy mit választana, ha választhatna.

– Választhatok?

– Talán igen.

– De miért? Miért engedi meg? – nézett Arisztotelészre komolyan Prudencia.

– Mert maga veszélyes és azokra figyelni kell.

– Az lennék?

– Az. Jeanne is az volt. És persze mert nő.

– A számít?

– Nem is keveset. A nők sok mindenre jók. Pláne az okos nők… és mert szórakoztat, hogy itt mászkál közöttünk – tette még hozzá.

– Mi közül választhatok?

– Talán maradhatna is. Illatosan, persze. Vagy akár le is kívánkozhat. Mindkettőnek vannak következményei. A szünetig várom a válaszát.

– És ha döntök?

– Akkor majd én is döntök. Tudja, isten vagyok.

– Nekem nem.

– De igen. Magának mindenképpen.