55. rész
Megszokta már az üres folyosókat, de a pompa, a kellem és a gazdagság apró részletei minduntalan megtorpanásra késztették. Ilyenkor felpezsdült benne az új vágy, mely nehéz volt és maró a maga ürességében és nem táplálta, mint az a másik. Néha megállt egy csillár alatt, vagy megbámult egy ablakpárkányt. Tökéletes tisztaság, az élek makulátlan illeszkedései. Különösen az élek nyűgözték le. Vajon miért érzi az ember a gazdagságot, amikor nem lát többet, mint két tökéletesen összeillesztett felületet? Talán a szándék, mely nem csupán felmerült, de meg is alkotta azt, amit a szem élvezhet, ezen észrevételen, mégis lelket gyönyörködtető megnyilvánulása súgja azt a szemlélő számára, hogy mindez gondoskodásba kerül. Ami pedig szinte mindig pénzbe kerül. Az élek minden esetre tökéletesek voltak.
A folyosó – most vette csak észre – variációkban ugyan, de az első emeletre emlékeztették a szigorúság nyilvánvaló jelenléte nélkül. Ugyanazokat az utakat járja, csak a stílus más, a légkör, az élek, igen, az élek jelentik a különbséget. Felidézte saját szobájának sarkait, a fenti fényt közvetítő tükrös ablak rozoga vonalait, a párhuzamosból elkalandozó éleket, melyek itt meghazudtolták még a tér titkos és észrevehetetlen görbületét is.
Hirtelen egy öblös térbe futott. Megtorpant. A hófehér, fent szolid, de patyolattiszta – lám a tisztaság is, ahogy az emberi figyelem és munka jelenlétének ékes bizonyítéka, a gazdagság érzetét árasztja magából – gipszstukkók alatt egy óriási kristálycsillár ontotta a besütő nap ellenében is fényeit. A térben különös geometriát követve, de a rendetlenség érzetét messze elkerülve kényelmes, vajszínű kárpitozású karosszékek csoportosultak szigetekbe, mintha maguk a székek tartottak volna informális partit egy bútorok uralta királyságban.
Nem sokat gondolkodott. Valahol lent, a mélyben, az oszlopcsarnok rettegett körében, a hang beléköltöztekor dobta el magától a ragaszkodását mindahhoz, mely eddig az ismeretlent kényszeresen magyarázathoz fűzte. A késztetés helyesnek tűnt – így jutott el idáig – így minden különösebb fennakadás nélkül engedett neki. Belépett a székek közé és az egyikre letelepedett. Nem izzadt, de nem is fázott. Nyilván valahol okos szerkezetek biztosítják a komfortot. A cipő jelenléte zavarta ugyan, de ezzel nem törődött. Dominikának igaza volt. Minden miliőnek saját gravitációja van, mely magához vonzza a saját kellékeit.
Várt, bár nem tudta, hogy mire. A kényelem és a csend hamarosan megtette a hatását. Amióta elrabolták – a puszta emlék is abszurdnak tűnt számára –, nem aludt, akkor sem túl sokat.
– Te? A megbeszélésre jöttél? – dörrent álma közepébe egy határozott hang.
Egy férfi állt előtte. Makulátlan öltönyt viselt. Makulátlan. Így fogja hívni ezt az emeletet, gondolta Prudencia, miközben megpróbálta összeszedni a gondolatait.
– Elnézést.
Hevesen vert a szíve. Az első próba éppen zajlik.
– Semmi baj. Megesik az emberrel, pláne ezekben a fotelekben – mosolygott rá a férfi. – Tehát? A megbeszélésre jöttél? Ha igen, akkor igyekezned kell, mert nemsokára kezdenek – intett a folyosó továbbvivő szakasz felé a férfi.
– Igen. Persze! – pattant fel.
Egy pillanatra megszédült. Vállán érezte a férfi támogató kezét.
– Hoppá! Csak óvatosan!
– Egy ideje nem aludtam – rázta meg fejét Prudencia.
– Néha előfordul velem is.
Prudencia egy szolid mosollyal köszönte meg a férfi kedvességét és ruháját megigazítva arra indult, amerre a férfi biccentése ígért valamit. Még billegett kicsit a magas sarkakon, de úgy vélte, hogy ez alig észrevehető.
A folyosó tele volt jól öltözött emberekkel. Vagy két tucatnyian csevegtek egymással felszabadultan egy nyitott ajtajú terem előtt. A teremből is beszélgetés zajai szivárogtak ki. A torkában dobogott a szíve, amikor belépett a beszélgetők közé, akik rá sem hederítettek. Egy pillantással felmérte a terem viszonyait is. Bent nem a szokásos előadásra felkészített széksorok fogadták. Kényelmes foteleket helyeztek el nagyjából rendezetlen koncentrikus körökbe. Az első, legbelső ívbe – mely nem ért teljesen körbe – hat széket számlált meg. Az azt átölelő további két, egyre nagyobb ívet húzó körben már jóval több szék állt rendelkezésre. Néhányan már ültek. Ha pontosan annyi ülőhely van, mint amennyien a megbeszélésre hivatalosak, akkor már most lebukott. Megfordult volna, de kintről elkezdett beáradni a tömeg.
– Kezdünk – terelte befelé az embereket ugyanaz a férfi, aki őt is felébresztette.
Csapdában volt, melyből egyetlen menekülési lehetősége volt csupán: ha szerencséje van. Megfordult és kiválasztott egy széket, mely szolid magányában a legkülső körben, egészen a falhoz tolva árválkodott. Sietve a székhez lépett. Némileg beljebb húzta, nehogy éppen visszahúzódásával keltsen feltűnést, majd leült rá. Az izzadtság, holott itt sem volt meleg, már a gerince mentén csordogált lefelé. Félt, holott erre semmi ok a nem volt. A felismerés felidegesítette. Hiszen ezek is csak emberek. Az ő jelenléte semmivel nem kevésbé igazolt, mint bárki másé a teremben. Nem bűnöző, nem tett semmi rosszat… És mégis. Az érzés, hogy nem a helyén van elég volt ahhoz, hogy félelme engedélyt adjon magának. Ez a gondolat új haragot szült. Hiszen nem létezik olyan, hogy “hely”. Neki nincs helye. Az ő helye mindenkor az, ahol éppen létezik. Akármennyire is filozofikus a kijelentés, attól még igaz. A harag, mely saját gondolatai nyomán keletkezett, elnyomta a szintén saját maga által szült félelmet. Orrán át mély levegőt véve megpróbált most a változatosság kedvéért a haragját kordában tartani.
Körbenézett. Átlagos arcok, makulátlan ruhában. Eszébe jutott Dominika nevetése: “Itt már az arcok a maszkok”. Így nézett a körülötte egyre sűrűbben helyet foglaló nőkre és férfiakra. Nem tudta, hogy miért, de gyűlölni kezdte őket. Egymáshoz intézett felhőtlen, könnyed szavaik mérhetetlen dühöt gerjesztettek benne.
Ez így nem lesz jó, próbált magára önuralmat parancsolni.
A terem hirtelen lecsendesedett.
– Akkor elkezdenénk – mondta valaki társalgási stílusban. Semmi formalitás, mintha csak egy ebédről lenne szó. Óvatosan, alig észrevehető mozdulatokkal úgy helyezkedett, hogy az előtte ülők takarásából kilesve ráláthasson a belül ülőkre.
Négy férfit és két nőt pillantott meg. Egyiket sem ismerte fel. A soha nem látott arcokról csak úgy sütött a magabiztosság és a hatalom mindent átfogó tudata. Egy férfi állt fel a középső kör székeinek egyikéből.
– A mai találkozónk nem lesz hosszú, mert hamarosan kezdődik lent a döntő – halk kuncogás –, és előtte még számos dolgunk van. Elsőként a hivatalos közlendők. Örömmel tudatjuk veletek, hogy a Xi12-es beruházás a finisébe érkezett és semmilyen akadályba nem ütközött. – A bejelentést szórványos taps követte. – A hatos és négyes folyamatok befejeződtek és kifizetésre kerültek, továbbá a kilences és a tizenhármas projekt a tervezés szakaszból a kivitelezési fázisba ugrott. Kérlek benneteket, hogy jelentkezzetek a projektekre, mert aki nem jelentkezik, azt nem tudjuk beiktatni a folyamatokba. Ezt ne feledjétek el, kérlek. Nagyon nehéz utánatok szaladgálni. A jelentkezéskor, kérlek, adjátok meg a hivatkozási számokat és az elvezető csatornákat, mert ha ezt elfelejtitek, akkor az előző folyamat elvezető csatornáit használjuk alapértelmezetten, és nem tudunk mit tenni, ha az a folyamat közben betelik, vagy elakad. Erre fordítsatok fokozott figyelmet…
A férfi tovább beszélt. További csatornák és lebonyolítási sémák kerültek szóba, kódok és hivatkozások lebegtek a levegőben, melyből Prudencia egyetlen szót sem értett. Az iskoláról senki sem beszélt, mintha egy egészen más világ történéseibe csöppent volna. A férfi végül befejezte a mondandóját megköszönte a figyelmet és leült.
– Akkor a hivatalos rész után megkérdezném: hogy vagytok? – szólalt meg egy idősebb férfi. Prudenciának újra fészkelődnie kellett, hogy megpillanthassa. A férfi arca átlagos volt. Mélyen ülő élénk, figyelő szemei intelligenciáról tanúskodtak, melyet óvón palástoltak a jólét redői.
A tömeg vidáman morgott válaszképpen.
– Csak nem tudom, hogy miért vagytok jól. Mert a helyzet az, hogy elpuhultatok. Nem is kicsit – emelte meg a hangját a férfi, melynek nyomán elmélyült a csend. – Nem egy helyen érzem a széthullás és fegyelmezetlenség jelét. És én nem akarom ez térezni. A folyamat, amit kialakítottunk csak akkor működik, ha azt be is tartjuk. És nem érdekelnek a kifogások. Egyáltalán nem érdekelnek. Egyik sem. Azt akarom, hogy tartsátok be a folyamatokat. Tűzzel vassal. Akár szó szerint. Nem tudom, hogy mit nem lehet ezen érteni? Ha azt mondom, hogy valamit lezárunk, akkor azt lezárjuk. A csatornákat megszüntetjük. Nincs több csorgás. Egyetlen csepp sem. Mert azt mondtam, hogy lezárjuk. Vagy nem fogalmazok elég világosan?
– Én nem akartam – hebegte egy nő pontosan a Prudencia előtti széken.
– Nem érdekel, hogy mit akartál és mit nem akartál, Hüpátia – förmedt rá a férfi. – Parancsot adtam neked. És te teljesíted, te ostoba liba, vagy kicsinállak, soha többé nem iktatunk semmilyen folyamatba és én saját kezemmel tömöm be minden egyes rohadt csatornádat. És meg ne nyikkanj nekem, mert most teszlek ki innen. Egy perc és olyan helyen találod magad, ahová nem szívesen tennéd a lábad – fortyogott a férfi.
A nő körül érezhetően ritkult a levegő. Maró csönd következett, majd a férfi folytatta, de most már sokkal kedvesebb hangnemben.
– Értsétek meg végre. A folyamatok tartanak minket a helyünkön. Folyamatok, eljárások, rendek és számok. Ha azok megakadnak, akkor minden borul. De ti ez pontosan tudjátok. Én csak egyet kérek, de azt nagyon, újra és újra. A folyamatokat tartsátok be. Betűről betűre. Ha az megvan, akkor engem nem érdekelnek a csatornák. Az sem, hogy hány van belőlük, hogy milyen szélesek, vagy milyen szerteágazóak. Csak az érdekel, hogy illeszkedjenek a folyamatba és egyetlen hajszállal se térjenek el tőle. A pontosság és következetesség az egyetlen és mindent uraló fegyverünk. Ha betartjuk a szabályokat, akkor minden rendben van. Akkor mindent szabad. Bármit megtehettek. Tényleg. Nem érdekel. Sőt, nem is akarok róla tudni. Cselekedjetek a saját emlékezetetekre. Csak amit tesztek az illeszkedjen valamelyik előre meghatározott folyamatba. Semmi mást nem kérek. Hibáztok? Hát hogyne hibáznátok. Mindenki hibázik. Emberek vagyunk. De ha betartjátok a folyamatokat és nem tértek el azoktól, akkor a hibák is a folyamat részét képezik. És így kezelhetőkké válnak, ugye Platón? – Prudencia nem látta, hogy mi történik, de úgy tűnt, hogy a Platón nevű férfi – vajon ott ül e valahol Arisztotelész is? – helyeselt az állításra. – Ha a folyamaton belül hibázol, akkor az valójában nem hiba, hanem egy ág a folyamatban. De ha azon kívül barmolsz el valamit, Hüpatia, akkor neked véged. Megnyúznak elevenen, darabokra tépnek, kivájják a szemgolyóid, és mivel nem vagy a folyamat része, semmit sem tehetük érted, sőt, ha pontos akarok lenni, akkor mindezt nekünk kell elvégeznünk helyettük, nehogy még szó érje a ház elejét, mert a leszámolás viszont már a folyamat részét képezi. Szóval, ha még egyszer ilyesmire szánnád magad, úgy hidd el, kegyetlenebb leszek veled, mint a hangyákkal, akik karbantartják a csatornákat. Sőt! Miattunk, miattuk és a folyamat miatt olyat teszünk veled, amit fel sem tudsz fogni – sziszegte a férfi. Prudencia előtt elsírta magát a nő. Egy ideig csak a szipogása hallatszott, mely sokkal félelmetesebb volt minden fenyegetésnél, mivel nem leplezte és szándékosan nem szegte meg senki.
– Ennek fényében, mivel elkanászodott a társaság egy kicsit, a körmötökre nézünk. Az elkövetkező napokban, hetekben Savonarola látogatást tesz hozzátok és átvizsgálja az ügyviteleteket. Aki nem hibázott, annak nem kell félnie. Aki igen, azt… majd meglátjuk, hogy mi legyen vele. Még egy ilyen hibát, mint Hüpatia, nem engedhetünk meg magunknak.
A jelenlévők kényelmetlenül fészkelődni kezdtek amúgy kényelmes székiben.
– És csak hogy ne érezzétek túl jól magatokat. A minap Newton barátunkkal átnéztük a számokat is. Mert ha nem tudnátok, nem elég betartani a folyamatokat, ha a folyamat egy helyben áll. Hogy egy hasonlattal éljek, teljesen fölösleges rendben tartani a folyópartot, ha abban nem folyik víz. És bizony nem egy területen érzékeltünk komoly teljesítménybeli visszaesést. Nem mindenhol, de sok helyen. Példának emelném ki a hangyagyárat. Mintha nem történne ott semmi.
– Az átállás soha nem könnyű – szólalt meg egy féri valahonnan a legbelső székek egyikéből.
– Már régen át kellett volna állni. Ez már nem átállás, hanem állóvíz. Nincsenek meg a számok. Nekem számok kellenek. Ha nincs hangya, nincs boly, és a hangyászok éhen halnak.
Prudencia még levegőt is elfelejtett venni. A férfi folytatta. Hol vannak a számok, amikről megállapodtunk?
– Az átállás… – hebegte a férfi.
Prudencia nem látta az arcát, háttal ült neki.
– Leszarom az átállást. Termeljetek hangyákat.
– Arisztotelész…
– Nem érdekel. Hozzád tartoznak az iskolaszentek vagy sem?
– Hozzám.
– Akkor beszélj velük. Minél hamarabb. Termeljenek.
– Az iskolák nehéz terep. Ott nem megy a közvetlen utasítás… Kellenek a szentségek…
Feszült csönd állt be. Amikor a férfi újra megszólalt szinte alig volt hallható a hangja. Ez még félelmetesebbé tette.
– Neked aztán tudnod kell, hogy nem érdekelnek a szentségek. Itt nem. Ebben a szobában ezeknek az embereknek egyetlen szentség sem létezik. Eltévedtél, barátom. Azok a kifogások, amikkel itt jössz egy szinttel lejjebb működnek ugyan, de itt semmit sem érnek. Engem nem érdekel, hogy milyen szentségekkel jössz, mert azok itt már nem léteznek.
– De ott igen.
– De itt nem. Ennyire hülye vagy?
– Arisztotelész… az iskolaszentek…
– Semmi közöm hozzájuk. Engem a számok érdekelnek. Számok. Érted? Számok és folyamatok. Ezekért vagy itt. Mi mind ezekért vagyunk itt. Itt ezek a szentségek. Ha ezt nem érted, akkor talán nem vagy jó helyen. Lehet, hogy le kéne költöznöd egy emelettel.
Újra fészkelődés kezdődött a hallgatóság között.
– De persze nem kívánok ilyesmit. Túl nehéz volt felkerülni a felhők fölé. Senkit nem akarok visszaküldeni a ködbe. Még Hüpatiát sem, pedig megérdemelné. – Megváltozott hangja. – Nos, barátaim. Ennyi volt. Mindenki menjen és csináljon amit csak akar, feltéve, hogy azt a folyamatok szerint teszi. Akinek dolga van, az majd megkapja a részletes leírást. Savonarola látogatását ne feledjétek. És persze ma este lesz a bajnokság döntője. Mindenkit meghívok a páholyba. Ott majd még beszélünk.
A mondat végére pont került. A székben ülők megkönnyebbülve lendültek talpra. Látszott rajtuk, hogy örülnek a szabadulásnak. Néhány pillanat kellett hozzá, és a teremben már alig maradtak. Prudencia megpróbált a fal mellett maradni. Igyekvő emberek takarásában indult el az ajtó felé.
– Prudencia, maga maradjon! – hallotta meg a saját nevét.
A vér jéggé vált benne. Megkövülve nézett a szoba közepe felé.
A férfi, akit Arisztotelésznek neveztek és aki szemmel láthatóan mindenki fölött állt mosolyogva nézett rá.
Prudencia körül elfogytak az emberek.
(folyt. köv.)