53. rész
Néhány forduló után alig lehetett haladni. Voltak szakaszok, ahol oldalaznia kellett, hogy továbbjuthasson. Zihált a megerőltetéstől, de esze ágában sem volt új utat keresni. Amíg felfelé van lehetőség – akármilyen nehéz is – addig nem adja fel. Ritkán ugyan, de oldaljáratokra is lelet. Szúrós szag áradt belőlük, füst, égett olaj, melyet egy másik ismerős, de nem felismert szag hatott át. Megtorpant az egyiknél. A járat még a lépsornál is szűkebb volt. Orrát facsarta a szag, de ahogy meresztgette a szemét, a távolban felfedezett némi derengést is. A vágy, mely azóta sem csitult, hogy a hang belé költözött, most új irányra lelt.
Lassan elindult a sötét folyosón. Talpa vastag rétegben taposott valamin. Azzal inkább nem törődött, hogy min. Lábujjai tompa tárgyakba rúgtak, válla minduntalan hozzáért az érdes falhoz. A vágy kitartott, de inkább fájt, mintsem segítette a haladást. A távoli derengés erősödött, és ez tovább ösztönözte az erőfeszítéseit. Fájtak a vállai. Foszlott pizsamáját – egy évezrede kapta kölcsön azt, valahol nagyon távol innen – letépték a falból kiálló kövek. Volt, hogy tapogatózó keze éles fémhez ért, melyet a falba ültettek valahogy. Megpróbált a lélegzetére figyelni így uralva félelmével összekeveredett vágyát. Az ismeretlen mindig félelmetes, biztatta magát a gondolattal. Ezen nem kell meglepődni. A háta mögé nézett. Alig észrevehető derengésben még látszott a felfelé vezető lépcsősor. Amikor újra a cél felé fordult, arcát erős, forró szél csapta meg. A széllel érkező bűz orrfacsaró volt. Felnyögött, és bár tovább akart lépkedni, lábai megmakacsolták magukat. A bűz és a forróság nem enyhült. Hullámokban áradt felé. Szinte látta, ahogy a testében szüntelen kitörni akaró vágy most olvadni kezd, és helyébe tolakszik a háttérben szunnyadó félelem. Újra felnyögött, de összeszedte magát és néhány lépéssel előreparancsolta a testét. A forróság most már égetett. Szemöldökén, karján érezte a perzselő fájdalmat. A félelem rálépett a vágyra és apróra nyomta a testében.
Tudta, hogy a továbbjutás képtelenség. Talán megtehetné, talán túl is élné, de ő nem ennyire bátor. A fájdalom mégiscsak fájdalom. Nagy megkönnyebbülésére végül feladta. Nehezen ugyan, de megfordult. Vállaiba belemart a folyosó fala – hogy fém vagy kő tette, azt már nem is akarta megtudni. Óvatosan indult el visszafelé. A hátát égette a hullámokban érkező forró, bűzös levegő. Nem gondolkodott, csak arra koncentrált, hogy egyik lépést a másik után megtéve minél távolabb kerüljön a veszélytől. Csak akkor tért magához, amikor már nem érezte tarkóján a perzselő meleget. A félelem, mint egy belső apály, visszahúzódott újra teret adva a vágynak. Lába egyre kevesebb tárgyba rúgott, ahogy közeledett a lépcsősor. Végre képes volt értelmes gondolatokat is kicsiholni magából.
– Én nem vagyok normális – mondta ki hangosan, hátha a megtestesült szavaknak erősebb hatásuk van a tudatára. Hát nem, jött a válasz, de ez nem sokat segített a helyzeten.
Amikor végre kijutott az folyosóból, a megkönnyebbülés oly erős hullámokban árasztotta el, hogy sírva fakadt. Leült a lépcsőre és hagyta, hogy az érzelmek tegyék a dolgukat. Végül is egyedül vagyok, annyit sírhatok, amennyi csak tetszik, gondolta. Percek teltek el, és nem volt képes visszanyerni az önuralmát. A folyosóról fújó szél már nem volt forró, de még mindig ott lebegett benne a bűz, és az a különös illat, mely most már egyértelemű félelmet keltett benne minden egyes lélegzetvételekor.
Végül sikerült feltápászkodnia. Remekül nézhetek ki, suhant át agyán egy kép önmagáról. Ez van, vont végül vállat és elindult felfelé.
Egy ideig semmi sem változott. A szűk falak, mintha élvezték volna, bele belemartak a vállába, azonban a lépcsősor nem keskenyedett, a haladás nem vált lehetetlenné, tehát út volt, ha mégoly szűk is.
Egy csapásra hirtelen változott meg minden. A fények szinte elvakították, ahogy egy három lépcsős szűk fordulón felkaptatva egy meglepően széles térre ért. Mély és kifejezhetetlen megkönnyebbülést érzett, és újra elsírta magát. A térből, ahogy jóval lentebb már megszokta, három lépcsősor eredt felfelé – külön, de mégis egy irányba. A középsőt választotta. A következő térség már inkább csarnok volt, mintsem szoba. Tucatnál is több lépcső kínálta magát. A félelem eltűnt belőle, rossz emlékké vált csupán, és bár tudta, hogy valahol a mélyben még mindig ott várakozik, képtelen volt komolyan venni azt. Repesett a szíve, ahogy újból és újból választania kellett a lépcsők között, és ő hagyta, hogy belül minden egyes alkalommal megszülessen valamiféle döntés, melyet nem kellett – és nem is akart – megzabolázni.
Erős tempóban kaptatott egyre feljebb és feljebb. Újra megpillantotta a kürtő belsejét. Lenézett. Már nagyon magasan járt. Az alapul szolgáló oszlopcsarnok csak egy kis folt volt csupán, semmi más. Hirtelen az a különös érzés támadt benne, hogy a magasság, ahonnan lenéz nem érhető el ilyen rövid idő alatt. Álmodik talán, vagy olyan helyen jár, ahol a törvényszerűségek átformálták önmagukat. Hiszen minden relatív. A valóság csak viszonyítás kérdése, semmi több. A
Ahogy haladt felfelé a lépcsősorok megsokszorozódtak. El sem tudta képzelni, hogy mennyit számolhatna össze, ha mindet sorba vehetné. Talán nincs is kifejezhető száma. Talán végtelen mennyiségű lépcső ered végtelen mennyiségű lépcsőből, ahogy a természetes számok között is végtelen ennyiségű végtelen húzódik meg.
Lám, mégis matektanárrá váltam, nevette el magát.
Idővel vasszerkezetű lépcsők is feltűntek a kő mellett. Néha magas hidakon jutott át két szakasz között, ilyenkor a lába alatt sok emeletnyi mélységre lenézve lépcsősorok kusza rengetegét látta. Egy Escher ház élő szereplőjének érezte magát, ahol minden egyes forduló felfelé vezetett még akkor is, ha az látszólag lefelé visz. Már nem aggódott. A félelem, hogy újra visszakerül a szűk alagutak szintjére, elenyészett. Nem egy helyen vett észre vízszintes folyosókat. Ezek egyre fényesebbé váltak, ahogy haladt feljebb és feljebb. Egyik sem volt elég hívogató ahhoz, hogy elinduljon rajtuk. Néha acélrácsokkal elzárt, időnként befalazott oldalágakat és lépcsőfeljárókat is észrevett. Az egyik előtt megtorpanva eltűnődött azon, hogy vajon ki és milyen indokkal tette lehetetlenné éppen ezt az irányt. Érezte, hogy a vágy és az azzal karöltve járó kíváncsiság megérinti a továbbhaladást tiltó irányt. Pontosan tudta, hogyha utat enged a belül feltámadt késztetésnek, akkor nem lesz képes megálljt parancsolni magának, és hamarosan azon kapja majd magát, hogy puszta kézzel próbál átjutni az akadályon. Megkeményítette magát és gyorsan egy járható lépcsőt választott.
Hosszú, egyre színesebb kapaszkodás kezdődött, mely bár szüntelen ismételte magát, mégsem volt unalmas. Egyre több volt a választási lehetőség, és egyre kevesebb azon lépcsők száma, ahová valamilyen oknál fogva akadályt állítottak. Lenézett mezítelen lábára. Szinte fekete volt a kosztól, de különös módon ez egyáltalán nem zavarta. Ilyen az ember, amikor megszállottan követi a vágyát. Idővel már nem törődik az illemmel, a kellemmel, már csak a vágy létezik és a cselekvés. Minden test a beteljesülést szolgálja vagy akadályozza. Hol számít itt egy kis kosz? Hirtelen eszébe jutott a válla. Lenézett rájuk. A pizsama roncsai szakadtan, véres csíkokban lógtak le róla. Ez sem baj. Semmi sem baj. Még van hova mennie.
Tovább kapaszkodott. Talán itt fog meghalni valamelyik lépcső közepén. Meglepő módon ez a gondolat sem zavarta igazán. A benne élő vágy ennél sokkal fontosabb volt. Ha így, hát így.
Nem figyelte az elágazások számát. Nem is érdekelte igazán. Csupán a lépcsőn való kapaszkodás számított. A ritmus, melynek során minden alkalommal égő vágy keletkezett benne, amikor egy teremhez ért, ahol ki kellett választania a következő lépcsősort, a felgerjedő vágy a választásra, majd a fájdalom, hogy nem nem indulhat el mindegyiken egyszerre, és végül a megkönnyebbülés, amikor végül választván a lábát az első fokra tette. Ez a ritmus a végtelenségig. Nem megunható, nem eldobható.
Hosszú ideig nem történt semmi. Unalmas lett volna a kapaszkodás, de a visszatérő folyamatok nem engedték, hogy belefásuljon. Ment felfelé. Érezte, hogy már nem is Prudencia halad, hanem a benne rezgő hang. De ez sem zavarta. Talán ilyennek kellene lennie mindenkinek. Kevesebb Prudencia és több késztetés.
Néha megpihent néhány másodpercre. A lépcsőházak és a folyosók most már fényesek voltak. A sarkok, szegletek bár itt-ott árnyékba borultak, ám az is csupán derengés volt, nem sötétség. Egyes szinteken tompává váltak a színek, másokon úgy izzottak, mint egy túlterhelt neoncső. Mindig csak utólag vette észre az átmenetet a színek, formák és stílusok között. Mindig csak akkor döbbent rá, hogy immár egy másik, gazdagabb, vagy éppen sötétebb lépcsősoron kaptat felfelé, amikor már megszokta a látványt. Néha elnevette magát ezen és megállt, hogy jobban körbenézzen. Megszemlélte a fal mellett húzódó korlát mintázatát. A formákat, alakzatokat, a lépcsők illesztését, mely emeletről emeletre vált egyre pontosabbá. Nézelődött egy ideig, majd továbbindult, amikor belül türelmetlenné vált valami. A szája tapló volt és a gyomra is szünet nélkül jelezte a hiányt, de nem törődött vele.
Most már minden egyes szinten számtalan folyosó fogadta. Néhányat ajtó nyitott, de volt amelyik szélesen, hívogatón terpeszkedett előtte. Az egyikhez – ennek lengőajtaja volt – odahúzta a vágya. Az ajtó egy lökésre megmozdult. A mögötte feltáruló folyosó két oldalán szigorú rendben követték egymást a termek.
Fent vagyok?, kérdezte meg éppúgy magától, mint a folyosótól. A színek nem voltak ismerősek, és az oldalsó ajtókon sem voltak számok. Belépett. Az ajtó kattogva lengett még mögötte pár pillanatig. Néhány lépés kellett ahhoz, hogy megérezze, nem a 23-asban van. Vagy ha igen, akkor nem azon a részen, amelyet már ismer. Bárcsak itt lenne a térkép, jutott eszébe. Az ajtók jóval ritkábban követték egymást, mint amit megszokott. Seszínű, szürke ajtók, néha több tucat méterre egymástól. Vissza kellene fordulnom, született meg benne a gondolat, de mégsem volt képes engedelmesedni neki. Megállt az egyik ajtó előtt.
Mint fent, pont mint fent. Az iskola régi ajtajai. Egy régmúlt épület elfeledett szobái.
Benyitott. Meg sem lepődött, hogy egy tanterem tárult a szeme elé. A teremben félhomály uralkodott. Átellenben egy résznyire nyitott ajtót látott, mely mögött nagyobb fényű termet engedett megpillantani a fényes hasadék. Nem lépett beljebb, de így is érezte, hogy a helyiség kicsi, enyhén dohos. Mellette egy tábla állt. Krétás alkalmatosság volt. A padok üresen tátongtak. Akkor ijedt volna meg igazán, ha diákokat lát meg bennük.
Újra egy tanteremben állt és a felismerés végtelen boldogsággal töltötte el. Itthon volt. Ha csak egy pillanatra is, de hazalátogatott.
– Gyerekek! – mondta hangosan, csak a hangulat kedvéért.
Nem a saját hangját hallotta viszont. A szó hamar értelmét veszítette és mély, vészjóslő morgássá alakult. Érezte, hogy a torkából tör elő, de tudta, hogy képtelen azt irányítani. Érthetetlen szótagok fonódtak egymásba, és hamarosan paranccsá vált a megszólítás. A hang áradva terjedt szét a termen, megrezegtette a tárgyakat, és visszaverődve hozzá félelmet szült benne. Saját hangjától karján égnek álltak a szőrszálak, és kiverte a veríték. Minden erejét bele kellett adnia, hogy becsukja a száját, és ne hallja többé azt a zsigerekig hatoló hangot, amit bár ő adott ki magából, mégsem belőle származott.
Rémülten hátrált ki a teremből. A folyosón még hallotta a morgást, ahogy az ide-oda verődve cikázik a tantermek között. Megmozdulni sem mert. Félt kiadni bármilyen neszt, nehogy azt ezerszeresen kapja vissza. Az érthetetlen parancs elhalványodva távolodott tőle. Ez megnyugtató volt.
Óvatosan fordult meg, és elindult a lengőajtó irányába, majd megdermedve vette észre, hogy a morajlás újra felé tart. Valahonnan visszaverődhetett, mert ismét egyre hangosabbá vált a háta mögött. Futni kezdett. Tarkóján érezte a morgás vibráló, parancsoló erejét. Hálát adott a jó sorsáért, hogy nem érti, mivé vált a saját hangja. Ha megérté, talán soha nem jutna ki innen. Végre elérte a lengőajtót, melyen hatalmasat taszítva szinte kiesett a lépcsőfeljárók által szegélyezett térre. Ahogy az ajtó becsukódott mögötte a hang is semmivé vált.
– A francba! – nyögte hangosan miközben megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a franc megmaradt francnak, és nem vált átokká, vagy varázsigévé.
Feltápászkodott.
Már meg sem számolta, hogy hány lépcső közül válaszhatott. Körbenézett, és amikor belül megmozdult benne valami azonnal elindult a kiszemelt lépcsősor felé. Jobbnak érezte, ha nem marad túl sokáig ezen a szinten.
Az egyre feljebb lévő szinteken már nem termek, hanem hatalmas csarnokok fogadták mérhetetlen mennyiségű választási lehetőséggel. Ettől nemhogy csökkent volna, de egyre erősebb lett benne a vágy. Habzsolta az emeleteket. Egyiket a másik után, egészen addig a csarnokig, melytől hosszú percekre elakadt a lélegzete.
Óriási terembe lépett ki. Nem látta végét sem a kezdetét. Megdöbbenve bámult a látványra. Lába a földbe gyökerezett, még a vágy is meghökkenve csendben maradt benne. A falak mentén folyosók nyíltak minden irányba, de egy lépcső sem kínálta magát fel a további emelkedéshez. Ehelyett lépcsőfokok álltak ki a csarnok padlózatából. Hol egyetlen egy fok emelkedett ki a síkból, hol csigavonalban majdnem a mennyezetig ért a sor. Amerre a szem ellátott, lépcsőkezdemények törtek felfelé különböző magasságig nyújtózkodva a fényesen világító plafon felé.
Tétován lépett fel a legközelebbi lépcsősorra, mely néhány fokával csak pár méter magasságig emelte fel a padlószintről. Az utolsó fokon megtorpant. Nem volt tovább út. Meglepődve nézett körbe. Már éppen visszaereszkedett volna a padlóhoz, amikor észrevette, hogy előtte egy új lépcsőfok született meg a semmiből. Óvatosan tette rá jobb lábát. A fok meleg volt és puha. Nem volt biztos benne, hogy elbírná, így nem lépett fel rá teljesen. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a legközelebbi lépcsősorra nézetet. Ahogy várta, a legfelső lépcsőfok fölött kisvártatva egy új jelent meg folytatásként.
Egy ideig figyelte a változást. Eközben jobb lába alatt a lépcső egyre hidegebbé és szilárdabbá vált. Már rá mert volna lépni, de nem tette.
Ennél feljebb nem juthat. Vagyis ki kellene várnia, hogy a szeme előtt szülessen meg az első lépcső, mely eléri a pokoli magasságban várakozó plafont. Erre most nincs ideje. Ahogy elindult lefelé tombolni kezdett benne a vágy. Makacsul dühöngött. Úgy mardosta belülről, mintha ezer karma lett volna. Talán volt is.
Megkeményítette magát, és elindult az első folyosó felé. Nem maradhat itt. Akkor sem, ha minden vágya ez. Belül végtelen vihar tombolt, amikor kinyitotta az egyik falba épített ajtót. Hosszú folyosót – ebből állt az élete – pillantott meg. Remegő lábakkal lépett be az ajtón, mely éles csattanással csukódott be mögötte.
Egy varázsütésre hagyott alább benne a vágy. Forgott még benne, de pontosan érezte, hogy közben mássá vált. Valamivé, amit még nem tudott megnevezni.
Elindult. Minden egyes méterrel formálódott benne valami, amit jobb szó híján erőnek nevezett el. Szilárd volt, de mozgó. Forró és hideg egyszerre. Így kéne tanítani az oximoront. Minden kölyök azonnal megértené, nevetett fel önkéntelen.
Mire a folyosó végéhez ért, belül valami megállapodott benne. Erőteljes mozdulattal nyitotta ki az ajtót. Egy lépcsőházba jutott, melyen útjelző táblák mutatták az irány:
2. SZINT
1. SZINT
TANTERMEK
A–F
– Aha – biccentett a tábla felé és határozottan elindult az egyik nyíl irányába.
(folyt. köv.)