Néhány forduló után alig lehetett haladni. Voltak szakaszok, ahol oldalaznia kellett, hogy továbbjuthasson. Zihált a megerőltetéstől, de esze ágában sem volt új utat keresni. Amíg felfelé van lehetőség – akármilyen nehéz is – addig nem adja fel. Ritkán ugyan, de oldaljáratokra is lelet. Szúrós szag áradt belőlük, füst, égett olaj, melyet egy másik ismerős, de nem felismert szag hatott át. Megtorpant az egyiknél. A járat még a lépsornál is szűkebb volt. Orrát facsarta a szag, de ahogy meresztgette a szemét, a távolban felfedezett némi derengést is. A vágy, mely azóta sem csitult, hogy a hang belé költözött, most új irányra lelt.

Lassan elindult a sötét folyosón. Talpa vastag rétegben taposott valamin. Azzal inkább nem törődött, hogy min. Lábujjai tompa tárgyakba rúgtak, válla minduntalan hozzáért az érdes falhoz. A vágy kitartott, de inkább fájt, mintsem segítette a haladást. A távoli derengés erősödött, és ez tovább ösztönözte az erőfeszítéseit. Fájtak a vállai. Foszlott pizsamáját – egy évezrede kapta kölcsön azt, valahol nagyon távol innen – letépték a falból kiálló kövek. Volt, hogy tapogatózó keze éles fémhez ért, melyet a falba ültettek valahogy. Megpróbált a lélegzetére figyelni így uralva félelmével összekeveredett vágyát. Az ismeretlen mindig félelmetes, biztatta magát a gondolattal. Ezen nem kell meglepődni. A háta mögé nézett. Alig észrevehető derengésben még látszott a felfelé vezető lépcsősor. Amikor újra a cél felé fordult, arcát erős, forró szél csapta meg. A széllel érkező bűz orrfacsaró volt. Felnyögött, és bár tovább akart lépkedni, lábai megmakacsolták magukat. A bűz és a forróság nem enyhült. Hullámokban áradt felé. Szinte látta, ahogy a testében szüntelen kitörni akaró vágy most olvadni kezd, és helyébe tolakszik a háttérben szunnyadó félelem. Újra felnyögött, de összeszedte magát és néhány lépéssel előreparancsolta a testét. A forróság most már égetett. Szemöldökén, karján érezte a perzselő fájdalmat. A félelem rálépett a vágyra és apróra nyomta a testében.

Tudta, hogy a továbbjutás képtelenség. Talán megtehetné, talán túl is élné, de ő nem ennyire bátor. A fájdalom mégiscsak fájdalom. Nagy megkönnyebbülésére végül feladta. Nehezen ugyan, de megfordult. Vállaiba belemart a folyosó fala – hogy fém vagy kő tette, azt már nem is akarta megtudni. Óvatosan indult el visszafelé. A hátát égette a hullámokban érkező forró, bűzös levegő. Nem gondolkodott, csak arra koncentrált, hogy egyik lépést a másik után megtéve minél távolabb kerüljön a veszélytől. Csak akkor tért magához, amikor már nem érezte tarkóján a perzselő meleget. A félelem, mint egy belső apály, visszahúzódott újra teret adva a vágynak. Lába egyre kevesebb tárgyba rúgott, ahogy közeledett a lépcsősor. Végre képes volt értelmes gondolatokat is kicsiholni magából.

– Én nem vagyok normális – mondta ki hangosan, hátha a megtestesült szavaknak erősebb hatásuk van a tudatára. Hát nem, jött a válasz, de ez nem sokat segített a helyzeten.

Amikor végre kijutott az folyosóból, a megkönnyebbülés oly erős hullámokban árasztotta el, hogy sírva fakadt. Leült a lépcsőre és hagyta, hogy az érzelmek tegyék a dolgukat. Végül is egyedül vagyok, annyit sírhatok, amennyi csak tetszik, gondolta. Percek teltek el, és nem volt képes visszanyerni az önuralmát. A folyosóról fújó szél már nem volt forró, de még mindig ott lebegett benne a bűz, és az a különös illat, mely most már egyértelemű félelmet keltett benne minden egyes lélegzetvételekor.

Végül sikerült feltápászkodnia. Remekül nézhetek ki, suhant át agyán egy kép önmagáról. Ez van, vont végül vállat és elindult felfelé.