*

A beosztás nem volt vészes. Sőt, mintha egy kissé lazítottak volna a gyeplőn. Nem egy órájára időben odaért, és egy meglepetés is várta a nap közepénn. Egy ideje már nem nézte, hogy milyen órákat kap aznapra. Elég volt a helyet és a távolságokat rögzíteni. Az esetek többségében úgy sem ért oda időben, és nem maradt arra lehetőség, hogy bármilyen tananyagba kezdjenek. Ha volt még idő, akkor arról beszélgettek, amit korábban tanultak – nem volt túl élénk párbeszéd –, vagy arról, hogy mit kellene tanulniuk. Prudencia egyik mentsvára – Kaspar szerint mindenkinek van egy – az volt, hogy leckéket osztott ki az osztályban. Nem voltak illúziói, tudta, hogy senki – vagy szinte senki – nem tanul semmit iskolán kívül. Hiszen az iskola azért áll, hogy ott tanuljanak az gyerekek szólt a Tanrendtartás első oldala – már ha nem éppen az utolsóra került a szöveg. De mivel azt a passzust sehol nem találta, hogy tilos szorgalmi feladatokat adni, így ő sem zavartatta magát.

– Ez az egyetlen esélyetek, hogy tanuljatok – mondta az első alkalmak egyikén, mikor az otthoni tanulásra bíztatta őket.

– Azt hittem, hogy ez itt csináljuk – jött azonnal is több helyről a sablonválasz. Nagyot sóhajtott és arra gondolt, hogy bárcsak a törtek – már törtekben gondolkodott és nem forradalmakban – mennének úgy, mint ahogy a jogok ismerete. Adj jogokat az embereknek, vedd el tőlük az észt, és megkapod a káoszt, már ha erre vágytál.

– Igen, ez így van – válaszolta végül.

– Akkor minek ez az otthoni munka?

Régen még, amikor betette a lábát a falak közé, amikor véres lábbal araszolt végig a fehér márványlépcsőkön, még visszafogta volna magát. Akkor talán mondott volna valamit, mely elég érthető a gyerekek számára, de eközben megkíméli a falak méltóságát. Azóta ez az érzés metamorfózison ment át és a lepkéből hernyóvá változott.

– Mert egyébként nincs… – mondta könnyedén. Folytatta volna, de megtorpant. Éltek benne még a régi reflexek. Az ember nem piszkít a fészkébe. Nem teheti meg, mert akkor saját magát koszolja össze. És mégis. Talán ez szükséges ahhoz, hogy történjen végre egy nagytakarítás. Szar nélkül nincs büdös. A gyerekek kíváncsian nézték a tépelődését. Vajon meg kell őket kímélni ettől? Az ösztöne azt mondta, hogy mindenképpen. Az iskolában még élnek, vagy legalábbis élniük kell az inkubátor fényeinek. De az ösztöne azt is mondta, hogy a valóságot bűn lehazudni. Hiszen éppen arra készülnek fel a meleg, óvó fény alatt. Ismerniük kell, hogy mi vár rájuk, és tudniuk kell, hogy miért kapják azt, amit majd kapni fognak. Beleértve azt is, ami most és itt történik velük. Ha nem ez egy tanár feladata, akkor semmi sem az. A két gondolat még harcolt egymással néhány rövidke pillanatig. Idő előtt felnőtté tenni egy gyereket bűn. De megfosztani őket a lehetőségtől, hogy azzá váljanak, amivé válhatnak, az talán még nagyobb.

– Mert egyébként nincs esélyetek – fejezte be végül a mondatot, és amint kiejtette a szavakat érezte, hogy igaza van. Szégyellte magát, de helyesnek gondolta azt, amit csinál. Nem az iskolának, hanem a gyerekeknek tartozott. Csak nekik. Ők pedig megérdemlik az igazságot. Hátha lesz valaki, akiben megfogan a mag. Újra eszébe jutott a triázs. Csak most nem ő szortírozza majd szét a sebesülteket gyógyíthatóságuk szerint, hanem a sebesültek válogatják ki önmagukat. Furcsa világ, de ez van. Néha az embernek hagynia kell, hogy a dolgok nagyobb áramlatok alapján forrják ki magukat.

– Miért nem? – kérdezte az egyik gyerek. Ő talán menthetőnek gondolja magát. És talán ezért majd tesz is valamit, nézett a gyerekre. Emlékezett rá. Juszusz? Igen. A matekos kölyök. Okos volt. Ő kiválogatja majd magát. A többi, azok, akik rá sem hederítettek, rossz helyre osztották be magukat. Nem tehet semmit. Vagy csak nagyon keveset. Ez el kell fogadnia.

– Azért, nem Jusztusz, mert itt alig van idő tanulni.

– De az órák…

– Rövidek. Nincs sem idő, sem lehetőség, hogy megtanuljátok a tananyagot. Ha egyedül nem csináljátok otthon, akkor buták maradtok. Ez van.

Egy időre döbbent csönd lett. Többen felröhögtek. – Nevethettek, de ez van. Nekünk nincs elég időnk és erőnk, hogy mindent megtanítsunk. Ha ti nem tesztek valamit egyedül, akkor végetek. Bután sem rossz élni, de okosan sokkal jobb. És ne haragudjatok, hogy ezt így tálalom nektek, de talán nincs más módja. Magatokra maradtatok. Mi csak annyit tehetünk, hogy amennyire erőnk telik segítünk nektek a víz fölött maradni, de aki nem tanul meg magától úszni, az meg fog fulladni, mi pedig csak nézhetjük, ahogy elsüllyed.

Az utolsó mondatok önkéntelenül áradtak ki belőle. Nem tudta megfékezni őket. Valaki elsírta magát és ettől mardosó lelkiismeret furdalása támadt, de ettől még nem szívta volna vissza a szavait. – Akkor most! Akit érdekel, írja le, hogy mit kellene megnézni egyedül, otthon. Akit nem érdekel, az csináljon, amit akar. Engem nem érdekel. – Tudta, hogy ez nem igaz. Vérzett a szíve, de nem tehetett mást. Talán ez hat. Talán az életösztön még él bennük.

Azóta minden órán adott házi feladatot. Csak kevesen figyeltek, és még annál is kevesebben tettek valamit. De a szinte semmi is valami.

Aztán a negyedik órán – éppen időben futott be a terembe – órási meglepetés érte. Zsebéből előhalászta az aznapi cetliját és értetlenül meredt a jelzésre. Újra megnézte, majd ismét rábámult.

– Gyerekek, lehet, hogy irodalom órátok van?

Többen bólogattak.

Talán elírtak valamit fent, vagy kegyetlenkedni akartak, Ki tudja? Egy biztos: az óra minden egyes másodpercét élvezte. Legszívesebben belekapaszkodott volna a műanyag mutatókba, hogy ne kattogjon olyan gyorsan tova az idő. Egyetlen pillanatig arra gondolt, hogy leveszi a falról a szerkezetet és tovább tartja az órát. Majd később foglalkozik a következményekkel. Végül nem tette meg. Amikor véget ért az óra, az inge lucskos volt az izgalomtól. Lehetne ilyen is, gondolta, lehetne ilyen is. A gondolat dühöt szült, a düh pedig erőt adott. Futott, ahogy csak tudott. Aznap már nem kapott olyan órát, amit élvezett volna, és bár a matematika egyre inkább a szívéhez nőtt, az fel sem vehette a versenyt a francia romantikával. Hirtelen támadt rá az elkeseredés. És a végtelen magány érzése. “Fakó levél vagyok, lehulltam a világról: / sodorj el engem is, vad északi vihar![ Alphonse de Lamartine : Magány / Rónay György]” , suttogta el magának.

*

Újra egyedül takarított. Úgy látszik, hogy Titánia más feladatot kapott. Fiatal volt és feszítette az ambíció. Nem csodálkozott volna, ha hamarosan egy maszk mögé kerül. Nem haragudott rá. Inkább sajnálta. Vagy még az sem. Inkább elfogadta. A világ mindenkinek más arcát mutatja, mert mindenki más szemmel néz rá. Ez már csak így van.

Komótosan mosott fel. Az folyosó órái is saját tempóikban jártak függetlenül a termektől. Talán maguknak a helyeknek is saját ideje van, és ehhez semmi köze nincs azoknak, akik az órákat állítgatják. Eszébe jutott a karácsonyi lázadás. Így nevezte magában azt a hetet, amikor átállította a termek óráit. Ha valakit is megzavart volna az akció, hozzá nem jutott el a híre. Hát jó, akkor most legyen így, vigyorodott el magéban. Letámasztotta a felmosófát és besétált a legközelebbi terembe. Fogalma sem volt arról, hogy járt-e már itt valaha, de ez nem is volt lényeges. Csak az számít, hogy járni fog-e még. Az idő előre folyik, nem érdemes hátra bámészkodni. Elhúzott egy széket az ajtóhoz közeli pad elől és felállt rá. Kivette az elemet és érdeklődve vizsgálgatta egy ideig, majd leszállt a székről és kezében az elemmel leült a földre, aztán a zsebébe túrt, és gyorsan megtalálta azt, amit keresett. Egy drót darab volt. Normális esetben arra használta, hogy a takarítószereket tartó kocsit javítsa vele. A legtöbbnek kijárt a kereke és egy fémszál általában megoldotta a gondot. Most azonban más feladatott szánt neki. Félkörívre hajlította, majd felvette a tegnap saját maga vásárolta gumikesztyűt és így érintette a drótot az elem két végéhez. Nem sokáig kellett várnia arra, hogy az elem sisteregve füstölni kezdjen. Eszelős, zsigeri öröm árasztotta el.

– Nem vagyok normális – mondta hangosan a teremnek. Senki sem ellenkezett. Igaz, nem helyeselt. Addig gyönyörködött a látványban, míg az elem bírta. Amikor már nem látott több füstöt – még mindig széles vigyorral – feltápászkodott a padlóról és visszahelyezte a szétégett elemet az órába, majd beigazította a mutatót, hogy a szív nélkül maradt szerkezet örökre befalazta magát a délbe. Értelmetlen tett volt. Mégis élvezte. Tettvágyat hozott, mint aperitif a vacsora előtt. Vidáman, szinte fütyörészve ereszkedett le a C-re.

*

A szobája üresen várta. Lepakolt és azon tűnődött, hogy elmondja-e gyerekes lázadását Olivernek. Talán, ha az összes elemet gallyra tettem, gondolta. Az lenne ám az igazi bosszú. Kuncogott egyet és kilépett a szobájából.

– Na, milyen az élet a felső tízezerben? – kérdezte, amikor benyitott Oliverhez.

– Eddig semmilyen – nézett fel a férfi az íróasztala mögül. Valamit körmölt.

– Mit írsz?

– A napi beszámolót.

– Nem ebédkor kell?

– Nem. Elég este. Reggel adjuk le.

– Szinte sajnálom, hogy nem vagyok én is fent. Egyéb változás?

– Ma nem futottam annyit.

– Érdekes én sem. Talán pihennek fent. Vagy meghátráltak.

– Azt csodálnám. Egy szervezet soha nem alszik, csak néha mélyeket pislog.

Úgy tűnt, hogy a folyosón kitört valami aprócska forradalom.

– Ez mi? – emelkedett fel a székről Oliver.

A tömeg Kaspar ajtaja körül tömörült.

– Teljesen elfelejtettem – mondta Oliver rémülten.

– Én is. Talán azért, mert nem hittem el.

Mikre odaértek, Kaspar már kint állt a folyosón.

– Kedves kollégák. Higgyétek el, nem azért döntöttem így, mert cserben akarlak hagyni benneteket. Sőt, ez áll a legtávolabb tőlem.

– Akkor miért – kérdezte Zsanka az apó tanárnő.

– Mert mindennek változnia kell.

– Ennek pont nem.

– De igen, kollegina. Ennek is. És úgy vélem, hogy ennek én vagyok a legjobb eszköze. Nem halok meg.

– Még jó.

– Csak lemegyek egy kicsit körülnézni. Addig Prudencia tartja a frontot. – Szemével Prudenciát kereste és meg is találta. Átfúrta magát a tömegen és átölelte a nőt.

– De visszajössz?

– Ez nem csak rajtam múlik.

– Aláírást gyűjtünk, hogy ne küldjenek le – mondta egy kolléga. Anasztáziának hívták. Az iskola egyetlen vérbeli kémia tanára volt. Főként biológiát oktatott. Testvértantárgy.

– Erre nincs szükség – eresztette el Kaspar Prudenciát. Felvette a bőröndjét.

– De van.

– Nincs, Anasztázia. Nem akarom – mondta Kaspar határozottan. – Amint lehet, fellátogatok.

A tömeg utat adott neki.

– Gyerekek. Tényleg nem haltam meg. Ez csak egy áthelyezés. És átmeneti. Ebben biztos vagyok. A szobámat sem ürítem ki.

A Prudenciában megjelentő szorító érzés szinte elviselhetetlen volt. Kaspar rákacsintott.

– Biztos, hogy még vissza lehet csinálni, Kaspar. Szükségünk van rád – mondta olyan hangosan Prudencia, hogy szinte csend lett.

– Szükség van, de nem itt, hanem lent – válaszolt legalább olyan hangosan Kaspar. Hangpárbaj, gondolta Prudencia. És vesztettem.

Elkísérték a liftig, ahol egy első emelti várta. Egyszerű, hevenyészett maszkban volt, mely ki tudja, hogy melyik Iskolaszentet idézte. Kaspar belépett a liftbe a férfi után.

– Nyugi! Én akartam.

– De miért? – kérdezte újra Anasztázia. Szinte könyörgött.

– Mert jön a szél, és az alapokat meg kell erősíteni.

– Milyen szél?

Kaspar erre nem válaszolt, csak intett. Újra Prudenciára nézett, aki állta a pillantást. Aztán az ajtó becsukódott és a lift elindult lefelé. Ritkán láttak ilyesmit.

– Milyen szél? – nézett a nő Prudenciára, aki érezte, hogy pír színezi élénkre az arcát.

– Forgó – válaszolt helyette Virginia és Prudenciába karolt.

Együtt indultak vissza Oliver szobája felé. Prudencia lába remegett. És nem tudta, hogy miért. Minden, ami van, más miatt van. Kaspar maga miatt döntött így. Nem miatta. A gondolatot mantrázta néhány méter erejéig, aztán elvetette. Rohadt nehéz valakivé válni. Kegyetlen nehéz feladat. És a legnagyobb akadály maga az illető. Mindig csak ő. Az élet körök végtelen tömege, melyek egyetlen pontban találkoznak egymással. És a pont azt mondja magáról, hogy: én.

– Ha nem iszom le magam, akkor sírok. Melyik legyen? – kérdezte Virginia. – Oli, neked van pénzed. Vettél piát?

Oliver fejével a könyvtár felé biccentett. Mindhárman értették, hogy mit akar.

(folyt.köv.)