Prudencia belemerült az olvasásba, és nem vette észre az ajtóban várakozó Olivért.

– Mégis nekikezdtél? – kérdezte a férfi.

Prudencia összerezzent és nem tudta eldönteni, hogy a szöveg vagy Oliver hangja miatt kezdett zakatolni a szíve.

– Megijedtem.

– Azt látom. Én halálra váltam, amikor először elolvastam.

– De hiszen ez… – emelte fel a fűzött könyvet, mintha valami fegyver volna – ez csak arról szól, hogy nekünk hogyan kell viselkedni.

– Tanrendtartás.

– Az nem arról szól, hogy milyen legyen a tanítás?

– A tanítás az, ahogy te tanítasz. Az oktatás maga a tanár. Ha te rendesen be vagy szabályozva, akkor olyan lesz az óra is, nem gondolod?

– Nem.

– Akkor te nem szeretsz majd itt.

– Miért, te szeretsz itt? – nevetett fel kurtán Prudencia.

– Azt nem mondtam – vigyorodott el Oliver. – Azt javaslom, hogy ne olvasd tovább, mert hamarosan olyan helyre érsz, ahol a maradék kedved is elmegy az élettől.

– Remek. És melyik az a rész? – lapozott bele a füzetbe Prudencia.

– A hármastól a négyes feléig.

Prudencia megtalálta a részt. Olvasni kezdett.

– A tanárok egymás iránti kötelezettségei. Olyan is van?

– Van ám. A lényeg, hogy nem beszélhetsz semmiről. Ha kinyitnád a szádat, az levonással jár.

– Ez van beleírva?

– Nem. Az van beleírva, hogy előléptetés jár annak, aki jelenti, ha te felforgatsz. Szóval ez egy csendrendeleti rész. Jobb nem beszélni. Az úgy biztonságos. Ha beszélsz, akkor csúnyán beleszaladhatsz egy pofonba. Lázadás ellen ez a lehető legokosabb szabály.

– Ahhoz képest Kaspar nem sokat tétovázott a tájékoztatásban.

– Ösztön – biccentett a férfi. – Van, akinek kinyílik az ember, még akkor is, ha ez ellent mond a szabályokkal. Örökké kussolni nem lehet. Attól bedilizel. Kell valaki, aminek beszélhetsz, és az öreg tudja, hogy kihez szabad szólni és kihez nem. Tényleg itt van a kezdetek óta. Annyi ember látott már elmenni és felmenni, hogy megbízom a tapasztalatában.

– És azt azt mondja, hogy én…?

– Hogy te rendben vagy. Egyébként én is így érzem.

– És ha kém vagyok? – mosolyodott el Prudencia hamiskásan.

– Hát igen. Valamikor le kell bukni. Mert felbukni nem szeretnék – kacsintott egyet Oliver, Prudenciához lépett, kivette kezéből a füzetet és visszadobta a dobozba. – Inkább olvass Sylvia Plath-ot, az vidámabb. És most nyomás a tetőre.

– A tetőre. Kaspar mintha azt mondta volna, hogy az elsőre sem jutunk fel egykönnyen, csak ha bedrogoznak egy titokzatos szobában.

– Drogról egy szó sem volt. Bárcsak lenne. Könnyebben vészelnénk át dolgokat. Fogalmunk sincs, hogy mi történik ott. Vagyis fogalmunk van, de az édeskevés. Na, megyünk?

– A tetőre? Hogyan?

– Majd meglátod – vigyorodott el Oliver és sarkon fordult.

Prudencia követte. Sem ereje, sem kedve nem volt ellenállni. Oliver jókedve valahogy rá is átragadt.

Oliver nekiveselkedett a folyosónak, Prudencia pedig mezítláb csattogott utána. A lábujja fájt ugyan, de az érzéshez már egészen hozzászokott. Mindent meg lehet szokni, konstatálta valóságként a megfigyelést. Csak el ne fertőződjön az a megszokás.

Oliver hirtelen balra fordult és szinte meg sem állt az ajtó előtt, egy határozott rúgással tárta fel a mögötte meghúzódó lépcsősort.

– M857TR-76 a teraszra vezet. Benne is van a nevében. „M”-mint magas, „TR” mint terasz. A számok mibenléte talány.

– Minden ajtónak van betűértelme?

– Betűrételme? Jó szó. Talán igen. Vagy mi alkotunk hozzá passzoló szavakat. A filozófiai kérdések mindig megválaszolhatatlanok.

– Azért a TM5889TO ajtón nem megyek be, ha egyedül vagyok.

– TM5889TO – nézett rá Oliver meglepődve. – Láttál ilyet?

– Nem. De akkor sem mennék be rajta.

– Mert?

– Temető? – grimaszolt egyet Prudencia.

A férfi megcsóválta a fejét és komoly arccal válaszolt:

– Azt hiszem, hogy mi nagyon jól ki fogunk jönni egymással. Temető. Ez remek. Tényleg zseniális.

Megindultak felfelé. Négy forduló után Prudencia nem bírta tovább.

– Ez nekem sok. Meddig megyünk még?

– Még van pár kanyar, de nem vészes. Amint látod, sehol nincs ajtó. Csak egy van belőle, méghozzá a végén. Szóval, ha fel akarsz ide jönni, hogy egy kis levegőt szívj, vagy egyedül akarnál lenni, akkor eltévedni sem tudsz. Feljössz ide és szépen eltöltesz pár percet a többiekkel, akik szintén egyedül szerettek volna maradni egy kicsit.

Prudencia jóízűen felnevetett. A kacaj hullámai szanaszét csapódtak a csupasz fehér falakon.

– Na, gyerünk. Mindjárt meccs – intett Oliver és újra nekieredt.

Lihegve értek fel. Oliver nekiveselkedett a rugós szerkezettel ellátott ajtónak.

– Kicsit nehezen nyílik, de azért nyílik.

Oliver után Prudencia is kilépett a szabad ég alá. Reggel óta csak üvegtáblákon keresztül látta az eget és meglepődve vette észre magán, hogy az élmény milyen komoly jelentőséggel bír számára. A felhők felé fordította az arcát. Lágy, meleg eső hullott szemeire. Ennek is örült.

A tetőkijáró másik oldaláról hangos beszélgetés érte el. Megfordult és követte Olivert, aki eltűnt az lépcsőház sarkában. Az eléje táruló látvány egyszerre volt különös és megnyugtató. A terasz jóval nagyobb volt, mint ahogy arra számított. Nem volt jó saccoló, de a méretét többszáz négyzetméterre becsülte. Akkora volt, mint egy kisebb tornaterem. A teret térdig érő perem szegélyezte, mely mögött éles reflektorfények aurája érte el az épület magasságát. A teraszon sokan voltak. Legalább annyian, mint az ebédlőben, vagy az előtte megtartott értekezleten. A tömeg – mert Prudencia tömegnek érzékelte a társaságot – hangosan csivitelt, mint egy verébcsapat. A legtöbben szedett-vedett székeken, tornapadokon, kopott sámlikon ücsörögtek. Kezükben sörösdobozok várták sorsukat.

– Hányan vagyunk?

– Itt? Nagyjából ötvenhatan.

– Nagyjából?

– Nem számoltam meg mindenkit, de az ilyen eseményt nem sokan hagyják ki.

– Milyen eseményt?

– Meccs! – vigyorodott el Oliver és a terasz pereméhez vezette Prudenciát.

Lent, jó harminc méter mélyen, egy futballpálya terpeszkedett, a szélén kamaszfiúk melegítettek, a lelátón ülő tömeg hangosan zsinatolt.

– Ez milyen meccs?

– Hát egyetlen tipped lehet.

– Foci.

– Elég volt egy is.

– Nem erre értettem. Arra, hogy kik játszanak.

– A 22-es és a 23-as iskola válogatott játékosai. Ez már a visszavágó. Az elsőt a 22-esek nyerték, hogy a görcs álljon a lábukba. De most visszavágunk.

– Azt kétlem – szólalt meg mellettük egy idősebb nő. – Kértek sört?

– Az erdőtűz nem egy szikrával kezdődik?

A nő mosolyogva adott át két dobozt. Prudencia nem szerette a sört, de most úgy érezte, hogy a helyzet nem kíván mérlegelést. Elvette a felkínált ajándékot és egy húzásra kiitta a doboz felét.

– Az igen? – tapsolt egyet Oliver.

– Első nap? – kérdezte a nő.

– A legelső.

– Az kemény. Bárcsak én is kaptam volna ez első napomon. Egy rekesz alatt meg sem álltam volna. Babett vagyok. Irodalom. Ritka madár. Szép a cipőd.

Prudencia kezet fogott a nővel.

– Kösz! Prudencia vagyok. Eredetileg töri és irodalom, de most matek.

– Matek az kell. Páran még összeadni sem nagyon. Kérsz még egy sört?

– Várj! – emelte fel kezét Prudencia, és felhajtotta a kezében gyöngyöző doboz maradékát. – Igen.

Babett mosolyogva adott át egy újabb dobozt.

– Kösz. Majd visszahívlak – szuszogta elégedetten Prudencia. – Egyébként honnan van sör?

– A városból hozzák – válaszolt Oliver. – Mozgó közért. A falakon túl áll meg. Heti egyszer. Néha beruházunk. Tudod, kell a kábulat.

– Kell a kábulat – bólintott Prudencia.

– A középkorban egy paraszt várható átlagéletkora harmincöt év volt. Akik túlélték a csecsemőkort, berúgtak és úgy is maradtak. A legtöbbje folyamatosan részeg volt. Nyilván. Nagy volt a nyomás. Szóval kell a kábulat.

Lent a fények felerősödtek, ezzel a nézők moraja is magasabbra hangolódott.

– Miért nem vagyunk ott lent? – kérdezte Prudencia.

– Mert nem találtuk még meg a kijáratot a pályához.

– Ez vicc, ugye?

– Nem. Komoly. Sokan keresték, de eddig nem talált rá senki. Nem tudom, hogy ez hogy lehet. Egy csomó tanár. Elvben nem vagyunk hülyék.

– Elvben – szólt közbe Babett.

– És mégse bukkantunk rá. Pedig a geometria szabályai szerint a folyosónk bal oldalán kell legyen valahol harminc negyven ajtóval távolabb.

– Oda senki sem megy. Az veszélyes terep – szúrta közbe ismét Babett.

– Igen, de akkor is. Már régen meg kellett volna találni. Pedig a tanfelügyelők folyton mondják, hogy szívesen látnak bennünket. Ingyen lenne a jegy, ha már mi oktatjuk őket.

– És?

– És hogy váltasz be egy ingyen jegyet, ha nem találod meg a pályát? Az a mázlink, hogy valaki rábukkant erre a teraszra. Azóta innen nézzük a meccseket. Persze már észrevették, hogy fentről sokszor nagyobb az ováció, mint a nézőtéren, de úgy tűnik, hogy nem zavarja őket a dolog. Így legalább nem kell leadminisztrálni ennyi ingyen jegyet. Az is költség, nem igaz? Lejutni innen nem lehet, amit kiabálunk, az meg nem hallatszik le a nézőkhöz. Lent amúgy is nagy a zaj. Szóval mi innen szurkolunk.

Prudencia kikönyökölt a párkányra. Lent a csapatok már a kezdőrúgáshoz készülődtek. A tömeg egyre hangosabban zúgott.

– És az? – mutatott Prudencia maga alá egy vékonydongájú falba rögzített vaslétrára, mely egyenesen ereszkedett le egészen a sportpálya tövéig. Jó három méterrel a perem alatt kezdődött, így nyújtózkodva sem érhette el senki.

– Az a titkos menekülő útvonalunk.

– Komolyan?

– Nem. Eddig még senkinek sem ért annyit egy meccs, hogy itt megpróbáljon leereszkedni. Menekülni pedig nem kell. Nem is lenne érdemes megpróbálni, mert a pálya biztos a sulihoz tartozik. Egyébként innen nem kell megszökni. Bármikor el lehet menni. Ez a legjobb ebben a suliban. Önként vagy fogoly.

A meccs elkezdődött. Prudencia kinyitotta a második sörét is. Ez jobban esett, mint az első. Körülötte kollégák sorakoztak fel a perem mentén. Kiáltások csattantak és elégedetlen frázisok szálltak lefelé, hogy félúton összekeveredjenek a lenti őrjöngő tömeg hangorkánjával. Prudencia bár soha nem érdekelte a foci, belemerült a játékba. Talpa alatt érezte az egész nap esett eső langyos pocsolyáját. Óvatosan megmozgatta benne a lábát, hogy leáztassa a sarat és a megalvadt vért. Talán a sör, talán a meccs hangulata miatt úgy érezte, hogy a világ nem olyan szörnyű, mint amilyennek kinéz.

– Milyen gyakran van meccs?

– Hetente legalább kétszer – válaszolt Oliver.

– És honnan tudjuk meg?

– Tudjuk? Ez tetszik, kollegina. Még nem is tanított, de fejben már a közösség tagja.

– Te el leszel itt átkozva – mondta Babett úgy, hogy le sem vette szemét a mérkőzésről. – Megint ki fogunk kapni.

– Kérdésedre válaszolva a diákoktól tudjuk. Mivel szüntelen erről beszélnek, akkor is megtudnánk, ha kifejezetten nem szeretnénk tudomást szerezni róla. Sportosztály. Alig van normál órájuk. És ami van, az is könnyített.

– Könnyített?

– Nincs számonkérés.

– Ezt nem értem – rázta meg fejét Prudencia.

– Mit nem értesz ezen? Bemész, tanítasz, kimész.

– És ők tanulnak?

– Kik?

– A gyerekek?

– Szerinted? – nézett fel rá futólag Babett.

– Nem?

– Hát nem igazán. Ami rájuk ragad, az rájuk ragad – válaszolt Oliver. – Ha elég ügyes vagy és el tudod bábozni a témád, akkor néhányuknál van esélyed.

– Elbábozni?

– Vagy letáncolni, vagy pantomimezni.

– Én az énekre esküszöm. Ha jó hangod van, és elég tömören tudsz fogalmazni, akkor nyert ügyed van. Shakespeare III. Rihárdját belettem az Abba-ba és volt, aki figyelt – jegyezte meg Babett. – A kurva élet, tényleg kikapunk. Mozogj már, Huba!

– Huba a csatárunk. Jó gyerek és egyáltalán nem hülye. Házit nem ír, de azt úgy sem adhatunk. Viszont figyel. És néha kérdez is. Én bírom. Hajrá, Huba! – kiabált le Oliver is.

– De hogy lehet számonkérés, házifeladat nélkül boldogulni?

– Őszintén? Sehogy. De ez nem baj. Aki nem akar tanulni, az hülye marad. Önszántából.

– Egy gyerek még nem mindig tudja eldönteni, hogy mi kell neki.

– Nem is ők döntötték el, hanem az első emelet – fordult felé Babett. – Olvastad a Tanrendtartást?

– Nem. Oliver elvette tőlem.

– Oliver, te hülye vagy.

Olver megvonta a vállát, mint aki azt mondja, hogy ez a téma nem érdekli.

– A Tanrendtartásban benne van, hogy milyen osztályt nem taníthatsz számonkéréssel. Sőt, dolgozat, felelt sem alkalmazható. Pirospont sem. Szerintem az is tilos, ha megsimogatod a fejét, de azért odáig én sem jutottam a Tanrendtartásban.

– Te sem olvastad végig? – kérdezte őszinte meglepődéssel hangjában Prudencia.

– Senki sem olvasta végig. Képtelenség. Túl gyorsan jönnek ki a módosítások. Én az ötödik részig jutottam, és annyi.

– Én a hatodikig. Bocs! – jegyezte meg Oliver.

– Stréber. A lényeg, hogy bizonyos dolgokat nem tehetsz meg bizonyos osztályokban. Ha egy sportosztályban feleltetnél, akkor még aznap délután G lennél.

– Olyan is van?

– Nincs. Szóval jegyezd csak meg. Sportosztályt és szakikat nem kérdezünk ki.

– Szakik?

– Akik szakképzésen vannak. Ott csak a képzés számít. Ahogy a sporiknál is.

– De ez…

– Ne mondd ki! Sokan vagyunk itt.

Prudencia megcsóválta a fejét. – Akkor hogyan?

– Mondtam már. Tánc, ének, báb. Bármi, amivel ott a helyszínen be tudsz juttatni valamit. Ha nem sikerül, akkor így jártál – vont vállat Babett.

– Viszont soha nem kérdezik meg tőled, hogy jól tanítottál-e. Ez az előnye.

– Kik nem kérdezik?

– Sem a gyerekek, sem az első emelt. Senkit nem érdekel. A lényeg, hogy papíron meglegyen a tananyag és le legyen adva az óra. Ennyi. Ha matek helyett holnap egész órán a tyúkszemedről mesélsz, az sem gond. Soha nem jön rá senki. A lényeg, hogy le legyen adminisztrálva. Az viszont fontos. Szóval úgy tanítasz, ahogy csak akarsz. Lelkiismereted szerint. Ha nem zavar, hogy analfabéták maradnak, akkor itt arany életed lesz. Zacis arany, de arany.

– Egyenes út az elsőre – vigyorodott el Oliver.

– És a diákok? – kérdezte Prudencia.

– Mi van velük?

– Ők… nem akarnak… tanulni?

– De igen. Kevesen. Hogy miért, azt nem tudni. Valószínűleg a szülők. De az ritka, ugye, Oli?

– Mint tanfelügyelőben a könyörület.

Nevettek.

– De ne aggódj, ha valaki tanulni akar, arról tudni fogsz – karolta át Prudenciát Oliver.

Kedves, bíztató ölelés volt. Prudencia szíve enyhén felgyorsult.

– Hogyan?

– Kérdez. Magától. Mint Huba.

– Huba, az anyád! Megbuktatlak! – hördült fel Babett és még ötven tanár a teraszon.

A pályára leszállt az este, de ezt a reflektorfényben senki sem vette észre.

(folyt. köv.)