*

Éppen az ágy szélén ülve kapcsolgatott a tévé érdektelen csatornái között. Akárhová jutott vagy bagatell jelentőségű, értelmet nem feltételező vetélkedőket látott, vagy olyan műsorok érték egymást, ahol valamilyen formában felbukkant a 23-as, esetleg valamelyik Iskolaszent, vagy az új és egyre tökéletesebb iskolarendtartás. Idővel minden műsor ismerősnek és megszokottnak tűnt.

Az agymosás egyetlen szükséges eszköze az ismétlés. Semmi másra nincs szükség, mint egyetlen, véget nem érő információs hurokra, egy mozgólépcsőre, mely körbe-körbe pörög, nincs vége és nincs eleje, nincs megállás, nincs módosulás. Fel-fel, vagy le-le – mindez már csak értelmezés kérdése. Csak visz és visz egyetlen egy irányba, a visszalépés lehetetlen. Unos untalan újra és újra elismétli önmagát anélkül, hogy bármi más megzavarná. Módosítok, gondolta magában Prudencia. Az agymosásnak két elengedhetetlen eszköze van. Egyik az önmagát ismétlő információs-mozgólépcső. A másik pedig egy védelem. Valamiféle védőréteg, mely megelőzi azt, hogy az ismétlést bármi megzavarja. Egy cső, melyben semmi más nincs, csak az az egyetlen lépcső. Nincsenek menekülőutak, oldalsó tűzlétrák, semmi más. Így alkot zárt világot az információ, mely zavartalanul égetheti bele az ember tudatába a legnagyobb képtelenségeket. Aki ebben a csőben rálép az etetőszalagra, annak minden abbéli reménye elszáll, hogy máshová is eljuthat, mint oda, ahova a szalag szánja. Az ember agya információra vágyik, hogy megőrölhesse azt a napok során. Az emberi agy egy evőgép. Információt zabál és emészt szüntelen. Ha nem teszi és leáll, akkor a test megy szépen a sár mélyére. Az agy fogai csak rágnak és rágnak, de persze nem mindegy, hogy mit őrölnek gépies monotonitással. Ehhez kell a hurok és a védőréteg. Hogy azt és csakis azt egye. És azt és csakis azt ürítse aztán ki magából. Így kell agyat mosni. Vagy legalábbis egy irányba terelni azokat. Semmiség. Két kis eszköz, egy mozgólépcső és egy védőréteg. Az emberek pedig mennek körbe-körbe, és ez egy őrült világ…

– Helló! Hogy van a betegünk? – nyitott be hozzá Oliver. Kezében egy tányér volt, melyen egy iskolaszelet várakozott egy éhes szájra.

Prudencia megrezzent.

– Péntek van?

– A mellékelt ábra szerint, igen – emelte fel a tányért Oliver.

– Hétfőn beállok – bólintott Prudencia.

– Nem túl korai?

– Hát nem. Pénz sincs, ha nem dolgozok, és amúgy halálra unom magam. Az elsőt még kibírom valahogy, de a másodikba belehalok.

– A pénzt megoldjuk. Én hozok haza eleget.

– Ugyan már! Azt sem tudom, hogy keresek-e egyáltalán.

– Nem sokat. Egy TK-t kapsz naponta.

– Az tényleg nem sok.

– Nem. Pláne, hogy hatba kerül a szállás és a kaja.

– Aha. És ez mit jelent?

– Egy kicsit bele kell húznod majd. Plusz órák.

– Napi tizenkettő mellett?

– Vannak olyan termek, ahol tíz perces egy óra. Vállalhatsz olyat is. De tudod mit, nem is kell vállalnod, majd beosztanak. Ne aggódj. Megoldják. Így tavasszal amúgy is sokkal több a túlóra.

– Már tavasz van?

– Mivel elmúlt a karácsony, nyilván jön a tavasz – tárta szét kezét a férfi. Kezében a torta vészesen megbillent.

– Inkább add ide, mert a végén a földről kell felnyalnom – biccentett a tányér felé Prudencia.

Oliver átadta a tányért és letelepedett az ágyra.

– Mi jót nézel?

– A szokásost. Iskolaszentek, ünnepségek, meccsek és ne feledjük a csodálatos Tanrendtartást sem.

– Én a vetélkedőket nézem. Vagy inkább olvasok.

– Az jobb. Nyilván. Csak nincs túl sok könyv.

– Azt mindig lehet szerezni.

– Honnan?

– Vannak csatornák. Majd ha lement a tavaszi rohanás, megmutatom. Azt elárulom, hogy köze van az alsóbb emeletekhez.

– Ez izgalmasnak tűnik.

– Több, mint az. Veszélyes.

– Mi lenne, ha már most elárulnál ezt-azt? – kérdezte Prudencia és egy nagy adag iskolaszeletet lapátolt a szájába.

Oliver megvonta a vállát.

– Most nagy a hajtás. Úgy is mindjárt jön a nyár.

– Ezt most hogy érted? A naptár szerint talán december eleje lehet, vagy rosszul számolom?

Oliver fintorogva nézett Prudenciára.

– Most ezt komolyan kérdezted?

– A lehető legkomolyabban. Az rendben van, hogy máshogy vannak beállítva az órák. Oké. Az is oké, hogy akkor van a karácsony, amikor ők akarják, de az évszakok… azért az túlzás kicsit. Vagy nem? – Oliver kurtán felnevetett. – Most min nevetsz?

– Rajtad. Azt hittem, hogy, ennyi idő múltán már nem ragaszkodsz ahhoz a távoli valósághoz.

– A valóság elég fontos dolog. Nem gondolod?

– Igen. De ha egyszer itt más valóság létezik. Érdemes ahhoz a világhoz igazodni, amihez tartozik. Vagy nem?

Prudencia összeráncolt szemöldökkel nézett a férfira.

– Ezt most komolyan mondod?

– A legkomolyabban. Másnak nincs értelme.

Prudencia egy ideig nem szólalt meg. Oliver állta a csendet.

– Akkor szerinted, most milyen hónapot írunk?

– Márciust.

– De pár napja volt karácsony, amikor megbetegedtem.

– Úgy van – bólintott a férfi.

– És ez az ellentmondás benned nem szül némi kényelmetlenséget? – Oliver megvonta a vállát. – Most mit nevetsz? Ez… ez értelmetlenség. Sőt, ez baj. Hogyan lehetne március?

– Kiírták a tanári falára. A márciusi beosztás szerint dolgozunk.

– De az csupán egy felírat a falon.

– Igen, de a beosztás akkor is márciusi. Szóval március van. Bizonyos értelemben.

– Oliver, nincs március. Még december is alig. Még csak jön a tél és nem távozik éppen. Nézd, kint esik a hó – mutatott a pályát fehérre meszelő hóesésére Prudencia.

– Sajnálom. Akkor is március van. Az órarend…

– Az órarend baromság! – kiáltott fel Prudencia.

Oliver zavartan nézett vissza rá.

– Igen… tudom… De akkor is.

– Nem! Baromság! Ne hidd el. Nincs tavasz.

– De bizonyos értelemben az van. Sőt, tudom, hogy az van. Lassan itt az érettségi.

– Oliver! Nincs olyan, hogy bizonyos értelem. Az évszakok nem bizonyos értelemben jönnek egymás után. Azt nem a beosztás szabályozza, hanem a nap állása.

Oliver üresen meredt Prudencia szemébe.

– Tudom… de…

A férfi olyan váratlanul sírta el magát, hogy Prudencia szája tátva maradt. Még soha életében nem érzett ilyen sajnálatot. Félig üres tányérját a háta mögé helyezte és átkarolta a férfit.

– Oliver. Valami baj van?

A férfit tovább rázta a sírás.

Egy ideig minden ismételte önmagát, aztán Oliver kifújta az orrát és megpróbálta összeszedni a gondolatait.

– Ez mi volt? – kérdezte Prudencia.

– Azt hiszem, hogy megőrültem.

– Nem őrültél meg.

– De igen. Egy kicsit. A március… valahogy… az előbb igaznak tűnt.

– Igaz is volt. Most is az. Ahogy mondtad: bizonyos értelemben. És erről nem te tehetsz – mondta Prudencia.

Oliver csendben bólogatott: – El kellene innen mennünk. Vagy már késő?

A kérdés ott maradt velük. Rátelepedett az iskolaszeletre és megkeserítette rajta a csokoládét.

*

Hétfőn munkába állt. Teste még érezte a betegség okozta megpróbáltatásokat, de képtelen lett volna otthon maradni. Otthonként gondolt a szobájára, és ez bár ijesztőnek tűnt, mégsem volt képes megmásítani a hozzá fűzött érzéseit, így elfogadta.

A futás meglepő módon jól ment. Eleinte gyorsan kifulladt, de mégsem esett vissza arra szintre, ahol valamikor nagyon régen elkezdte. Beosztása nem figyelt az egészségi állapotára. Talán valami gép tölti ki, gondolta izzadva két tanítás között. Néha persze szerencséje volt és csak néhány főfolyosót kellett lenyargalnia két tanítás között. Volt olyan délelőtt, hogy alig kellett eltávolodnia a tanáritól, mely komoly előnyt biztosított a kézzel megírandó jelentés terén.

– Szeret az iskolaszented – vigyorgott rá egy kolléga.

– Hát annyira nem – legyintett Prudencia.

Mezítlábas rohanása hangtalanná tette, és bizonyos értelemben – már megint ez a kifejezés – különlegessé. A fülébe jutott, hogy háta mögött a diákok afrikainak hívják. Egy ideig nem értette a becenevet, de Kaspar végül felvilágosította.

– Amikor a nemzetközi futóversenyeken megjelentek az afrikaiak, az elején sokan mezítláb futottak. Még most is van néhány.

Valójában tetszett neki a ragadványnév. Sőt, büszke is volt rá. Afrikai. Hát legyen. Talpa lassanként megszokta a megpróbáltatásokat – mindent meg lehet szokni. Az órák rutinszerűen teltek. Mindegy volt, hogy biológia, kémia vagy matematika. Mindig tudott valamit mondani. Amikor nem volt esélye, akkor többnyire talált valakit a diákok között, aki többet tudott nála. A szégyen eleinte maró volt, majd enyhült, végül megszokottá vált, és a megszokás még mindig nagyúr, kiradírozza a tudatból a rosszat és a jót, hogy az embernek ne kelljen minduntalan ilyesmikkel foglalkoznia.

Fizetést kapott. Nem sok mindenre volt elég, de legalább megkapta. Oliver és a többiek, elkalauzolták azokra a helyekre, ahol el is tudta költeni. Az ebédlőben heti rendszerességgel bukkant fel egy pelikán arcú férfi. A városból beszerezett cikkeket hozott. Többnyire megrendelésre.

– Cipőt hoz? – kérdezte Prudencia.

– Persze. De azt nem ígérem, hogy jó is lesz – vigyorodott el a pelikán. – Kifizeti előre, elhozom, de ha nem jó, akkor nem jó.

Prudencia hetekig tépelődött a kérdésen, végül úgy döntött, hogy nem kockáztat. Egyszer majd szerez cipőt. Vagy ha nem… akkor marad afrikai. Az sem nagy baj.

Tovább futott. Tanított, mely többször volt gyerekmegőrzés, mint oktatás, de érezte, hogy agya lassan átkeretezi az eseményeket, és már nem zavarja annyira az értelemetlenség. Az emberi tudat csodálatos szerkezet: bármit megmagyaráz magának, csak hogy ne fájjon annyira az élet. És már nem fájta annyira.

A meccseket megszokta, sőt, megszerette. Élvezetessé vált a szurkolás. Megismerte a sportosztályos diákokat, akik tanulni ritkán tanultak, de keményen dolgoztak, hogy a pályán megfelelően teljesítsenek. Ezt is megértette. Hetek kellettek, mire lekopott róla az a kellemetlen érzés, hogy tudatlan, sporton kívül másra nem alkalmas emberek kerülnek majd ki abból az iskolából, ahol ő tanárként dolgozik. Aztán maguk a diákok nyugtatták meg.

– Ne aggódjon, tanárnő. Majd utána tanulunk. Vagy nem. Akkor sem lesz rosszabb.

Erre nem egy kész válasza volt, de ahogy éjszakánként álmatlanul forgolódva megrágta a gondolatot rájött, hogy a gyerekeknek tulajdonképpen igazuk van. Tudás nélkül is lehet élni. Sőt, bizonyos értelemben – újra használta Oliver kifejezését – könnyebb is. A tudás gondolatokat szül, a gondolatok pedig sokszor fájdalmat szülnek. Ha nincs gondolat, akkor nincs fájdalom sem, nincsenek álmatlan éjszakák, hogy lehetne jobb, lehetne máshogy is, nincsenek feszítő vágyak, hogy az ember tegyen valamit. Nincs semmi, ami megzavarhatná az amúgy nyomorúságos, de legalább kézzel fogható jelent. Talán maga az iskola is a jövőbe lát, és mindezt tudja. Tudja, hogy a jövő az értelem nélküliségé. És ha ez igaz, akkor végül is beteljesíti a célját. Boldog embereket készít fel a jövőre.

Prudencia emésztette a gondolatot, tudatának malmai és zúzógyomrai egyre inkább érthetővé tették számára az eseményeket. A fájdalom pedig csökkent és ez jó volt. Minden ember boldog, ha nem fáj valami, ami eddig gyötrelmet okozott. Így aztán szurkolt a meccseken, nevükön nevezte a diákokat, és bánatos volt, ha kikapott a csapat.

Egyetlen helyen érezte magát újra és újra rosszul. Ha a sorsa és a beosztás a “nyomikhoz” szólította, a szíve elszorult és ez nem szűnt meg addig, míg ki nem tette a lábát az osztályteremből. Az érettségizni és így tanulni akaró néhány diák küszködését látva gombóc került a torkába. Bármit megtett volna, hogy segítsen. És meg is tett mindent, amit csak tehetett. Előre tanult, képezte magát. Tudta, hogy ez alig több, mint a semmi, de mégis valami, és a valamit pontosan egy világ, egy filozófiai határvonal választja a semmitől. Ezért aztán dolgozott. Éjszakákon át próbálta megérteni a kémia, a fizika összefüggéseit, a matematikáról nem is beszélve. Önmaga számára is meglepetés volt, hogy kényszeres küzdelme nem teljesen haszontalan. Lassan ugyan, de haladt az anyagban, és voltak pillanatok, amikor komoly sikereket ért el egy-egy órán. Ilyenkor a lelkesedés dagályra állt benne és azon fohászkodott, hogy az apály soha ne érje el. A fohász persze hasztalan volt. A legtöbbször éppen akkor következett be, amikor egy nyomi osztályhoz került és számára is kínai fejezet következett a tanrendben. Az óra után ilyenkor sírva futott és várta a dagályt.

Lassanként aztán beállt nála a rutin. A szakis és a sportosztályokkal nem törődött. Nem akarták a küzdelmét, és ő inkább feladta. Meggyőzte magát, hogy annyit tesz, amennyi erejéből telik, a többi nem az ő dolga. Ha vannak áldozatok, akkor arról nem ő tehet. Ennél a pontnál állt meg, és nem gondolkodott tovább, mert az veszélyes vizekre is elvihette volna, egészen a személyes felelősség és a lelkiismeret furdalás Szküllái és Kharübdiszei közé, ahonnan, úgy sejtette, hogy nincs visszaút. Hagyta hát a két osztályt és minden erejével a nyomikra koncentrált. Ők még akartak valamit. Valamilyen különös, titokzatos erő jóvoltából tanulni vágytak, és úgy gondolták, hogy a tudás még fontos lehet az életükben. Náluk beleadott mindent. Nem volt sok és nem volt elég, de úgy érezte, hogy ilyenkor még tanárként tekinthet magára, és ez mélységes örömmel töltötte el. A teremből való kilépés azonban minden esetben hideg zuhanyként érte, a futás sírással telt, és a következő óra mélységes depresszióban süppedt. De nem volt mit tenni. Az élet ezzé vált. Futás, sírás, gyerekmegőrzés, futás. Mezítlábas malom a hosszú folyosókon, és a folyton folyvást mást mutató faliórák között.

*

Egyik reggel – már nem számolta, hogy mennyi telt el és mennyinek kell még eltelnie – a tanári beosztás négyzetrácsos síkjának tetején egy fekete filctollas felirat tudatta vele, hogy július van.

– Ez most vicc? – kérdezte nevetve.

– Micsoda? – nézett fel a táblára Oliver.

– Azt írja, hogy július van.

– Akkor az van. Csak nem tévednek ekkorát?

– De ha július van, akkor iskolaszünet is van, nem? És nem emlékszem semmilyen érettségire.

Oliver tétován nézte a táblát.

– Idén talán nem lesz.

– Az hogyan lehetséges?

– Vannak évek, amikor nincs érettségi.

– És a gyerekek?

– Megkapják a papírt. A szakik és a sportosok…

– Tudom, de a nyomik? Azokkal mi lesz?

Oliver újra értetlenül nézett a táblára, majd egyenesen Prudencia szemébe.

– Kevesen vannak. Nem hiszem, hogy sokat számítana. Vagy megkapták vizsga nélkül.

– Az hogyan lehetséges?

– Végül is csak döntés kérdése az egész. A kölykök örülnek, az eredményességi arány százszázalékos. Mindenki jól jár – vont vállat a férfi aztán futni kezdett. Prudencia egy közeli folyosóra kapott órát. Nem kellett sietnie. A főfolyosó sportpályára néző ablakai – még mindig nem tudta eldönteni, hogy hány van belőle az iskola körül – rosszkedvű havas esőt közvetítettek a külvilágból.

– Kizárt, hogy július legyen – rázta meg a fejét. – Az kizárt.

(folyt. köv.)