– Én nem voltam kíváncsi – szólt közbe Oli.

– Mert te később jöttél. Akkorra már voltak előjelek. De az elején semmi. Csak ajtók fura számokkal. Ahány ajtó, annyi lehetőség. Ki az, aki nem ragadja meg egy ilyen alkalmat? Pláne, hogyha itt ragad, mert lekési a járatot? Szóval próbálkoztunk. És nem is volt hiába. Nem egy ajtó mögött komoly nyeremények voltak.

– Mint valami tévés játék – mosolyodott el Prudencia.

– Talán az is volt. Ki tudja, hogy néztek-e közben?

– És milyen nyeremények voltak?

– Például egy jó ágy. Itt nem mindig jók az ágyak. Különösen a C szinten nem. Egy jó ágy aranyat ér. Néha könyveket találtunk, vagy egyenesen egy egész könyvtárszobát. Azért az feldobja az ember hangulatát. Vagy elektromos eszközöket. Emlékszem, egyszer egy teljesen berendezett konyhára bukkantunk. Még mindig megvan. Kicsit kopott már, de attól még minden működik benne. Aztán szépen lassan elromlottak a dolgok… – mondta Kaspar és nagyot sóhajtott.

– Gyerünk, öreg, ha elkezdted, fejezd is be – mondta Oli.

– Jól van, csak… Na, mindegy. A lényeg, hogy a játék széles körben zajlott. Felbátorodtunk. Az ember mindig örül egy kis plussznak. Pláne olyan helyen, ahol ebből kevés van. Néha éjjel is folytattuk. Eleinte persze közösen csináltuk, tényleg úgy, mint egy jó játékot, de aztán voltak, akiket elkapott a kapzsiság, és nem bírtak magukkal. Ők éjfélkor is felkeltek, amikor már mindenki a saját szobájában aludt, hogy szerencsét próbáljanak. Egymás után nyitották ki az ajtókat. Egyedül mentek be és a szobájukba hurcolták, ha elbírták, amit ott találtak. És meg kell mondjam, hogy néha eszeveszett dolgokra leltek. De aztán történt valami. Robertával kezdődött. Együtt jöttünk ide. Ő történelmet tanított, mint magácska. És őt is elkapta a gyűjtögetés szelleme. Én nem is tudtam róla, hogy sokszor hajnalig egyedül rótta a folyosót és nyitogatta az ajtókat. Aztán az egyik reggelen Roberta nem jelent meg a tanításon. Szőrén-szálán eltűnt. A tanítás és a kötelező munkák után keresni kezdtük, és megtaláltuk a ruháit. Mindet. Szoknya, blúz, harisnya, cipő… és a többi. Az egyik ajtó előtt volt szépen összehajtva, kupacba rendezve, mintha mezítelenül lépett volna be oda.

– Meghalt? – kérdezte Prudencia suttogva.

– Nem. Vagy igen. Nem tudom, hogy az, ami történt vele, az jobb vagy rosszabb a halálnál.

– Rosszabb. Nyilván – bólintott Olivér.

– Ez nézőpont kérdése.

– Ahonnan én nézem, onnan rosszabb.

– Ahonnan te nézed, az csak egy hely, és sok hely van még, ahonnan nézni lehet. Nagyon sok.

– Azért olyan sok nincs. Eléggé le lehete egyszerűsíteni a dolgokat.

– Szerintem nem. Minden nézőpont egyedi…

– És? Meglett? – vágott közbe Prudencia türelmetlenül.

Kaspar félrebillentette fejét, mint aki rossz hírt akar közölni valakivel.

– Meg. Egy hónap múlva láttuk újra… méghozzá az első emeleten. Egy irodában dolgozott. A fentiek szokásos barna egyenruhája volt rajta… és nem ismert meg minket.

– Mi történt? Nem értem.

– Valójában mi sem értjük. Sok elmélet született. Az egyik az, hogy Roberta rátalált egy szobára, amiben egy lépcső vezetett fel egészen az első emeletig. Semmi lift, kódkártya, vagy ilyesmi. Sima lépcső. Felment és ott történt vele valami. Ennek persze ellentmond az, hogy előtte levetkőzött. Vannak olyanok, akik szerint egy lift volt az ajtó mögött, ahol már várták őt.

– Már várták?

– Igen. Ezt az elméletet megerősíti az a tény, hogy néha hangokat hallunk az ajtók mögött. Beszélgetések zaja szűrődik ki. És vannak olyan kollégák, akiket hívogatnak a hangok. Egy biztos: Roberta eltűnt és egyenesen az első emeletre került, ahol már nem ismert meg minket.

– Amnézia?

– Nem tudni. A lényeg, hogy nem köszönt, semlegesen reagált a közeledésünkre, már amilyen gyakran mi oda felkerülünk, és főleg soha többé nem jött le ide. Én sem láttam az eltűnése napja óta. Nekem még kitart a szerencsém, és soha nem kellett felmennem az elsőre. Az én világomban a plafon a földszint, ahol a tantermek vannak. De a lényeg, hogy vannak olyan szobák, ahonnan nincsen visszaút. Roberta után további három kolléga tűnt el hasonló körülmények között. Egyik sem jött vissza. Közülük kettőt már láttak fent, egy pedig örökre eltűnt a szemünk elől. De a képlet maradt. Aki feljutott az felejtett. Ez azért elég indok arra, hogy az ember leszokjon az ajtók nyitogatásáról. Néha persze csoportosan megpróbáljuk, de olyankor csak üres szobákat találunk, egy két alamizsna, semmi több. Mintha az ajtók arra lennének kondicionálva, hogy magányos áldozatokra várjanak.

– De akkor senki nem halt meg? – kérdezte Prudencia.

– Bizonyos értelemben meghalt.

– Bizonyos értelemben?

– Az iskolát tekintve nem, sőt, az eltűntek ízesültek az intézménybe, de a gyerekeket tekintve igen. Egy eltűnt sem lépett többé tanterembe. Az iskola bekebelezte, és kivonta őket a tanításból. Itt a C szinten ez mindenkit megrázott.

– Ezek szerint most a C szinten vagyunk.

– Igen. Fölöttünk egy szint van az A-B. Alattunk is egy: a D-F. Mi vagyunk a purgatórium. A történet lényege tehát, kedves kollegina, ha megunta a tanítást és esetleg késztetése támad arra, hogy az első emeleten a rendszer elemévé váljon, akkor bátran nyitogasson ajtókat hajnalban, amikor mindenki alszik. Egyszer talál ott valamit, ami egyszuszra az égbe repíti. Oda, ahol az olyan kis pontok, mint mi itt, már nem is látszunk. De ha még tanítani akar, diákokat akar látni, akkor jobban teszi, ha nem kíváncsiskodik olyan sokat. Mert aki azt teszi, az tanárként megszűnik létezni. A tanárok így leszenek öngyilkosok, ha nem bírják már a nyomást. Vagy az első színt, vagy nekierednek a mezőnek, vissza a városba. Ha meg kéne ölöm magam, akkor én a másodikat választanám, de hát itt van kaja, télen fűtenek, és a diákok még mindig diákok.

Prudencia bólintott.

– Tudja, kollegina, vannak, akik szerint egyes ajtók mögött maguk az iskolaszentek laknak.

– Azok nem haltak meg?

– Nem. Nem mind. Csak leváltották őket. De attól még itt laknak valahol. Talán éppen az ajtók mögött. Ki tudja?

A teremben lassan halványulni kezdtek a fények.

– Már nincs sok időnk itt. Roberta leoltotta a villanyt – nézett fel mosolyogva az egyre halványuló neonok felé Kaspar.

– És az A-B szinten? Oda nem tűnt el senki?

– Oda? Hiszen azokhoz mi is felmehetünk. Az a mínusz első szint. Lépcső vezet oda. Mondjuk, nem szívesen megyünk, és csak akkor, amikor hívnak, de attól még mehetünk. És persze ők is lejöhetnek ide. Le is jönnek néha, ha dolguk van. Az arcukon persze látni, hogy semmi kedvük ehhez, de attól még megfordulhat itt bármikor egy A-s. Kivéve Timurt, aki A-s létére mégis itt lakik. Pedig felköltözhetett volna, de nem tette. Amennyire tudom, nem is nézik jó szemmel a fentiek az A-B-n, de ő le se szarja. Úgy van vele, hogy ha nem tetszik, akkor buktassák le újra C-re, neki az is megfelel. De ő a kivétel, a többség csak kényszerből jön le ide. Tudja, ez olyan, mint a gravitáció. Egy kisebb test ahhoz a nagyhoz vonzódik, amihez közelebb került. Az A szint már túlságosan közel van az első emelethez. Nagy a vonzás, és kicsi az ellenállás. Repülne, aki ott van. Az F-en pedig már a túl nagy a másik irány ereje, az ott lévők már inkább a föld felé vágynak. Ott már senki sem akar szárnyalni. Szóval mi vagyunk a jó helyen. A C az új A. Itt még megvan az egyensúly. Szar minden, de mi ragaszkodunk hozzá, és nem kívánunk se felfelé se lefelé tendálni, mert gyerek azokon a vidékeken már alig van.

– Ezt nem értem? – rázta meg fejét Prudencia.

A csarnokban már teljes félhomály uralkodott.

– Pedig egyezerű. A D-F en senki sem oktathat. Az A-B-n pedig már nem igazán akarnak oktatni. Alig van órájuk, tantermet csak néha látnak. A B-sek még csak-csak, de az A-sok csak mutatóba tévednek be egy-egy terembe. Ők már inkább az első emelethez tartoznak. De persze azért nem ott élnek. Nekik sincs feljárásuk a felső emeletekre, ahogy nekünk sincs.

Egy szolid kattanással lett sötét.

– A francba! – fujtatott Oliver idegesen.

– Nyugi, mindjárt bekapcsol a vészkijárat lámpája.

Néhány másodpercig teljes sötétségben álltak, majd az ajtó fölött, ahol a csarnokba léptek, megjelent a mozikban is ismerős zöld jelzés.

– Ezt te honnan tudtad? – kérdezte Olivér.

– Mondtam már, hogy a kezdetek óta itt vagyok? Ennél ezerszer hajmeresztőbb dolgot is tettem már itt. Gyertek! – mondta Kaspar és a sötétben megfogta Prudencia kezét, aki hálásan megszorította azt.

Az étkezőcsarnokhoz vezető folyosó már világos volt. Mögöttük, döngve csapódott be az ajtó.

– Kollegina még mindig fél? – kérdezte Kaspar.

– Tessék?

Kaspar lenézett a kezére, amit Prudencia továbbra is erősen szorított.

– Kicsit fáj – jegyezte meg a férfi.

Prudencia elvörösödve engedte el Kaspar kezét.

– Elnézést!

– Viccel? Boldog vagyok, hogy vezethettem.

– A fenébe, a dobozom – perdült meg Prudencia.

Közvetlen mögötte Oliver állt kezében a dobozzal.

– Nyugi! Minden kézben van tartva.

– Elnézést, elfelejtettem.

– Semmi gond. Az első nap ilyen.

Kiértek a folyosóra, ahol az ajtók egészen új értelmet nyertek Prudencia számára.

– R489EV-56 – bökött az ajtó felé Oli. – Ne feledje. Ez az ebédlő. Jegyezze meg a számot, vagy figyeljen a szétrugdosott ajtóra. Egyébként ez általánosságban is jó tanács. Az az ajtó, amint látszik a használat, az biztonságos. A reggeli hétkor, a vacsora hétkor.

– Ebéd?

– Azt magunknak kell megoldani.

– De hogyan?

– Vannak rá módszerek. Majd megmutatom. Most találnuk kell egy szobát magának.

– Teződtehünk? – kérdezte Prudencia.

– Boldogan – biccentett a férfi.

– Én is? – kérdezte Kaspar.

Prudencia válaszként felnevetett.

– Tető? – kérdezte Kaspar Olivértől.

– Tető! Amint találtunk szobát, felmegyünk – bólintott Oliver.

Kaspar intett feléjük és eltűnt egy ajtó mögött.

Tovább gyalogoltak.

– Meddig tart ez az épület? Mert számomra végtelennek tűnik.

– Számunkra is – bólintott Olivér. – Még soha senki sem járta be. Az idő kevés, a munka sok. Egy biztos: akik építtették, nagyon szerettek építeni.

Mellettük találomra ajtók nyíltak. Tanárok csevegtek, nevettek, dolgoztak az ajtók mögötti szobákban, melyek egyike-másika otthonos hangulatot árasztott magából.

– Lesz itt egy szoba valahol – mondta Oliver, miközben az ajtókra írt számokat figyelte.

– Itt? Itt lakunk?

– Hol máshol? Ez a C szint folyosója. Mindenki itt lakik.

– Azokban a szobákban, ahol el lehet tűnni?

– Nem azokban a szobákban. Azokban eltűnnek az amberek, és nem alszanak. A már felfedezett szobákban lakunk.

Prudencia megtorpant.

– Ezt most komolyan nem értem. Azt mondtad, hogy ne nyissunk ki ajtókat találomra, mert bajba kerülhetünk.

– Ez így van.

– De mi most mégis ezt tesszük?

– Nem egészen. Mi most egy olyan ajtót keresünk, ami mögött egy normális lakószoba van. Semmi hősködés.

– És melyik az a szoba?

Oliver grimaszolt egyet.

– Nem tudod?

– Nem igazán. A számmemóriám nem tökéletes. Az lenne a jó, ha megtalálnánk Karolina szobáját. Az biztonságos, és egészen jól be van rendezve.

– Akkor találjuk meg.

– Persze, azon vagyok – bólintott a férfi.

Lassan haladtak. Oliver minden ajtó előtt megállt egy pillanatra, és elgondolkodott.

– Rikán mentem Karolinához, és olyankor mindig nyitva volt az ajtaja – hümmögte.

– És ha időnként benyitnánk ide-oda?

– Azt nem szabad – rázta meg hevesen a fejét Oliver. – Aztán ránk ugrik egy iskolaszent.

– De azt mondtad, hogy ha többen vagyunk, akkor nincs veszély.

– Igen… de… – Oliver megvonta a vállát, mintha ez elegendő válasz lett volna.

– Én nem értem, hogy hogyan hihettek ebbe az egészbe. Iskolaszent, misztikus ajtók, ijesztő amnéziák, A,B,C,D,F, szörnyek a sötétben… Ez nevetséges! – fakadt ki Prudencia.

Érezte, hogy közel áll a síráshoz, és hogy ez nagyon nem tesz majd jót a közérzetének.

Oliver megállt és Prudencia felé fordult. Megnyugtató, szelíd hangon válaszolt:

– Prudencia, idővel mindenki elfogadja a szabályokat, mindegy, hogy milyen képtelenek is azok, mert az ember olyan, hogy elkezd hinni abban, amiben él. Nem számít, hogy milyen abszurd. Nem tehet mást, hinni kezd benne, mert ezt látja valóságosnak. És mi ebben élünk, és te is ebben fogsz élni. Nem kell hozzá pár hét, és mindez normálisnak tűnik majd. Ez így van, akkor is, ha tudjuk, hogy mindez képtelenség. Ha egy embert meg akarsz változtatni, akkor ne őt változtasd meg, hanem azt, ami körbeveszi, és az illető magától hozzáidomul majd. Megszokja a hosszú folyosókat, az egymásbanyaló sportpályákat, és minden egyebet. És hamarosan azt a darabot játssza önként, amilyen színpadiot te berendeztél körülötte. Ez nálad is így lesz.

– Hát azt kétlem.

– Térjünk erre vissza egy hónap múlva – mosolyodott el a férfi. – Hopp! Ez jó lesz! – bökött egy közeli ajtóra az állával. – Szerintem itt lakott Karolina.

Oliver letette a dobozt és magabiztosan kinyitotta az ajtót.

Egy szűk, de rendezett szoba tárult fel előttük.

– Igen. Ez az! Karolina oduja. Fáradj be, ez a lakosztály most már a tiéd.

Prudencia tétován lépett be a szobába, mely meglepően kényelmesnek és barátságosnak tűnt. A mérete egy átlagos hálószobára hajazott. Fontosabb bútorai egy kinyitható kanapé, könyvszekrény, televízió, egy kényelmes fotel, olvasólámpa és egy íróasztal voltak. Az ajtóval szemközi falon egy ablak nyílt, mely mögött éppen szürke derengéssel alkonyodott be az egyik – ki tudja, melyik? – lebetonozott sportpálya.

– Most nem a föld alatt vagyunk? – kérdezte az ablakra mutatva Prudencia.

– De. Amit látsz, az nem a szabad ég. Egy tükörrendszer hozza le idáig a képet. Azért van, hogy úgy érezd, a földszinten laksz, vagy akár az elsőn. Ez egy lelkileg fontos ablak, hogy ne keseredj el. Nem valóságos, de mégiscsak ad valamit. Én szeretem. Tényleg úgy érzem tőle, hogy fent vagyok.

Prudencia bólintott. Kint még mindig esett az eső. Éppen felpattantak a pályát szegélyező reflektorok szemei.

– Meccs lesz ma. Ezért megyünk a tetőre – tette le a dobozt Oliver az ágy elé. – Most magadra hagylak. Pakolj ki.

– És Karolina?

– Ő már elveszett. Ha tényleg láttad anyaszült mezítelenül elmasírozni, akkor ő már nem teszi be ide a lábát.

– Talán mégis visszajön.

– Nem. Mert nem engedik be. Aki súlyosan megszegte az iskola szabályait, az többé már nem taníthat. Ha meggondolta magát, akkor sem. Szóval csak nyugodtan rendezkedj be. A szoba a tiéd. Hamarosan jövök. Felmegyünk a tetőre.

– Nem kéne átolvasnom inkább a Tanrendtartást?

A férfi széles mosollyal fogadta a kérdést:

– Nem te mondtad az előbb, hogy hülyeségekbe hiszünk? Miután elolvastad azt a kötetet – biccentett a dobozból kikandikáló spriálfűzött könyvre Oliver – garantáltan beleolvadsz ebbe a világba még mielőtt álomra hajtanád a fejed. Azért megérdemelsz még pár órát józanul. Meg aztán nem nagy ügy. Az ember gyakorlatból is megtanulja a lényeget. Az elején még elnézők a kezdőkkel. Hamarosan jövök!

– Várj!

– Tessék? – fordult vissza az ajtóból Oliver.

– Itt nincs se csap, se wécé.

– Nincs. Az a folyosón van. Megmutatom, hogy hol. Pisilned kell?

– Nem, csak a lábam. Úgy nézek ki, mint egy mocsári gázlómadár.

– Nem baj. Szerintem most ne mosd le. A tetőre pont jó lesz így is. Úgy is esik – kacsintott egyet a férfi és visszalépett a folyosóra.

Prudencia nagyot sóhajtva nézett körül új otthonában. Tagjaiban érezte a fáradtságot, de képtelen lett volna ledőlni az ágyra. Túlzottan koszosnak érezte magát a szobához, mely barátságos hangulatot árasztott magából. Az épületben lépése óta az első olyan hely volt, ahol biztonságba érezte magát. Kiment és behozta a dobozt. Elsőként a Tanrendtartást vette ki belőle. Olvasni kezdett.

23-AS ISKOLA TANRENDTARTÁSA (39/k módosított verzió)

1. A TANÁR KÖTELESSÉGEI…

(folyt. köv.)