2051… a maszk

Mindegy.
De persze az ember tudatának fája kénytelen kelletlen nő. A csupasz ágak kizöldülnek, ha akarja, ha nem. Így van összerakva. Logikus. Egyetlen fa sem tud nem nőni, míg van tápláléka és kap elég vizet, napfényt. Hát az ember sem tud nem gondolkodni…
Talán ez volt a baj. Ez az önkéntelen hajlam a burjánzásra.
A találmány csak úgy megszületett. Volt egy hír róla az interneten, amit csak néhányan olvastak el. Aztán újabb hírek jöttek, hogy a találmányt itt és ott is alkalmazták. Hogy működik, hogy milyen jó, de legalábbis bizonyos értelemben milyen hatékony. De hát kit érdekel egy távoli találmány távoli haszna? Senkit. Pont úgy, mint a figyelmeztetések esetében: le se szarják őket.
A hírek viszont nem apadtak. És volt egy pillanat, amikor mindenki elkezdte azokat komolyan venni. Amikor már nem bulvárcikkek, hanem komoly értekezések, híradások jelentek meg Európa szerte is a maszkról.
Mert ez is maszk volt. Aki kitalálta okos volt. A 20-as járvány után úgy is maradt néhány ezermilliárd belőle. A maszk hétköznapi eszközzé vált. Olyan volt, mint a liszt. A liszt volt az étel szimbóluma, a maszk meg maradt a félelem és szeretet szimbóluma. Naná, hogy mindenkinek volt belőle néhány.
A maszk tehát kész volt. A szűrő jelentette a valódi találmányt. A szűrő, mely szűrt. Okosan. XXI. századi módon. Nyilván volt benne mikrochip és ezer kütyü, amihez csak kevesen értettek, de egy találmányt nem érteni kell, hanem használni. Akkor van értelme.
A maszk működése egyszerű volt. Szűrt, ahogy egy maszknak szűrnie kell. De nem cseppeket és leheletet és mikrorészecskéket kapott el. Annál sokkal fontosabb dolgot tett. Szavakat szűrt. Úgy vágta le a tudat fájának leveleit, mint ahogy a 20-as vírus tette akkor régen. Persze nem hatolt be az agyba, nem turkált emlékek között. Végül is demokrácia van, vagy mi? Mindenki azt gondol, amit akar. A maszk csupán nem engedte kimondani azt. Az alany felvette, és hiába mondta volna azt, hogy „én ezt nem csinálom, ez hülyeség”, mire a szavak elhagyták a maszkot, ez lett belőle: „Én csinálom.” A „nem értek egyet”-ből „értek egyet”, az „ez nem igaz”-ból „ez igaz” lett. A többi eltűnt a szűrőben. Megszűntek a „nem”-el kezdődő mondatok. Az okoskodások, a veszekedések, viták, gyalázkodások, vélemények, ellenérvek hirtelen megegyezésbe csaptak át. Egység lett, mert mindenki ugyanazt mondta. Mármint aki maszkot viselt.
A békemaszk – így nevezték el: békemaszk – működött. Nyilván nem tetszett mindenkinek, de hát kit érdekel, hogy ki mit gondol, ha azt mondja, amit kell? És persze nem kötelező kötekedni és más véleményen lenni a közzel, a többiekkel, de legalábbis azokkal, akik a skizofrén éntudat „megmondó” oldalán vannak. Akár egyet is lehet érteni velük. Önként. És úgy a maszk nem is szűr, mert nincs mit szűrnie. Hát nem jobb?
A hírek arról szóltak, hogy bizonyos helyeken, a világ távoli sarkaiban a maszkot már használják. Főként a hivatalokban és egyéb hivatalosnak kikiáltott helyen. És a hírek arról is szóltak, hogy az élet problémamentes lett. A dolgok működni kezdtek. Nem kellett hozzá más, mint egy kis elektronikus zabla, és az élet egy irányba kezdett folyni.
Ezeken a távoli vidékeken.
Aztán a távoli vidékek ismert vidékekké váltak, és az ismert vidékek közeli vidékekké és…
…
Jól emlékszem a napra. Emlékszem, mert féltem tőle, hogy bekövetkezik. Szombat volt, amikor bejelentették, hogy hétfőtől a békemaszk viselése kötelező. Mindenhol. Persze nem családi körben. Élete párjának és a kölyköknek mindenki mondhat, amit akar, végül is demokrácia van. De kint. Kint legyen ott a maszk a száj előtt. Mert kell a szűrés, hogy legyen béke, egyetértés, szeretet és félelem.