2031. Amikor az ellenésg kivonult…

2031-ben az ellenség kivonult az országból. Minden ellenség. Hogy miért döntött így az Univerzum, vagy valaki/valami más, arról senki semmit nem tudott. Sokan úgy vélték, hogy az imák kerültek meghallgatásra. Mások azt hitték, hogy egyszerűen a vidék lett lakhatatlan, talán büdös, vagy éppen túl jó szagú. Egy biztos: mindenki elment, aki a legkisebb ellenállást is tanúsította azok ellen, akik úgy vélték, hogy tudják, mi kell az ott lakóknak. És voltak, akik tudták, ők elmondták azoknak, akik csak sejtették, azok pedig elmondták azoknak, akiknek fogalma sem volt a témáról, azok pedig belenevelték a gyerekeikbe, hogy innentől ne nagyon legyen félreértés, hogy mi is a jó és mi is a rossz.

Amikor látszólag az utolsó ellenség is elhagyta az országot, a Nagy-emberek – csak pár százan voltak, akik tudták, hogy mi kell azoknak, akik nem igazán tudják, hogy mi kell nekik – éppen konferenciát tartottak egy távoli szigeten. Azért tették oda a konferenciát, hogy ne érje őket negatív hatás azoktól, akik nem tudtak elutazni efféle szigetekre, pláne nem ilyen gyorsan. Ez amolyan távolsági szűrő volt, és nagyon jól működött. A konferencia első napján a Nagy-emberek megbeszélték, hogy mi a helyzet, és hogyan lehetne azt még jobbá tenni. Estére megállapodtak abban, hogy a következő szezonban kik lesznek az ellenségek és mit lehet velük kezdeni. Több ellenség is asztalra került – pontosabban három (A,B,C,), de ebből egy (B) ehető volt, így a vita végére csak kettő maradt – és a nap végére kihirdethették a győztest: C. Innentől majd az adminisztráció elintézi a többit. Utasítások születnek a C-ről, cikkek és hírek, majd vélemények és szónoklatok, végül tankönyvek, és pár hét múlva már az amott-lakók minden lényeges eleme tisztában lesz azzal, hogy ki az új ellenség. A többi elemnek pedig csak az számít, hogy valaki tudassa velük a helyzetet, ennél több erőfeszítést nem igazán érdemel az egész.

A probléma akkor látott napvilágot, amikor a konferencia második napján a plenáris ülést vezető Nagy-ember bejelentette, hogy C-típusú ellenség sajnos nem található az országban. Valahogy elszivárogtak.

– Na és? Attól még lehet ellenség, hogy nincs nálunk egy sem. Éppen most közelít – jegyezte meg egy rutinos Nagy-ember.

– Igen, de az sok pénzbe kerül. A hírek legyártása, a háttértörténetek megíratása művészekkel… Jobb lenne, ha inkább az A-t választanánk. Azok legalább ott vannak, ahol az amott-lakók is élnek.

– Kik? – kérdezte az egyik Nagy-ember, aki eddig nem igazán figyelt oda.

– Hát azok, akiknek elmondjuk ezt az egészet.

– Az AF-ek?

– Igen. Azok.

AF-eknek nevezték azokat az embereket, akik amott éltek és nem tudtak idejönni a konferencia helyszínére. Azt, hogy mit jelentett az AF rövidítés, már régen nem tudta senki, de nem is volt igazán érdekes. A lényeg, hogy tudták kiről beszélnek.

– Akkor legyen az A – biccentett az egyik Nagy-ember.

Ebben maradtak.

Harmadnap kiderült, hogy A-ból sincs egy szál sem az országban. Volt egy, de az éppen előző nap lépte át az országhatárt.

– Akkor legyen NLE – javasolta egy Nagy-ember.

Az NLE-k olyan ellenségek voltak, akik soha nem léteztek. Innen is kapták a nevüket: Nem Létező Ellenség. Az NLE-ket többnyire akkor vették elő, amikor a Nagy-embereknek semmi más nem jutott az eszükbe. Az AFek is szerették az NLEket, mert sokkal többet lehetett róluk fantáziálni, mint azokról, akik néha húsvér alakban is felbukkantak, ami sokszor illúzióromboló volt.

A Nagy-emberek végül megállapodtak egy nagyjából 5-ös veszélyességi fokozatú NLE-ben. Délre le is fektették az alapokat, és már el is küldték az adatokat amoda, ahol az AF-ek éltek.

Az esti bankett jó hangulatban zajlott. A legtöbben észre sem vették, amikor a Titkár bejött és az egyik Nagy-ember fülébe súgott valamit.

– Hogy?! – dörrent fel a Nagy-ember és ettől csend lett a teremben. Kint az óceán suhogása is őrjítő kőmorzsoló óriások dühödt tombolásához hasonlított.

– Nem félnek az új NLE-től.

– De hát megállapodtunk, hogy milyen lesz. Attól igenis lehet félni.

– Igen, uram, de most nem félnek.

– Miért? Magyarázatot kérek! – üvöltötte a Nagy-ember mellett ülő másik Nagy-ember.

– Az elemzők azt mondták, hogy az utóbbi években túl jól sikerültek a kampányok, és az AFek egyszerűen elhitték, hogy nincs ellenség.

– De hát van! Most találtunk ki egyet! Nekünk kellenek az ellenségek.

– Igen, és pár percig működött is, aztán a többség úgy döntött, hogy nincs gond, mert velük van az Ősi Erő.

– Ősi Erő? – nézett szemöldökét összevonva a Nagy-ember két másik Nagy-emberre.

– Az Ősi Erő – bólintott a titkár. – Két éve kezdtük az Ősi-Erő-Kampányt, és azóta is tart. Egészen jól fut. Annyira, hogy most nem félnek a rüszüktől.

– Kik azok a rüszük?

– Az 5-ös fokú NLE, akit most iktattunk volna be.

– Nem félnek?

– Nem. Az Ősi Erő kampány miatt.

– Akkor vegyünk vissza belőle.

– Az nem lenne jó stratégia. Mit mondjunk, hogy most kevesebb Ősi Erő van?

– Nem tudom, maga a sajtós – legyintett a Nagy-ember és még vagy tíz Nagy-ember vele együtt.

A titkár bólintott, és elsietett a dolgára.

Másnap reggel egy Nagy-ember komoly képpel állt fel a szónoki pulpitusra.

– Barátaim. Az este folyamán, ami amott egyébként reggel, több módon is próbálkoztunk a következő NLE beiktatásán, és sajnálattal be kell jelentenem, hogy az AFek nem félnek. Egy NLEt sem sikerült meghonosítani. Valamilyen oknál fogva minden ellenség, de még az ellenség képe is kilép az országból, amint megemlítjük. És ezzel az AFek tudata újra visszaáll az általunk oly nagyra tartott 0.5-ös szintre. Bosszantó egy helyzet, de ez van. Több Nagy-emberrel karöltve egész éjjel ezen a problémán törtük a fejünket, de nem jutottunk valódi megoldásra. Ha valakinek van valami ötlete, azt szívesen fogadnánk.

Hosszú csend lett a teremben. Már megint az óceán tört követ pokoli hangerővel.

– És a halál? – kérdezte valamelyik Nagy-ember a hátsó sorból.

– Mi van a halállal?

– Ő is ellenség, nem?

A teremben csönd támadt, mert a résztvevők egyik fele úgy vélte, hogy ennél nagyobb marhaságot még senki nem mondott, a másik fele pedig úgy, hogy ez egy igencsak eredeti és jó ötlet.

– A halál nyilvánvalóan ellenség – bólintott a Nagy-ember. – Azt hiszem, hogy mi már le is győztük. Vagy nem?

– De igen – válaszolta a Titkár. – Csak nem kommunikáltuk még kampányszerűen.

– Tessék! – tárta szét a kezét a Nagy-ember. – A probléma megoldva. Akkor legyen a Halál az aktuális ellenség, legalább erre a szezonra. Eleve nem lehet látni, csak félni tőle.

– A Halál tényleg jó – bólintottak többen is.

– Akkor? – kérdezte a Titkár.

– Akkor legyen Halál – helyeseltek a Nagy-emberek. – Az AFek örülni fognak. Régen nem volt ilyen jó ellenségük.

A sziget konferenciatermének ablakain hirtelen terjedelmes jégvirágok jelentek meg. Aztán szél támadt és nagy hangzavar. A biztonsági őrök azonnal cselekedtek, de nem volt igazán mit, így csak rohangáltak fel és alá.

A néhány másodpercig tartó furcsa jelenség után a terem pulpitusánál, éppen a Titkár mellett megjelent a Halál. Meglehetősen félelmetesen festett.

A Titkár két lépést oldalazott, hátha valami oknál fogva rajta csattanna az ostor.

– A Halál vagyok! – jelentette be a Halál.

A Nagy-emberek némán bólintottak.

– Csak azért jöttem, hogy elmondjam, megyek.

– Hova? – kérdezte az egyik közelben álló Nagy-ember, aki bátran felállt, hogy beszélgessen a Halállal. – El innen. Mármint nem innen, hiszen éppen itt vagyok, hanem onnan, ahonnan kiűztek – válaszolt a Halál.

– Kik?

– Maguk. Az előbb. A Föld másik oldalán van egy ország…

– Tudjuk, Amott. Ott élnek az AFjeink.

– Na, onnan. Elmegyek.

– Mármint hogyan megy el?

– Úgy, hogy nem leszek ott. Nem félnek tőlem.

– De most fognak. Éppen azt intézzük.

– Nem. Higgyék el, nem félnek. Érzem. Persona non grata lettem maguknál. Szóval elmegyek – rázta meg fejét a Halál.

– De…

– Nincs de! El vagyok űzve. Sajnálom. Innentől ott nem aratok.

– De…

– Nem. Ne is próbáljon rábeszélni! Semmi kedvem hadakozni, miközben tudom, hogy veszítek, mert ott már semmitől sem félnek. A Betegség haverom is így járt. Maguk elűzték. Isteneket, szenteket zavartak ki onnan gond nélkül. Én aztán nem várom meg, hogy engem is kiverjenek. Megyek magamtól.

Csend lett.

– Nem lehetne valahogy mégis maradásra bírnom? – kérdezte a Nagy-ember.

– Kizárt.

– Nagyon szépen kérjük!

– Nem. Sajnálom.

A Nagy-emberek arcára kiült a kétségbeesés.

– És ha fizetnénk? – kérdezte a Nagy-ember.

– Mennyit?

– Sokat.

A Halál egy pillanatig gondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Nem. Nem megy. Ha most lelépek, akkor azt mondhatom, hogy nem volt kedvem, vagy hogy ez már nem fér bele, de ha kiűznek… Nem, bocs! Én léptem – mondta a Halál.

– Könyörgünk!

– Ez van! – tárta szét karját a Halál, és eltűnt a teremből.

Percekig tartó néma csend lett.

– Akkor bajban vagyunk – suttogta a Nagy-ember alig hallhatóan.

Rá egy napra, 2031. augusztus 17-én az AFek országa, Amott, teljesen ellenség nélkül maradt, és valami új, rendkívül ijesztő dolog vette kezdetét.