Erős volt a hóesés, és a forgalom végül megadta magát. Nem lehetett hibáztatni. Nyomás alatt idővel minden eltörik. Az utakon mintha lassan hibernálódott volna az élet. A járdák hellyel közzel biztonságosak voltak, bár a rajta gyalogolók tétovasága mást sugallt. Erneszt is ügyelt a lépéseire. Nem érdemes az év első hónapját gipszben tölteni. Lassan, de biztosan haladt előre, amikor meghallotta a dudálást. Megállt, és a zaj irányába bámult. A dudálás folytatódott, sőt, minta erősödött volna. Végül meglátta az autós felháborodás okát. Fehér autó állt a kétsávos forgalommal szemben. Úgy nézett farkasszemet a tülkölő tömeggel, mint egy matador a felbőszült bikacsordával. Több járókelő is megállt, hogy kielégítse kíváncsiságát. A magányos autó reflektorfénybe keveredett nyúlként mozdulatlanul állt a dühödt csorda előtt. Hogy hogyan keveredett oda, az kérdéses volt. Vagy elnézte a kanyart és véletlenül fordult szembe az árral, vagy megcsúszott. Ez már kideríthetetlennek tűnt. Ernesztben megpendült az ösztön. Éles, határozott hang volt, nem tehetett ellene semmit. A zsebébe nyúlt és rutinos mozdulattal indította be a telefon kameráját. Onnantól képernyőn keresztül szemlélte a világot, mely megnyugtató, ismerős érzésekkel árasztotta el. A fehér autó tovább szerencsétlenkedett. Nem csak a vele szemben álló sok tucat autót tartotta fel, de megakasztotta keresztirányú forgalmat is. A lámpák váltottak, így azok, akik eddig nem is vettek részt az eseményben, most tülkölő szereplőkké váltak. Az autó tolatni kezdett, de nem találta a helyes irányt. Mozgásán látszott, hogy a vezetője megzavarodva próbálja megoldani a helyzetet, de nem érti, hogy mi történt. Érződött rajta a pánik és a megaláztatás.
– Ez az! – súgta maga elé Erneszt úgy, hogy ez ne kerüljön be a felvételbe.
A mellette bámészkodó gyalogosok élénk jelzőkkel kommentálták az eseményeket. Ez is jól jött. A fehér autó tolatni kezdett, és majdnem nekiment az általa másik irányból feltartott kocsisornak. A dudálás felerősödött. A járművön már a pánik jelei látszottak. Éles kanyart vett, majd zilált kormánymozdulatokkal – szégyenteljes dudaorkán kíséretével – megfordult és megkeresett egy autót, aminek a hátulját látta. Nyilván fogalma sem volt, hogy milyen sávba sorolt be, csak azt tudta, hogy orral most jó felé áll. Hogy merre indul majd el, az lényegtelen kérdés ahhoz képest, hogy végre kikerül a megalázó helyzetből. A dudák elhallgattak, az autók lassan tovább vánszorogtak ködöshavas céljaik felé. Erneszt még ráközelített a szerencsétlen autóra, hátha tesz még valami meglepőt, aztán mivel nem történt semmi, kikapcsolta a kamerát.
Fejcsóválva indult el a mero felé. A bámészkodók is szétszéledtek. Tudta, hogy a felvétel jól sikerült. Már alig várta, hogy megnézhesse. Talán lesz egy kis vágás benne, de lehet, hogy minden jól ment és úgy ahogy van, egy az egyben mehet fel a netre. Lebukott a föld alá és felszállt a mozgólépcsőre. Ahogy lefelé haladt, elmerengett a számokon. Ha jó idősávban teszi ki egy jó kommenttel, akkor talán felmehet a szám tízezer fölé. Szerencsével még annál több is lehet. Tízezer, merengett el a számon. Nem rossz. Lehetne persze több is. Jóval több. Gondolatai közé beférkőzött egy kép, ami nem volt valami szép, dehogy volt az, de valahol izgalmasnak tűnt, sőt, egészen vonzónak. Ha az a fehér autó teljes erővel nekirontott volna az első sornak… ha nagy a csattanás, vagy betörnek az ablaküvegek, egy test, vagy egy verekedés… vagy persze Isten ments, de egy kis halál, csak egy icipici… hát az már százezer lenne, vagy esetleg millió… Millió. Az utolsó gondolat nem volt szörnyű a többihez képest. Sőt, izgalmas volt. Sőt, egyenesen csábító.
*
Ez a kis írás könnyen született. Az belvárosban gyalogolva arra lettem figyelmes, hogy valaki mereven áll a járda szélén és nézi a telefonját. Nem tudtam, hogy mit csinál. Mentem volna tovább, de aztán meghallottam a dudálást és felfogtam a lényeget. Az úton történt valami, és az illető ezt vette fel éppen a telefonján. Tovább mentem, de nem tudtam elengedni a jelenetet. Nem a forgalmi helyzet foglalkoztatott, hanem a kamerázó féri. Még csak meg sem botránkoztam. A férfi nem tett mást, csupán dokumentált. Nem is lehetett hibáztatni érte. Segíteni nem tudott volna. Csak nézhette az eseményket. De ő nem nézte. Nem csak nézte Felvette. Ezen gondolkodtam utána sokáig. Az ösztönön, ami benne ott volt, belőlem pedig hiányzott. Az a hirtelen, gyors és magától értetődő impulzus, hogy egy furcsa dolgot látván elő kell venni a telefont, és rögzíteni kell azt. De miért? Miért kell? Bennem miért nem volt, és benne miért volt? Nyilván azért, mert az ő zsigereibe már beépült valami, ami belém még csak vendégségbe sem látogat el. Az ő zsigerei már máshogy működnek, mint az én zsigereim. Vedd fel, súgják neki, és már veszi is, míg én csak bámulok. Az én zsigerem még a biológiai feldolgozást részesítik előnybe, az övé már a „rögzítsd gyorsan és mutasd meg” üzemmódban dolgoznak. Milyen más világ. Mennyire, de mennyire más már a zsigerek szintjén is. Mert a látvány immár nem csak esemény, és belém fúródó és ottmaradó impulzus, hanem elismerés forrás, nézettség, talán pénz is. Bármi is az, már haszonnal jár, és nem csupán élményt szolgáltat. Nem tudom, hogy jobb-e ez, vagy rosszabb. Azt hiszem, hogy csupán más. A megélésben több van, mint eddig. Persze ha éppen haldoklásom rögzíti-e az, aki segíthetne is rajtam, akkor nyilván mást mondanék. De persze bámészkodni kamera nélkül is bámészkodtak az emberek ezer évvel ezelőtt is. Nem tudom. Tényleg nem tudom. Egy biztos: a jelen mássá vált. Nem csak élmény, de megosztható, rögzíthető, haszontermelő esemény is. És persze ez nem csak a kamera mögötti emberekre érvényes. Azokra is, akiket vesznek. Talán zsigerivé válik majd a „bármikor felvehetnek” gondolat is. És más lesz az ember, a társadalom, a világ. Mit tudom én.
