Zelinda a csillagokba megy

A négytagú bizottság csendben várakozott. Három katona és egy civil ült az ásványvizes poharak mögött. Látszott rajtuk, hogy megszokták a helyzetet, és nem idegesítette őket a jelentkező határozott kopogása.

– Üljön le, nem harapunk – mondta az asztal szélénél ülő idősebb nő. Ő volt egyedül civilben.

Zelinda biccentett feléjük, izzadt kezét szoknyájába törölte, és az ajtótól egyenesen a székhez sietett.

– Nos – kezdte a középen ülő férfi. – Elsőként vegyük át a szakmai részeket. – Ahogy látom, az irányítórendszerek terén igencsak jó eredményei vannak.

Zelinda bólintott. Nem volt hozzáfűznivalója. Az eredmények ott lebegtek az asztal fölött a bizottság és közte. Bárki láthatta.

Hamarosan belemerültek a komolyabb részletekbe. Zelinda gond nélkül vette az akadályokat. Egyáltalán nem volt ideges. A szakma az szakma. Meg lehet tanulni. Persze kell hozzá némi felkészültség, de egy jó adatbázissal az ember fejében és némi kreativitással szinte bármi megoldható. Nem ezért volt ideges. Pontosan tudta, hogy a felvételi lényegi része még nem kezdődött el. Ez csupán bemelegítés volt a futam előtt.

– Hölgyem, akkor térjünk rá az alkalmassági kérdésekre – vette magához a szót az idősebb nő. A katonák elhallgattak.

Zelinda érezte, hogy homlokán, éppen a hajvonal alatt, apró verítékcseppek ütköznek ki bőrén.

– Megmondaná nekem – Zelindának feltűnt, hogy a nő nem többesszámot használt. –, hogy mit olvasott az elmúlt hónapban?

Zelinda megköszörülte a torkát. – Nos. Elolvastam tíz hajórendszerekkel foglalkozó cikket… egy online anyagot a navigációs anomáliákról…

– Nem szakirodalomra kérdeztem rá – szakította félbe a nő. Vékonyszálú haja, szorosan hátra fogva úgy simult fejéhez, mint valami fémpáncél. – Szépirodalomra gondoltam. Olyasmire, amit saját élvezetből, sőt egyenesen kikapcsolódás céljából olvasott el.

Zelinda kimérten bólintott. Persze voltak pletykák arról, hogy ez szóba jöhet, és ő készült is erre, de soha nem gondolta volna, hogy ennyire belemásznak a dologba. Végül is a szabadidejéről volt szó. Mit érdekli őket, hogy mit csinál majd a kabinjában?

– Olvastam egy, nem is, két novellát.

– Kettőt? Húha! Nem fog megártani annyi sok irodalom?

– Nem. Azt hiszem, hogy nem.

– Maga most komolyan beszélt, de én nem – mondta a nő halkan. – Tehát? Mi is volt az a két novella?

Zelinda elmondta a két címet. Bemagolta a teljes tartalmat – ezzel aztán nem lesz gond –, de a nő csak szárazon bólintott, majd egy vonással megváltoztatta a közöttük lebegő felületet. Egy írás jelent meg Zelinda előtt. Hosszú, pokolian hosszú bekezdést látott. Legalább húsz sor volt, vagy talán még ennél is több.

– Elolvasná? – nézett rá a nő vércsemosollyal.

Zelinda nagyot nyelt. Reszkető hangon, akadozva kezdett olvasni: – „Az ég már tele volt napfénnyel. Éreztük a súlyát a földön s a mind gyorsabban növekvő forróságot…”

– Magában is jó lesz – közölte a nő.

Zelinda elhallgatott. Agya zakatolva dolgozta fel a betűket és mondatokat, miközben a bizottság csendben várakozott. Hagytak neki időt, és talán ez idegesítőbb volt, mintha sürgették volna.

Átrágta magát a bekezdésen, de a felület váltott és újabb bekezdések jöttek. Érezte, hogy forogni kezd vele a világ. Tovább olvasott.

Talán órák teltek el, talán napok. Szakadt róla a víz.

A felirat hirtelen eltűnt.

– Nos? – szólalt meg a nő. – Mesélje el nekünk saját szavaival, hogy mit olvasott.

Zelinda zavartan nézett fel.

– Tessék?

– Mesélje el mit olvasott.

– Melyik részt?

– Mindegyiket. Nem volt ez olyan hosszú.

Nagyot nyelt. A szavak ködös, egymást kergető, átfedő képekké váltak, összekeveredtek, majd kifakultak, mint valami hűlő csillag, hogy a végére fekete lyukká váljanak fejében.

– Meleg volt? – kérdezte inkább mint mondta Zelinda.

– Igen. És?

– Volt egy temetés.

– Kit temettek?

Zelinda kétségbeesetten kutatott a szavak a között, melyek egyre gazdagabb képeket festettek elméjébe, de a képek éppen gazdagságuk miatt villámgyorsan zagyvává és kaotikussá váltak.

– Talán az anyját.

– Igen. És milyen volt a főhős hangulata?

Itt adta fel. Megrázta a fejét, és bár nem akarta, nagyon nem akarta, de majdnem sírva fakadt.

Az asztal mögötti csend vészjósló volt. Ismét a nő szólalt meg.

– Zelinda B. Horsimin főhadnagy. Hogy akar hajóparancsnok lenni az emberiség legnagyobb és legfontosabb küldetésében, ha nem olvas szépirodalmat? Regényeket, novellákat? Hogyan? Meg tudja mondani? – kérdezte nő olyan hangsúllyal, amitől a legtöbb ember összeroppan a szégyen alatt.

De Zelindát – nem hiába hívták őt ketrecharcosnak a században – nem ilyen fából faragták. Kitörölte könnyeit a szeméből, és egyenesen a nőre nézett.

– Értek a szakmámhoz. Bármilyen gépet el tudok vezetni. Ötvenfős legénységgel is dolgoztam már. Nem hiszem, hogy szükségem lenne néhány regényre ahhoz, hogy hajóparancsnok legyek. Vagy igen? Egy író, vagy mi, el tud vezetni egy hajót?

A nő szemében harci fény villant.

– De igen, főhadnagy, szüksége van rá. Mi nem csak szakértőket keresünk, hanem olyan embereket, akik képesek megérteni a dolgokat. Akik képesek kihámozni a lényeget. Akik elég fantáziával rendelkeznek ahhoz, hogy a fejükben világokat teremtsenek. Világokat, hadnagy, olyan világokat, melyeket esetleg felfedez majd a küldetése alatt az ember számára.

– Nekem van fantáziám.

– Nincs – ingatta fejét a nő. – Vagyis van, persze, de korántsem elég. Ha olvasna, automatikusan lenne, de így csak erőlködik. Mit tesz, ha egy idegen faj egy írott szöveggel lép érintkezésbe magával? Megmondom: semmit, mert nem fogja érteni. Az agya nem képes ilyesmire, mert nem gyakorolt eleget. És mit tesz, ha hajótörtést szenved, és csak egy szöveges adatbázis marad magára? Elmondom: megőrül. Tudja, miért? Mert az agynak képekre van szüksége ahhoz, hogy egészséges maradjon. És az olvasás megadja ezeket a képeket: feltéve, ha olvas, és ebben gyakorlatot szerez. Higgye el, én csodálom magát. A képességei lenyűgözők, ahogy az eredményei is, de aki nem olvas, az nem lehet vezető. Legalábbis az emberiség egyik vezérhajójának kapitánya nem lehet. Sajnálom.

– De asszonyom… – szólalt meg Zelinda. – Ez nem igazságos, én…

– De az. Figyeljen ide! Vannak emberek, akik jók a szakmájukban. Elég adatbázist töltöttek fel a személyes tárhelyükbe, ügyesen használják az adatokat, talpraesettek. De mi olyanokat keresünk, akik teljes emberek. Akik adatbázis nélkül is képesek életben maradni. Akik néhány text file-al is képesek megőrizni a józan eszüket. Olyanok kellenek nekünk, akik jobban értik a világot, mert a belső világunk – maga úgy nevezné, hogy a belső Netflux-uk – már kifejlődött, működik. A szaktudás csak a belépő. A fantázia választja el az ocsút a búzától.

Zelinda látta, hogy a nő mellett ülő három egyenruhás feszengeni kezd.

– Tudja, hogy mi az az ocsú? – kérdezte a nő miközben mosolyogva pillantott a kollégáira. – A kicsépelt gabonának a hulladéka. És tudja, hogy mi az a „kicsépelt”? Nem? Régen a gabona kalászából kézzel, később géppel verték ki a szemeket. Ez a cséplés. Nem tudta?

– Nem. De nem tudom, hogy miért kellett volna tudnom.

– Azért nem tudja, mert kevés szót ismer, hadnagy. Minden egyes szó gazdagítja a világát. A világot a maga agya szavakban tárolja. És minél több szót tárol el – nem az adatbázisáról beszélek, az semmit nem ér –, annál gazdagabban látja a világot. És szavakat leginkább olvasással lehet tanulni. A monitoron futó sorozatai semmit nem érnek az olvasáshoz képest. Semmit. A szavak akkor ivódnak az elméjébe, ha a szavak elolvasása utáni képet az agya hozza létre, és nem a szemén át érkezik előre megrágva, és előemésztve, mint valami információs pempő. Nekünk olyan kapitányok kellenek, akiknek az agya képes saját maga megemészteni az információkat. Mégpedig szavakból. Nekünk önálló agyak kellenek. Gazdag agyak. Képalkotó agyak. A Netflux ismeretei ezekre nem tanítják meg azt, ami a fejében van. Nekünk edzett agyak kellenek, nem elpuhult, tunya értelmek. Sajnálom. Gondolom, a szülei sem olvastak.

Zelinda elborzadva nézett a nőre. Soha nem gondolta volna, hogy egy felvételi idáig eljuthat. Ez zaklatás volt. Az személyiségi jogainak durva megsértése.

Haragosan intett nemet a fejével.

– Gondoltam – bólintott a nő. – Nem is tehet róla, hogy ez történt magával. De attól még ez történt. Maga szegény. Bizonyos értelemben nagyon szegény ember. Hiányzik magából az a gazdagság, ami nekünk kell. Azt hiszem, hogy a felvételinek vége.

– Hadnagy, elmehet! – bólintott az asztal közepénél ülő katona.

Két társa már felállni készült.

– És ha olvasok? – nézett a nőre Zelinda. Ketrecharcossá vált. Azzá a nővé, aki életében nem egyszer került már szorult helyzetbe, amikor más nem maradt számára, csak a puszta elszántság.

A katonák meglepődve néztek vissza rá, majd a nőre.

– Könyveket? – nézett rá a nő mosolyogva.

– Könyveket. Regényeket, novellákat – bólintott Zelinda. – Mostantól az indulásig. Ellenőrizhetik is.

A nő előrehajolt, és úgy tűnt, hogy nem lepődött meg a váratlan fordulaton, ami viszont meglepte Zelindát.

– Hadnagy, az kemény munka ám. A maga agya nem szokott hozzá az olvasáshoz, a puszta írott kódból való képalkotáshoz. Ott aztán tüzelnek majd a neuronok.

– Tüzeljenek.

– De az elején nem fog örülni. Ideges lesz, sőt, frusztrált. Gyűlölni fogja, mert még soha nem csinált ilyesmit. Az elpuhult agya úgy sír majd a netfluxa után, mint egy újszülött az anyatej után. A pokolba kívánja majd az egészet. Száz oldalak telnek majd el úgy, hogy szinte semmit nem ért. Verítékezni fog az agya, miközben unatkozik majd az értelme. Szenvedni fog, erőlködni. Az agy szinte minden része dolgozik majd. Ez rendkívül fárasztó lesz. Nem hiszem, hogy megbirkózik vele.

– De igen, asszonyom. Olvasni fogok.

Csend lett. A nő hosszasan méregette Zelindát, aki állta a pillantást.

– A hajók két év múlva indulnak.

– Tudom, asszonyom – bólintott Zelinda.

– Az első év végére szeretném, ha ötven könyvet elolvasna. Átlagban háromszáz oldalas könyvekről van szó. Az napi nagyjából negyven oldalnyi olvasás.

– Igen, asszonyom.

– Kegyetlenül nehéz lesz az eleje.

– Nem baj, asszonyom.

– Lesz olyan könyv, aminek minden sorát megszenvedi.

– Nem baj, asszonyom – nézett elszántan a nő szemébe Zelinda.

A nő a beszélgetés eleje óta most először őszintén elmosolyodott: – Látom, repülni akar.

– Igen, asszonyom.

– Higgye el, ha megcsinálja, akkor előbb fog repülni, minthogy az a hajó felszállna magával. Úgy fog szárnyalni, mint a sasok.

Zelinda biccentett egyet, bár nem teljesen értette, hogy a nő miről beszél. Azért az olvasás nem kábítószer, de még csak hajtómű sem. Azok csak betűk.

– Látom, hogy nem hiszi. Egy év múlva majd újra átbeszéljük ezt – mondta a nő és felállt.

A katonák követték a példáját. A nő megkerülte az asztalt, Zelinda elé lépett és a kezét nyújtotta.

– Maga az első.

– Az első mi?

– Aki vette a bátorságot. Jó kapitány lesz. Persze csak, ha elég kitartó.

Zelinda megrázta a nő kezét, majd tisztelgett a katonáknak, és elindult az ajtó felé. Zubbonya lucskos volt az izzadságtól. A nő követte az ajtóig.

– És a második év? – kérdezte, miközben megfogta a kilincset.

– Mi van vele?

– Az is nehéz lesz?

– Olvasni? – a nő felnevetett. – Ha odáig eljut, akkor a második év azért lesz nehéz, mert nem olvashat nyakra-főre. Jó kifejezés, mi? Nyakra-főre.

Zelinda tétován viszonozta a mosolyt.

– Ma este átküldöm a könyveket – intett a nő, és becsukta az ajtót Zelinda orra előtt.

Zelinda remegő lábakkal fordult meg.

– Milyen volt? – kérdezte a következő jelölt.

Zelinda a férfira nézett. – Tudod, mi az a cséplés? – kérdezte.

– Fogalmam sincs – nézett rá a férfi.

– Akkor kemény lesz.