Mielőtt letelepedtek volna, hátramaradt. Semmi kedve nem volt a beszélgetéshez, de a kedv itt már nem játszott szerepet: a kő feldobatott, semmi sem állíthatta meg esését. A többiek már készülődtek. A nap lebukóban volt, és ő néhány hosszú másodpercig nézte, ahogy az utolsó sugarakba belekapaszkodnak a fák levelei, és nem akarják elengedni azokat, mintha ezzel visszatarthatnák az időt: küzdenek a nappalért, miközben tudják, hogy az már csak egy éjszaka multán lehet újra az övék. Önkéntelenül sóhajtott egy nagyot, és várt.
Az idő kitágulni látszott. Valahogy minden belefért egyetlen másodpercbe, mintha az elkövetkezendő idők egyszerre történtek volna meg, és ettől az egész még nehezebbé vált. Hiába, a döntés bár könnyűséget hoz a jelenben, mégsem teszi könnyűvé a jövőt. Az elfogadás mindig csak a pillanatnak szól, aki kizökken belőle, arra súly nehezedik. Ő pedig érezte, hogy kicsusszan a jelenből, és belesodródik a jövőbe. És ami most közeleg, az nehéz lesz. Embertelenül nehéz. Egyetlen másodperceben látni mindezt pedig elviselhetetlen teher.
Hallotta a lépéseket, és tudta, hogy a jövő egy apró darabkája mindjárt jelenné válik. A szomorúság mély barázdákat szántott tudatában. Azonban a kő már feldobatott.
– Mester, nem jössz? – szólalt meg mögötte a tanítványa.
– Barátom – nézett rá szeretettel. – Egy pillanatra.
A tanítvány megtorpant: – Valami baj van?
Nem válaszolt azonnal. A szavak helyett, melyek ott sorakoztak már, mint írott szöveg, jobb szavakat keresett, de bármerre nyúlt, ott már csak üres teret látott. Egy ösvény volt, és neki azon kellett végigmenni.
– Valamit mondanék.
– Tessék, mester! – bólintott a tanítvány. – Bármit.
Elszorult a torka.
– Azt szeretném, hogy megértsd.
– Mit, mester?
– Ami jön felénk. Szükséges, hogy megértsd, nem… valójában nekem van szükségem rá, hogy megértsd.
– Megteszem, amit tudok, mester.
A levelek még kapaszkodtak, húzták vissza a napot.
– El kell mondanom neked valamit. Addig nem megyünk tovább, míg azt nem mondod, hogy értem.
– Értem – bólintott a tanítvány mosolyogva.
Ő is mosolyra húzta a száját. Igen. Talán éppen ezért lesz ő.
– Az egyik dolog a világ szövetéről szól.
– Nagy feladat erre azt mondani, hogy értem, mester.
– Igen. És mégis ezt kérem, barátom.
A tanítvány aprót biccentett, „hallgatlak, uram”.
– Lásd ezt: a világ egy sűrű vászonra szőtt kép. Bele van szőve a szél fújása, a vizek mozgása, minden egyes fűszál, állat, minden egyes ember is egy szövetszál, és a szálak összekapcsolódnak. Így adják ki kezdettől a végig a nagy képet.
– Ezt értem, mester.
– Jó! És mondd, látsz ebben a világban gonoszságot, tudatlanságot, erőszakot, rosszindulatot, kapzsiságot, gyilkos indulatokat?
– Igen, mester, látok! – bólintott a tanítvány.
– Azért látod, mert ez is a kép része. És mi lesz egy szőttessel, ha lyukak vannak benne, ha hiányoznak belőle szálak? Én mondom, hogy felfeslene az. Akkor hát lásd barátom: hogy emígyen része a képnek a csúf, az igaztalan, gonosz, az is egy szál, mely összetartja a vásznat. Szükséges, bár nem szeretett. Kellő, bár megvetett. Rossz ránézni, mégis helye van. Fájó, mint egy fekély, de az késztet gyógyulásra. Mindezt érted-e?
– Igen, uram.
A tanítvány szemébe nézett. Ki kell mondani a bent sorakozó szavakat.
– Az emberek nem látják a vásznat. Nem ismerik saját történetüket sem. Nem tudják, hogy hol, mikor és hogyan lesz vége saját fonaluknak a nagy szőttesben. Azonban én tudom. Minden percét ismerem. Ismerem hosszát, ismerem mintáját – megbicsaklott a hangja, de folytatta – és tudom, hogy ebben a szövetben van egy szál, mely sötét mintát rajzol. Látom. Mások gonosznak hívják majd, vagy árulónak. De kérdem én: vajon gonosz-e a szál, mely gonoszt ábrázol? Áruló-e a szál, mely egy áruló képét formálja? Mondom néked: nem az. Érted-e, barátom?
– Értem, mester.
– Akkor jegyezd is meg.
A törvény végül győzött, a nap kiszakította magát a levelek markaiból, és lehanyatlott. Hirtelen hűvös lett, és a megilletődött madarak életre keltek.
– Menjünk most. Vacsoraidő van.
„Bizony, bizony, mondom nektek: Egyikőtök elárul.” Mt 26, 21
*
2022. április 15. Nagypéntek.
1452. április 15-én született Leonardo da Vinci. Egyik leghíresebb műve az „Utolsó vacsora” freskója a fenti mondat utáni pillanatot örökíti meg.
Oberon álma 2. rész(9)
Az archívum 2. (befejező) rész(6)
A szócikk(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
A forrás 1.(4)