Ulla az őr

1.

Nem volt nagy kedve az egészhez, de attól még figyelmen kívül sem hagyhatta mindazt, ami történt. Az üzenet kora reggel érkezett. Ulla zsigereiben érezte a késztetést, dobhártyái szinte lüktettek a jelzésektől, melyek egyre erősebb impulzusokkal ostromolták a tudatát. Nagyot sóhajtott és néhány méterrel eltávolodott a háztól, hogy megbizonyosodjon a fenyegetés mibenvalóságáról. Ahogy kikerült a bázis – mindig is bázisnak nevezte a házat – árnyékolásából remegni kezdett a bőre. A sugárzás olyan intenzív volt, hogy a lélegzete is elakadt.

A depóban Ottokár és Dezideráta tette a semmit. Ulla néhány másodpercig önfeledten káromkodott. Siratta a sorsát és mérhetetlen balszerencséjét, amiért ma nem tudott elég sokig aludni ahhoz, hogy ne elsőnek lépjen ki a depóból. Márpedig aki elsőként veszi a jeleket, azé a munka. Ez van. Ősi törvény, bármennyire is igazságtalan.

Befejezte a siránkozást, és titokban remélte, hogy nem csak a bázison, de a depóban is meghallották a haragját. Egyetlen pillanatig megfordult a fejében, hogy beteget jelent. Akkor Deziderátának kellene elvinnie a mai napot, és ő visszabandukolhatna a depóba, hogy egész nap Ottokárral csevegjen. A gondolat egyszerre volt csábító és utálatos. Mert bármilyen vonzó is egy kis hazugság, éppen olyan végzetes is. Hiszen minden megállapodás halála az első megszegéssel kezdődik, legyen az bármilyen ártatlan és apró. És aki elkezdi, az bizony áruló. Még akkor is, ha soha senki nem tudja meg, hogy ő volt. És Ulla nem akart áruló lenni. Akkor sem, ha a mai naphoz semmi kedve nem volt.

A terület határolta kerítés felé nézett, és élesre állította, amúgy is érzékenyre hangolt műszerét. A jelzés felerősödött. Megrándultak az izmai. Némán káromkodva elindult az erdősáv felé. A legrövidebb úton érte el a kerítést, és annak mentén haladt tovább, miközben feszülten figyelt a jelzésekre. A feszültség fokozatosan erősödött. Jó ötven méter megtétele után megállt, és megpróbálta megsaccolni, hogy hol lesz a támadás. Úgy tippelt, hogy nem a nagykapu lesz a célpont, hanem attól kissé távolabb, az erdőnek azon szakaszán, ahol egy ezer éves vadles rozoga csontváza tartotta magát. A változások előtti emberek még szórakozásból is öltek. Csak úgy, lelki felüdülés gyanánt gyilkoltak le más élőlényeket. Persze volt bennük tisztelet és ideológia, de attól még a tény tény maradt: azért ültek fel annak a fatákolmánynak a tetejére, hogy a végén az ő megelégedésükre valaki meghaljon. Furcsa egy kor lehetett.

Újra elindult, de most már sokkal lassabban lépkedett. A jelzés egyre komolyabb hullámokban ostromolta. Elérte a nagykaput, majd tovább haladt rajta, de a jelzés csak tovább erősödött. Igaza volt: onnan jön majd a roham.

Ahogy komótosan, a külső szemlélő számára szinte ráérősen lépkedett, és egyre közelebb került a kerítésen túli rozoga leshez, már biztosan tudta, hogy ez a nap nem úgy vonul majd be személyes történelemkönyvébe, mint amire boldogan emlékszik majd vissza. A hullámok nyersek voltak és erőszakosak. Nem baj. Ez van. Ez a sorsa, ha van olyan. Ha nincs, akkor ez a dolga. A kettő néha fedi egymást, már ha valaki őszintén él.

Az utolsó métereket csigalassúsággal tette meg. A csontjai is remegtek a hullámoktól. Dezideráta már összeesett volna, amilyen nyeszlett, gondolta, és a gondolat valahogy helyre billentette az igazságérzetét. Szóval ezért van ő itt és nem más. Az univerzum mindenkire akkora terhet ró, amekkorát elvisel, jutott eszébe a jól ismert mondás. Hisztérikusan nevetett fel a hirtelen támadt gondolatra. Ekkora ostobaságot csak azok hisznek el, akik még soha nem roppantak bele semmibe. Mert bizony az univerzumot egy halvány szamárfingnyit sem érdekli, hogy ki mit csinál benne. És élőlények milliárdjai törnek össze minden egyes pillanatban olyan terhek alatt, amiket valahogy mégsem tudtak elviselni. Csak azokról nem esik szó. A mondást tehát úgy lehetne helyes kiegészítéssel ellátni, hogy „Az univerzum mindenkire akkora terhet ró, amekkorát elvisel, esetleg nagyobbat”. A nevetés átvisszhangzott a telepen és visszaverődött a bázis falairól.

Megállt, és a vadles felé nézett. Már tudta a belépési pontot is. Lenről nyílik majd meg a kapu. Éppen előtte. Keményen biccentett egyet.

Hát akkor gyertek csak, én már itt vagyok!

A nap lassan elérte a zenitet, de ő nem mozdult. A hullámok egyre sűrűbben érték el, de nem tudta eldönteni, hogy mikor tetőznek. Ez mindig kiszámíthatatlan volt. Addig kellett várnia, ameddig be nem következik. Tavaszhoz képest perzselt a nap, de nem akart megmozdulni. A támadás mindig akkor jön, amikor az őr figyelmetlen. Ez a harc anatómiája. A küzdelem többnyire nem akkor dől el, amikor csattognak a fegyverek, hanem már jóval korábban: az első mozdulat előtt.

Órák teltek el és a nap egyre sebesebben zuhant a horizont felé. Már tizenegy órája állt egyhelyben. Lábai sajogtak és szomjas is volt, de nem mozdulhatott. A támadók pontosan erre vártak. Árgus szemekkel nézték őt. Ő pedig kitartott és tudta, hogy nyerésre áll. A kapu csak akkor nyitható meg, amikor fent van a nap. Este soha nincs támadás. Éjjel a sötét védi a világot, nappal pedig ők.

Talán még harminc perc van hátra, és mehet be végre a depóba. Vajon Ottokárék kidugták a fejüket a napra, vagy még arra sem vetemedtek, hogy rápillantsanak? Ki tudja? Persze lehet, hogy ő sem tett volna másként, szóval a felháborodás az egyre gyűlő feszültség számlájára írható.

Érezte, hogy jobbról már szinte merőlegesen érik el a nap sugarai. Lehet, hogy mára ennyi volt. Az is lehet, hogy erre az évre is ennyi volt. A támadók néha hónapokig nem bukkantak fel.

Csökkenni kezdett a fény. Még vár. Addig nem megy innen, míg teljesen sötét nem lesz…

….

A pillanat, amikor megnyílt a rés olyan gyors volt, hogy szinte fel sem fogta. Éles villanást látott közvetlenül a kerítés mögött és sötét hasíték szabdalta szét az erdő képét, mintha egy filmvászon repedne ketté. A zaj elviselhetetlen volt, undorító és fülsiketítően éles. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne lépjen egyet hátra. Márpedig akár pár centi is elég lett volna, hogy a támadók befurakodjanak mellette és bejussanak a telepre. Nagyot nyelt, becsukta a szemét és egy lépést előre lépett. Érezte, ahogy egész teste hozzányomódik a rés széleihez, ahogy feje és lábai kitöltik a hasíték nyálkás peremét.

Kettőt számolt és háromra kinyitotta a szemét. Régebben csukott szemmel csinálta végig a támadást, de aztán rájött, hogy a bizonytalanság, sokkal rémisztőbb, mint a valóság.

Az alak most sokkal nagyobb volt, mint legutóbb. Közvetlen előtte lebegett, aztán hátrahúzódott és mindent beleadva rárontott. Arcán érezte a perzselő akaratot. Hirtelen páni félelmet érzett. Igen, a valódi támadás most kezdődik el. Mert nem a testen akar átjutni a lény, hanem az elméjén. Ha azon átverekszi magát, akkor a test már mit sem ér, azt csinál vele, amit akar. Érezte, ahogy fagyos és tüzes kezek szurkálják az elméjét. Rémképek és félelmek támadtak rá. Látta Deziderátát és Ottokárt holtan, szétmarcangolva, látta saját halálát, a telep lakóinak pusztulását. Látta, ahogy megverik, bottal, korbáccsal, ahogy alázzák. Mindezt látta és a testében érezte.

De nem mozdult.

Ő Ulla volt, az őr.

Ulla, akinek az a dolga, hogy itt álljon, kőként egy hasítékban, dugóként egy palack nyakában, gátként a folyó elött.

Az elméjére támadó képek egyre erőszakosabbak lettek. Arcát, mellkasát, lábát millió parányi, tűhegyes kések bökdösték, de ő nem tágított. Nem is gondolkodott, csak állt. Minden erejét, tudatának minden egyes rezgését saját testébe irányította. Azt képzelte, hogy lábai eggyé válnak a földdel, amin áll, szoborrá válik, a telep legerősebb építményévé. Nem is élőlény ő, hanem egy hatalmas, mozdíthatatlan erődítmény.

A lény egyre többször támadt az elméjében rejtező Ottokárra. Borzalmas dolgokat suttogott neki. Arról beszélt, hogy Ottokár bent a depóban már nem él, és hogy ő nem volt ott az utolsó perceiben. Azt suttogta, hogy Dezideráta ölte meg…

Nem!

De a hang nem hagyta abba. Suttogott, megpróbált elméjének valamelyik kiskapuján beférkőzni, miközben Ulla testének minden egyes négyzetcentijére egyre nagyobb nyomás nehezedett, hátha megmoccannak azok a lábak és a nyíláson támad egy kis rés. Érezte, hogy túl nagy a nyomás, és hogy tennie kellene valamit. Aztán eszébe jutott a nap. A lemenő sugarak egyre szűkülő szöge.

– Jön az este! – mondta halkan. – Vigyázz, mert jön az este! – ismételte meg hangosabban. Aztán ahogy a rémképek egyre erőszakosabban ostromolták meg tudatát, üvölteni kezdett: – Jön az este! Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz!

Már nem gondolkodott csak üvöltött, és arra figyelt, hogy egyetlen centit se mozduljon el a résből.

– Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz!

…

A támadás úgy ért véget, ahogy elkezdődött: villámgyorsan, észrevétlenül. Érezte, ahogy bőréről visszahúzódik a hasadás, majd teljesen eltűnik. Előtte már csak az estébe konyuló erdő suhogott előterében a megviselt magaslessel.

Mélyet sóhajtott, és legszívesebben leült volna a kerítés tövébe, de jobbnak találta, ha ezt a depóban teszi meg. Remegő lábakkal fordult meg. A támadás jóval tovább tartott, mint a naplemente. Talán ez volt az utolsó, gondolta, de ebben nem igazán hitt.

Átvágott a gyepen és célba vette a depót.

– Ez keménynem tűnt – szólalt meg mellette valaki.

Ijedten kapta oldalra a fejét. Dezideráta állt Ottokár mellett. Aggódva néztek rá mindketten.

– Itt voltatok? – kérdezte meglepődve Ulla.

– Dél óta. Hol máshol lettünk volna? Reggel óta őrködsz – csóválta meg fejét Dezideráta. – Aggódtunk.

– Nem kellett volna – vont vállat Ulla.

– Hát persze!… – horkant fel Ottokár. – De aztért mi aggódtunk. Bocs!

Ulla nem válaszolt, de mellkasában kellemes melegség áradt szét.

Elindultak a depó felé. Ulla alig állt a lábán.

– Ulla, te vagy a legjobb – mondta a depó kapujában Ottokár.

– Ugyan már…

– De igen – bólintott Dezideráta is.

Ulla a kerítés felé nézett. A rozoga magasles szuvas fogként meredezett a kerítés mögött.

– Hát igen. Azért elég jó voltam – morogta alig hallhatóan, és belépett a depó kellemes hűvösébe.

2.

Bendegúz kinézett az ablakon, aztán elkiáltotta magát.

– Giza, végre bejöttek.

– Ulla is? – kérdezte az asszony, de nem fordult el a tűzhelytől.

– Ja, az is.

– Na végre. Már aggódtam. Mi a fenét bámulhattak egész nap?

– A magaslest.

– Hát alaposan megnézték.

– Édesem, van idejük. Végül is szamarak.

*

Május 8. A szamarak világnapja

A szamarak makacs és kitartó, nehezen meggyőzhető, intelligens állatok, akik 5000 éve élnek az emberek mellett.