Újévi meditáció

Rohamosan közeledett az éjfél. Az épület még messze volt, de Ubul nem akart kockáztatni. Ha nem érnek oda időben, vagy éppen túl hamar érkeznek, az nem tenne jót a tervnek, márpedig a terveket ki kell elégíteni. Ettől működik a világ.

Több mint két órája gyalogoltak. Egy kis fáradtság költözött a lábaiba. Hiába, már nem az a kamaszkölyök, aki tíz órán át is bírta a menetet. Ez is az élet egyik nagy fricskája. Vagy félhülye fiatal vagy, amikor bármit megtehetsz, vagy bölcs öreg, amikor meg alig vagy már képes valamire.

Szeme régen hozzászokott a sötéthez. Az utcai lámpák már két éve nem világítottak. Az emberiség pedig ezt is megszokta. Mindent meg lehet szokni. Azt is, ha nincs elég étel, ha a világ kissé komótosabban halad előre – ha egyáltalán előre megy és oldalirányba, vagy ne adj isten… hátra. Végül is az is csak egy irány, és amíg haladunk, addig élünk.

Elrepült fölöttük egy drón. Ez megnyugtatta. Vannak dolgok, amik akkor is megnyugtatóan hatnak, ha egyáltalán nem ez a céljuk. Másodlagos funkció. Az a gondolat, hogy nem egyedül gyalogolnak a semmi közepén, jelen pillanatban fontosabb volt, mint az, hogy a szerkezet meg is védheti őket. Szóval most inkább elsődleges funkció.

– Itt a bagoly – szólalt meg a háta mögött Dária.

A nő hangja elképesztően vonzó volt. Nem szexi, mert azt a szót nem szerette Ubul. Vonzó. Egyébként maga Dária is az volt, de a hangja… hát azzal szét lehetett volna taposni egy falka férfit. Ubul nem válaszolt.

– Ubul, itt a bagoly! – súgta újra Dária.

Hát ez tényleg eszelősen vonzó, biccentett magának a sötétben Ubul.

– Igen. Hallom. Mennyi még?

– Úgy egy óra – válaszolt azonnal Dária. – Mindjárt újév.

– Mindjárt újév – bólintott Ubul.

Lekanyarodtak egy alsóbbrendű útra. Ez látszólag távolabb vezette őket az épülettől, de a látszat sokszor csal. Ezt az emberiség már alaposan megtanulhatta. Ami az egyik pillanatban örökké tartónak tűnik, az órák alatt válhat semmivé. Jobb olyasmibe kapaszkodni, ami soha vagy csak nagyon nehezen képes elveszi. Autó helyet ilyen például a láb. A Netflux helyett a képzelet. És a többi.

– Maga volt már meditációs bevetésen? – kérdezte Ubul.

– Nem. Eddig szilveszterkor mindig csak passzívan csináltam. De az is jó – válaszolta azonnal bomlasztó hangján Dária.

– Hát, ez azért egészen más.

– Gondolom.

Két teljes kilométert gyalogoltak csendben. Az épület már kartávolságra volt. Futófényei bevilágították az utat és végig söpörtek a tél derekán is derékig érő réti gazon.

– De azért tudja, hogy mi a dolga?

– Persze. A fordulat óta minden évben…

– Csak azóta? – torpant meg Ubul és megfordult.

– Igen. Ez baj? – nézett rá Dária. Alig látszottak a szemei. A Hold nem erőltette meg magát ezen a szilveszteren.

– Nem baj, csak nem vagyok biztos benne, hogy felfogja ennek a jentőségét. Pár év még nem ad elég szilárd alapot. Vagyis… nem akartam megbántani.

Dária nem válaszolt azonnal. Hát igen, az önérzet nagy úr. Komplett bolygókat vághat haza. A puszta tény, hogy Dária a sértődés határán volt arról árulkodott, hogy a nő még nem tart azona szinten, ami megfelelne egy meditációs bevetésnek.

– Ezt most ne – mondta halk, megnyugtató hangon Ubul.

– De uram… én nagyon készültem. Ötven jelentkezőből választottak ki. Úgy gondolja, hogy nem fog menni?

Ubul megkönnyebbült. A nő nem önérzeteskedett, hanem megijedt. Ez sem jó, de sokkal jobb, mintha azért kapott volna hisztériás rohamot, mert azt hiszi, hogy jobb annál, mint ami.

– Nyugi! Ha tényleg jó, akkor nem lesz semmi baj – válaszolta Ubul és megpróbált hinni is benne. Nem szeretett újoncokkal dolgozni, márpedig aki a fordulat óta ült csak le meditálni… ember legyen a talpán, ha tudja, mit csinál. De persze csodák mindig is voltak. Az előítélet pedig nem vezet a célhoz,

– És ha nem… – szólalt meg észvesztő hangján Dária.

– Ezt most hagyja abba. Itt van, teszi a dolgát és kész. Minden rendben lesz.

A nő még mondani akart valamit, de Ubul az órájára nézett.

– Hamarosan kezdenünk kell – mondta és az épület felé fordult.

A következő percek csendben és hatalmas felszültségben teltek el. Letértek az útról és kúszni kezdtek a térdmagas fűben. Fölöttük és nem egyszer rajtuk húzott el a keresőfény, de az álca jó volt és Dária kiválóan tette a dolgát. Eljutottak az épület körüli lenyírt sávhoz. Innentől már nincs menedék. Csak saját magukra számíthatnak.

– Dária, én megyek előre. Ha valami baj lesz, maga megfordul, kikúszik az útra, és onnan nyomás haza. Nem fordul meg, nem csinál hülyeséget. Ez parancs.

Dária nem válaszolt, Ubul pedig már a fényekre koncentrált. Az épület két szeglete is árnyékba borult előttük. A felderítők jól végezték a dolgukat. Elsuhant előttük egy fénypászma. Ubul felállt és teljes erejéből a mintegy húsz méter távolra levő falrészhez rohant. Alig kelt neszt a talpa alatt.

Dária kivárt. Bár szíve egyenesen a halántékában dobogott, de mégsem félt igazán. Volt már bevetésen nem is egyszer. Nem ez lesz a nehéz, hanem ami utána jön.

Egy fény siklott el az épület fala és közte, de nem ugrott ki a nyomában. Vannak dupla fények is. Várt és úgy tűnt, igaza volt. Egy másik követte közvetlenül az elsőt. Ravasz kis társaság. „Most!”, súgta belül egy hang és ő megfeszítette az izmait. A húsz méteres távolságot egy szemvillantás alatt tette meg. Alig lihegve érkezett meg Ubul mellé.

– Ez igen – súgta Ubul.

– Kösz! – súgta vissza.

Ubul az órájára nézett. Negyven perc volt hátra az újévig. Éppen időben vannak, éppen a jó helyen.

– Lassan kezdjük – súgta. Nem félt, hogy meghallják. Ezek a szavak már csak Dáriának szóltak.

– Igen, uram – bólintott Dária és lótuszülésbe helyezkedett.

Ubul is így tett. A talaj ugyan hideg volt, de az érzet percek alatt eltűnik majd. Szóra sem érdemes. Dária hallotta, ahogy Ubul három mély levegőt vesz. A szertartás kezdete. Ő is hasonlóképpen tett. Ezt követően eltelt néhány perc. Ubul nyilván megvárja, hogy az óra felet mutasson.

Végül füllel alig hallhatóan Ubul megkezdte a meditáció bevezető részét.

– Azért ültünk le itt ketten, azért ül le az egész világ minden évben éjfél előtt, hogy a békéért meditáljunk, hogy tudatunk egy magasabb síkon forrjon egybe. Ezzel éreztessük egymással összetartozásunkat. Azért maradunk csendben az óév utolsó pillanataiban és az újév első pillanataiban, hogy a világ gyógyuljon, hogy a világban élők gyógyuljanak, hogy a fordulat óta bekövetkező változások ne hagyjanak maradandó nyomokat rajtunk. Azért küldjük tudatunkat a közös térbe, hogy ez által egyesítsük a különböző fajú, vallású és hátterű embereket, és miközben üdvözüljük a különbségeket, meditációnkkal az együttműködést és a békét támogatjuk véget vetve ezzel az erőszaknak és a háborúknak.

Ubul befejezte a beszédet, majd három mély lélegzetet vett. A keresőfények megmerevedtek annak jeléül, hogy bent is nekiláttak a dolguknak. A világ, de legalábbis ez az időzóna, fél órára mély meditációba süllyedt. Mindenki a békét kereste, és kívánta.

Nem kellett az órára nézniük. Bent üdvrivalgás fogadta az éjfélt. A fények az égre szálltak és egy ideg ott kergették egymást.

– Ez… ez erős volt – súgta Dária remegő hangon.

– Igen. Bevetésen egészen más. Erősebb. Sokkal élénkebb. Amikor közel vagy hozzájuk, akkor szinte érzed a közös akaratot. Kemény.

– Még annál is keményebb – súgta Dária, és hálás volt, amiért a sötét elleplezte kezének remegését.

– Nem kell szégyellni – súgta Ubul. – Én nem csak remegtem, de nem is tudtam felállni. Maga nagyon jól bírja. Erős nő, és valószínűleg pont ezért merték ideküldeni.

– Éreztem. Szinte ott voltam velük – mutatott a falnak simuló háta mögé Dária. – Férfiak, nők gyerekek. Mind pontosan úgy meditáltak, mint mi. Ubul…

– Most vegyen egy mély lélegzetet.

Dária engedelmeskedett.

– Jó. Most még egyet. Most ütött be a sokk. Ne hagyja el magát.

Dária négykézlábra tápászkodott, de onnan nem jutott tovább. Egyre nehezebben vette a levegőt. Szíve hevesen kalapált, tudata szinte felrobbant. Aztán érezte, hogy Ubul erős karjai átfonják a derekát, és a férfi saját ölébe vonja a testét. Percekig tarthatott a roham. Ubul erősen, óvón szorította magához Dáriát, és halkan suttogott a fülébe: – Minden rendben lesz. Jól csinálja!

Aztán Dária érezte, hogy a nehezén már túl van. A kapcsolat, melyet a közösséggel érzett, enyhülni kezdett, teste már engedelmeskedett az egyszerűbb parancsoknak. Megtörölte a szemét.

– Rendben van? – kérdezte Ubul.

– Igen. Túl vagyok rajta.

– Remek.

– Ez nem olyan volt, mint a gyakorlaton.

– Hát nem. Nem lehetett olyan. Vannak dolgok, amiket csak élesben lehet átélni. A halál is ilyen. Ez is ilyen.

Dária bólintott.

– No, menni fog? – kérdezte Ubul.

– Persze – bólintott Dária.

– Biztos? Lehetnek még utórengések.

– Nem. Rendben leszek.

– Jó! Akkor dologra.

A következő fél óra csendben és precízen zajlott. Nem beszéltek, csak tették a dolgukat. Aztán fordított sorrendben hagyták el az épület tövét. Gyorsan és nesztelenül kúsztak el az útig, ahová a keresőfények már nem juthattak el.

– Szép volt! – mondta már hangosabban Ubul, amikor felegyenesedett a csipkézett szélű betoncsíkon.

– És pokolian intenzív – állt fel mellette Dária is. – Szinte összeroppantam.

– Igen. Van, aki össze is roppan. Megtörik, mint egy szúvas dió. Láttam embereket, akik felálltak és besétáltak hozzájuk. Olyanokat is, akik zokogni kezdtek és nem tudták tovább csinálni. A meditáció nagy úr. Ezért használja mindenki. A békét hozza el egyszer.

– Igen. Érzem. De mikor? – kérdezte Dária.

– Hát…– nézett az órájára majd az épület felé a férfi. Fények cikáztak a falakon. Bentről kurjongatás hallatszott. Aztán egy eget rázó robbantásban minden lángba borult, és a telepített töltetek milliárd darabra szaggatták az épületet és minden élőt, aki bent ünnepelt. – …majd ha ezek végre eltűnek a föld színéről – fejezte be a mondatot Ubul, és nekiindult a hazafelé vezető útnak.

A lángok még kilométereken keresztül megvilágították az ég alját.

*

december 31. Világ Béke Meditációs Nap. Január 1. a béke világnapja

A nap, mikor a meditáció közös erejével küzdenek azért, hogy az emberiség háborúk nélkül, békében élhessen egymás mellett. Meditáljunk azért, hogy egyszer majd ne úgy csináljuk ezt is, ahogy általában szoktuk.