Ubul előre engedte Kittit. A buli már olyan hőfokra kapcsolt, amit kemény munkával lehet majd csak behozni, gondolta Kitti. Egy sötét kis szobába dobták le a kabátjaikat, ötven másik élettelen ruhadarab tetejére. Kitti egyetlen pillanatig azon tűnődött, hogy vajon valaha előkerülnek-e majd. Talán nem. De hát az már az újév baja.
Hatalmas üdvrivalgást kaptak, amikor a tágas nappaliba léptek. Az erkélyről a szenvedélybetegek villantották feléjük apró, denevérszemre emlékeztető cigiparazsaikat, a bentiek csókokkal és öleléssel egészítették ki az üdvözlést.
Alámerültek a partyba, ahonnan Kitti éjfél előtt pár perccel vett levegőt. Kótyagos, de még működő fejjel nézte magát a fürdőszoba tükrében. Ez is ő. Meg az a nő is, aki tegnap még az iroda tükrében bámulta önmagát. Nem volt rossz év, és abban reménykedett, hogy a következő sem hoz semmi nagyobb változást. Leült a porcelánra. Nem kellett pisilnie, de olyan nincs, hogy ennek ellenére ne sikerülne a dolog. A nők ebben világbajnokok.
– Hello! – szólalt meg valaki a helyiségben.
– A rohadt…! – kapta fel a fejét megrémülve. Megszédült a hirtelen mozdulattól. – A rohadt! – tette hozzá most már más okból.
Senkit sem látott az ajtóban. Nem volt túl nagy fürdőszoba, így a lehetőségek sem tobzódtak rejtekhely fronton.
– Hello! – szólalt meg újra a hang.
Érezte, hogy már ki is józanodott. Homlokán verítékcseppek jelentek meg.
– Ki az? – kérdezte halkan és abban reménykedett, hogy mégiscsak egy jó kis delíriumról van szó.
– Én – mondta a hang, mely egyértelműen a tükör felől szólt hozzá.
– Ki az az én?
– Ennél jobban nem tudom megfogalmazni – szólt a válasz, mely különös módon ismerősnek tűnt a számára. A szavak valahogy stimmeltek, bár nem tudta volna megmondani, hogy mit takar a „stimmel” kifejezés.
– Jó. És mit akarsz?
– Beszélhetnénk? – kérdezte a hang.
– Most nem beszélünk? – kérdezett vissza. Újra fellángolt a remény, hogy csak hallucinál.
– Igen, de azért jó lenne szemtől szembe.
– Már minthogy? – nevetett fel.
– Fejezd be pisit, és állj már fel végre – csattant fel a hang. Ez is stimmelt valahogy.
Felnevetett. Enné hülyébb részegsége még soha nem volt. Felegyenesedett a porcelánról. Komótosan felhúzta a bugyiját, majd lehúzta a pisit, ami persze sikerült, ahogy azt várta. Kész volt, de nem fordult meg.
– Nem mersz, mi? – kérdezte a hang.
– Hát nem. Jó lenne azt hinni, hogy be vagyok állva.
– Nem vagy. Vagyis igen, de nem eléggé. Fordulj meg szépen.
A parancs ismerős volt. A hanghordozás is. Tudta, hogy mit fog látni, csak azt nem, hogy ettől elájul-e, vagy idétlenül röhögcsélni kezd. Ez volt a két alapvető stresszreakciója. Megfordult és résnyire kinyitotta a szemét.
– Végre – mondta saját maga a tükörben.
Megnézte önmagát, aki őt szemlélte. A tükörkép, ami az előbb szólt hozzá, egy kicsit jobban nézett ki, mint ő.
– Megjegyzem, elég szarul nézel ki – mondta a tükörkép
– Megjegyzem, nem kérdeztem a véleményed – mondta és vihogott hozzá egyet. Legalább nem ájultam el, gondolta megkönnyebbülten.
– Vigyáznod kéne magadra.
– Kösz. Jó, hogy szoltál. Egyébként én most skizofrén lettem? Vagy valami partydrog miatt…
– Egyik sem. És hidd el, nem szívesen zavarlak, de úgy érzem, hogy nem tehetek mást.
– Te úgy érzed?
– Igen.
– Akkor én érzem úgy, nem?
– De. Okos vagy.
– Kösz. Te is.
– Te is.
– Nagyon jó mást dicsérni úgy, hogy az is én vagyok – vihogta el magát.
A tükörkitti is vihogni kezdett.
– Na, figyelj! – mondta végül a tükör, amikor kissé lenyugodtak. – Egyetlen dolgot szeretnék mondani csak. De ezt jól jegyezed meg.
– Értettem, főnök! Mi az?
A tükörkép előre hajolt, amitől megszédült, mivel ő nem mozdult meg.
– Én úgy szeretlek, ahogy vagy – mondta egészen komolyan a tükörkép. – Érted?
Kitti saját szemébe nézett. Újra vihoghatnékja volt, de nem merte útjára engedni.
– Én is szeretlek téged – mondta a tükörképének. – Adj egy puszit!
– Ne hülyéskedd el – hördült fel a tükör. – Ez komoly. Szeretlek téged, és veled akarok találkozni jövőre. Nem valami mással. Veled. Azzal, amivé váltál, vagy amivé nem váltál. Veled. Érted?
Nem értette, de biccentett egyet. A tükörkitti megcsóválta a fejét. – Reménytelen vagy.
– De jó! – vigyorgott rá Kitti. – De te akkor is szeretsz, ugye?
– Igen. Ez a lényeg – válaszolta a tükör.
– Akkor ezt tisztáztuk is! – mondta Kitti és egy csókot nyomott a tükör hideg felületére. Amikor visszaegyenesedett, már csak önmaga állt a másik oldalon. Fotonok reflexiója, semmi más. Várt még egy ideig, hátha visszajön a másik Kitti, de nem történt semmi. Önmagára vihogott és visszaadta magát a buli zajának.
– Hahó! – ugrott rá Ubul kissé túl nagy vehemenciával. Részeg volt már rendesen. Még jó, hogy nem a pasim, gondolta Kitti. Nem bírta volna elviselni a férfi lendületét. – Te már kaptál gyógyszert? – kérdezte még mindig túlzott hevességgel.
– Gyógyszert?
– Aha. Kívánságtabletta. Máriusz találmánya. Holnap került a boltokba – mondta Ubul és egy szinte átlátszó sárga kapszulát tolt a nő orra alá.
– És mit tud ez a kis bigyó? – kérdezte Kitti.
– Ez? Azt nem tudom. Mármint tudom, de nem tudom, hogyan. Valami génkapcsolóval megy.
– Génkapcsolóval megy? Ennél kicsit bővebben nem lehetne?
– Nem. Kittike, Kittike, Kittike – Ubul eljátszott a szóval.
– Ubul. Félbehagytál egy mondatot.
– Ja igen. Szóval génkapcsoló meg minden.
– Jó, de mi a lényeg?
– Ja. Aha! Ha beveszed, akkor az első fogadalom, amit teszel utána magadnak az újévre mondjuk úgy, hogy beépül.
– Hova?
– Hát azt nem tudom. A gondolataidba. Az idegrendszeredbe. Valahova bentre abba az okos fejedbe – nyomta jobb kezének mutatóujját Kitti homlokára.
– Mit jelent az, hogy beépül? – rázta meg a fejét Kitti. Az ujj lecsúszott a homlokáról.
– Hát, hogy ott marad. Rögeszme lesz, vagy parancsolat, mittomén. Máriusz azt mondta, hogy ha azt kívánod, hogy fogyj le, nem mintha neked kellene ilyesmi, akkor ez jár majd a fejedben állandóan, és így le fogsz fogyni. Meg a cigi, meg a pia, mondjuk én a piáról biztos nem akarnék lemondani, meg a többi. Érted már? Idén végre megtartod a fogadalmad. Máriusz azt mondta, hogy tuti biztos. Tuti. Holnap már mindenhol kapni lehet. De nekünk most ingyen van. Ingyen, Kitti. Kértem neked is. A tiéd.
– Az enyém? – nézte a férfi tenyerében csillogó kis kapszulát.
– Tiéd. Egyszerre kapjuk majd be éjfélkor. Mindenki. Marha jó lesz.
– Aha.
– Jó mi? Én azt kívánom majd, hogy elég bátor legyek a nőkkel.
– Ennél bátrabb?
– Hát ja. Nyuszi vagyok.
– Te nyuszi?
– Ja. Nyúl.
– Ha hatméteres nyúlról beszélünk, akkor lehet.
– Haha! És te?
– Mit én?
– Te mit kívánsz majd?
Kitti újra a kapszulára nézett. Megrohanták a gondolatok. Volt listája a jövőt illetően. Nem is olyan kicsi lista. És nem is kellett nagyon mélyről előhalászni.
– Na? – kérdezte Ubul.
– Hát én…. Még gondolkodom.
– Ja. Hát az jó. Te Kitti, én úgy szeretlek!
– Jól van. Kicsit lazíts.
– Jó.
Ubul közelebb hajolt Kitti arcához, de a mozdulat félbemaradt, mert valaki elüvöltötte magát.
– 10…9…8…
Az emberek egyszerre számoltak. Egyik kezükben pohár, a másikban egy sárga kis kapszula. Az éjfél utáni első másodperceket kitöltötte a kiabálás. Aztán jött két egészen csendes, egy gondolatnyi, majd egy kortynyi szünet. Aztán tovább kiabált mindenki.
Valahogy átverekedte magát a tömegen, egészen az erkély korlátjáig. Didergett kicsit, de ez most nem zavarta. Lenézett az utcára, majd a mélységet tőle elválasztó korlátra tette a sárga kapszulát. Mögötte már fogadalmak tucatjai repkedtek boldog nyílvesszőként a tömegben.
Begörbítette az ujját.
– Hát te, Kitti? – kérdezte valaki a háta mögött. – Te mit kívántál?
Megpendült mutatóujj.
– Én? Én csak úgy szeretem magam. Simán. Kívánság nélkül – válaszolta mosolyogva és nézte, ahogy a kis sárga hengert elnyeli a távolság.
*
V. Lóránt
Ezzel az utolsó (idén a 101-ik) novellával kívánok minden kedves olvasómnak boldog új évet, és persze mindenkinek, aki bármit is olvas, gondolkodik, emberként viselkedik.
ui: Jövőre sok minden történik. Majd szólok. Addig pedig köszönöm, hogy jelen vagytok.
