A szakadék mély volt. Előre kellett volna hajolni, hogy az aljára lásson az ember. A férfi egy fél lépést előre lépett. Érezte, ahogy megmozdul belül valami ősi; keze síkossá vált, izzadni kezdett.
– Gyere vissza! – mondta a nő határozottan, és elkapta a férfi kezét.
– Ki vagy te, az anyám?
– Akár az is lehetek, szívem.
A férfi nem válaszolt. Valahol igazat adott a nőnek. A kapcsolatok már csak ilyenek: az emberek egymás szeretői, gyerekei, szülei egy személyben.
Az óceán ködbe burkolózott.
Jó lenne ellátni a horizontig, gondolta a férfi, és gyanította, hogy a nő is hasonlóan érez.
– Kár, hogy nem látszik a horizont – mondta a nő.
Megszorították egymás kezét.
Egy sirály sivalkodott a fejük fölött. A nő arra gondolt, hogy ez talán jó ómen. Egy közelben lebegő madár nem lehet baljós jel.
– Szerinted milyen lesz? – kérdezte a nő.
– Fogalmam sincs.
Tényleg nem tudta. Eddig úgy vélte, hogy talán van rálátása a dolgokra. Kompetens. Ez a szó tetszett neki. Szeretett „kompetens” lenni. De az, ami rájuk várt, messze túlnyúlt minden kompetencián. Ő is megszemlélte a sirályt. Szép állat. Talán ez is hamarosan ki fog halni, mint oly sok másik faj.
– Én nem merem – suttogta alig hallhatóan a nő.
– Mit mondtál? – kérdezett vissza a féri, holott pontosan hallott minden szót.
– Én nem merem. Akarom, de nem merem – válaszolt a nő, és vigyázott arra, hogy véletlenül se nézzen a férfi szemébe.
A férfi egy ideig halogatta a választ. Legszívesebben beleegyezett volna. „Rendben, akkor ne csináljuk”. Mennyi is? Négy szó, és az egész el van intézve. Élik tovább nyugalmas kis életüket. Ma estére lesz egy kis bor, vesznek egy pizzát, kinéznek egy sorozatot a netről, és minden megy tovább rezzenéstelen nyugalommal. Négy nyamvadt kis szó, és megint jöhet a kompetencia.
– Te mered? – kérdezte a nő.
Talán ő is erre a négy szóra vár? Nyilván, hiszen akkor nem kérdezné. De lehet, hogy ez csapda. Próbatétel az ugrás előtt, győzte meg magát a férfi. Lehet, hogy érdemes most elvetni a kétség csíráját, mint későn megbánni a dolgot. Szabadesés közben már hiába forgolódik az ember.
– Én sem tudom – vont vállat végül.
Várta a reakciót, ami nem maradt el.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Tudtam, hogy csapda – válaszolta vigyorogva.
– Piszok! – csapta hátba a nő.
A sirály, úgy tűnt, hogy semmi pénzért nem maradna le az attrakcióról. Pontosan fölöttük vitorlázott, és mivel érdekelte a döntés, hát csendben maradt.
Végül a férfi szólalt meg.
– Na, figyelj! Ha csináljuk, akkor ne húzzuk az időt. Végül is, eldöntöttük már egyszer.
– Igen, de akkor könnyűnek tűnt, most meg itt, a semmi fölött… – Nem fejezte be a mondatot.
– Igen. Félelmetes – bólintott a férfi. – Szerintem ne gondolkodjunk túl sokat.
A nő nyelt egyet, és félig meggyőzte magát, hogy a férfinak igaza van.
– Ha ugrunk, akkor nincs visszaút – mondta a férfi szárazon.
– Talán az lenne a jó. Mármint, hogy már most ne legyen visszaút. Úgy egyszerűbb lenne minden.
Ebben igaza volt. Akkor sokkal egyszerűbb lenne minden. A dolgok saját gravitációjuk szerint zuhannának a vég felé, és nekik nem kéne törődniük az egésszel, csak élveznék az utat. De ugrás előtt… Akkor ott van az a nyomorult döntés, mely béklyóként kulcsolódik az ember tudatára. Vajon jól döntött, vagy éppen rosszul?
– Mondd el, hogy mi lesz – kérlelte a nő.
A férfi nagyot sóhajtott. Újra és újra. Ezerszer beszélték már át. Inkább százezerszer. Bosszús volt, de nem mutatta.
– Ha csináljuk, akkor az kemény lesz. Elkezdődik, és onnantól nincs pardon.
– Nincs pardon – ismételte utána a nő halkan.
– Nincs. Összeszedjük magunkat, és míg nincs vége, addig úgy csináljuk, ahogy a legjobb.
– Fogjuk egymás kezét?
– Végig.
– Végig.
– És amíg tart, mindent megteszünk, hogy előre nézzünk, hogy jó legyen az a kis idő, mert akkor fogunk élni igazán.
– Gyorsan, de nagyon?
– Gyorsan, de nagyon. És minden egyes másodpercet beosztunk, mert minden egyes másodperc számít majd. Nincs ám sírás!
– Nincs? – nézett rá a nő, végtelen bizonyossággal a szemében. Kislány volt, aki el akarja hinni a mesét. Akarja!
– Nincs ám! Öröm van. Boldogság, és annak a tudata, hogy minden egyes pillanat számít. Hogy éppen azért csináljuk, mert végre érezni akarjuk, hogy élünk, azt akarjuk tudni, látni, hogy van értelme az egésznek, hogy a döntésünk meghozza az elkerülhetetlen véget, de közben lesz egy egészen apró szakasz, amit életnek hívunk. Mi most életet teremtünk önmagunkban.
– És ha vége?
– Ha vége, akkor vége. Azt nem tudom, hogy milyen lesz. De a lényeg, hogy volt valami. Hogy a döntéssel nem csak magunk ürességét töltöttük be, de jobbá tettük a világot, mert amíg tart…
– Mi lesz addig? – kérdezte a nő, pedig tudta, hogy most mi következik. Tudta, és még egyszer hallani akarta.
– Addig arra gondolunk majd kéz a kézben, hogy ettől jobbá válik a világ. Ha nem ez lenne a fejünkben, akkor nem is ugranánk.
– Nem, akkor nem – csóválta meg fejét a nő. – Akkor nem.
A férfi befejezte, és félig el is hitte, amit mondott. Talán nem is a hit számít most, hanem a döntés. Amikor ugranak, akkor majd minden átváltozik. Oda kell a hit. Most elég az elhatározás. Ránézett a nőre, és azt látta, hogy az a kicsi, ami belőle hiányzik, a nőben ott van. A kettő kitesz egy egészet, és ide egy döntés kell, nem kettő.
A sirály megérezte, hogy a beszélgetésnek vége, és szemérmesen távolabb vitorlázott.
A köd nem szállt fel az óceánról. Ezt sajnálta a nő. Jobb lett volna verőfényes, pengeéles napsütésben, de hát az élet már csak ilyen.
– Akkor? – kérdezte a férfi.
– Csókolj meg! – mondta a nő és a férfi felé fordult.
Megcsókolták egymást, majd megszorították egymás kezét, és a szakadék felé fordultak.
– Tehát eldöntöttük? – kérdezte a nő.
– Eldöntöttük – válaszolta a férfi.
Mélyen és sokáig néztek az óceánt. Gondolataikat körbeutaztatták a téren, míg a döntés végérvényessé és visszavonhatatlanná nem vált.
A nő megszorította a férfi kezét.
Most!
A férfi viszonozta a szorítást.
A nő megmozdult, a férfi követte. Így mentek vissza a kocsiig.
Aznap este a nő érezte, hogy megfogant méhében a gyerek.
Már repülnek.
Innen nincs visszaút.
Minden másodperc számít.

***
Május 15. A család világnapja.
Úgy hiszem, hogy a világnak csak akkor van esélye a túlélésre, ha minden születendő gyerek törődni kezd vele úgy, ahogy szülő törődik a gyerekével. És ez a szülők felelőssége, nem a gyermekeké.

X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!